Kirándulás a vánkos alá
Tisztelt uram, aki oly kegyes, hogy a soraimat végigolvassa, nem tudom, vajjon kegyed ama boldogok közé tartozik-e, akik házasságkötés céljából valaha az anyakönyvvezető előtt megfordultak, de ha van egy női lény a földön, aki a kegyed gyönyörü hangzásu nevét viseli, hát akkor bizonyosan jól ismeri a mindennapi élet következő epizódját:
Kegyed fölkel, kicsinositja magát, s reggel kilenc óra tájban elballag a hivatalába. A villanyoson, ahol az átszállójegyet megváltja, előveszi a pénzestárcáját, hogy az aprópénz közül egy huszfillérest kihalászszon. De mielőtt a pénzt kivenné, tünődve néz maga elé a levegőbe, s igy szól, miközben a homlokán kidagadnak az erek:
– Bizonyosan tudom, hogy tegnap este legalább is husz korona aprópénzem volt, mert az alsósban csinos összeget nyertem s a partnereim mindketten aprópénzzel fizettek. Azóta nem adtam ki többet egy koronánál, s lám, most mégis négy koronám és harmincnyolc fillérem van mindössze. Hova tünt tehát tegnap este óta tizennégy korona? A pénzestárca egész éjjel a vánkosom alatt volt, a cselédnek tehát nem volt alkalma, hogy megdézsmálja. De különben is bizonyos vagyok róla, hogy Teréz, aki három év óta nálunk szolgál, nem nyul semmi körülmények között idegen pénzhez.
E monológ után átveszi a kalauztól az átszállójegyet, s ekkép folytatja az érdekes magánbeszélgetést:
– Imádott nőm őnagysága lopott el megint tizennégy koronát a pénztárcámból…
Ha kegyed ama boldog emberek közé tartozik, akik egy drága nőt a magukénak mondhatnak, akkor épp oly jól tudja, mint én, hogy ez a monológ mindennap százszor és százszor megismétlődik Budapesten és az ország többi részein, a villamoson, a tovarobogó konflis ölében, vagy a gyalogjáró aszfaltján. Az édes kis teremtések, akik a férjük pénztárcáját kora hajnalban megdézsmálják, tekintélyes számban élnek szeretett hazánk virányain, mert az asszonyi felfogás egyáltalában nem egyezik meg a büntetőtörvénykönyv paragrafusával, mely tudvalevőleg ridegen lopásnak minősiti azt a tényt, ha valaki tudtunkon kivül a pénzünket eltulajdonitja. A szende nő, akit dobogó szivvel vezettünk valaha az oltár elé, többnyire annak a nézetnek hódol, hogy a férj pénzéhez a feleségnek is joga van, s igy akkor, amidőn vidám horkolásunk órái alatt kifosztogat bennünket, abszolute nem müvel helytelen dolgot. „A csicserlit (igy nevezik a polgári háztartásokban az aprópénzt) a jó istenke arra teremtette, hogy a hüséges feleség ellopja“, – mondják szeretett élettársaink, akik egyébként attól se riadnának vissza nagyon, hogy az osztrák-magyar bank velinpapirosra nyomott utalványait is kiszedegessék hófehér párnácskáink alól.
A vánkosok alatt kalózkodó hölgyek problemáját abból az alkalomból teszem itt fejtegetés tárgyává, hogy egy naiv asszony kérdést intéz hozzám affelől: vajjon csakugyan bünt követ-e el a feleség, ha az ura pénzestárcáját ilyenmódon kiüriti? Mielőtt a választ megadnám, mindenesetre kalapot emelek e romlatlan virágszál előtt, aki e közkeletü cselekedet elkövetése előtt az én szankciómat kéri, holott sokkal egyszerübb lenne, ha utólagos jóváhagyásom reményében tenne kirándulásokat a szeretett férje vánkosa alá. De mivel kérdez, hát szivesen válaszolok: én bizonyos fentartással az asszonyok pártjára állok s kijelentem, hogy az aprópénzes tárca kifosztogatását nem minősitem fegyházra méltó büntettnek. Tudom, hogy ezzel a nézetemmel az összes férjeket magam ellen bőszitem, de én az igazságért szivesen megköveztetem magamat, s az igazság ebben az esetben az: hogy a férj vagyona egyuttal a feleségé is s igy áldottlelkü hitvesünk csupán a maga tőkéjét fogyasztja, amikor szendergésünk édes pillanataiban kirabol bennünket. De – amint mondtam – csak bizonyos fentartással teszem ezt a kijelentést, s ez a fentartás abból áll, hogy csupán a takarékos és szolid feleségeknek adom meg a jogot a haramia-iparhoz, ellenben könyörtelen vagyok azokkal az asszonyokkal szemben, akik az ekként elharácsolt aprópénzt haszontalan fényüzésre forditják. Aki az ilyen pénzből a kis gyerekeit ruházza, a maga toilette-számláját fedezi, a háztartás horribilis kiadásait pótolja, azt előre is fölmentem a lopás vádja alól. Az ilyen asszony nem lop, hanem csupán a budgetjét emeli föl, a mi hallgatag jóváhagyásunkkal.
Tessék tehát csak bátran odanyulni az alá a vánkos alá. A jóravaló férj – biztositom önöket róla – nem fog megharagudni az ilyen kedves és ártatlan tréfáért. Ellenkezőleg: örülni fog, hogy a feleségének akaratlanul is örömet szerezhet.
Nb. megjegyzem, hogy én nem a vánkosom alá teszem a pénzestárcámat, hanem gondosan elzárom a Wertheim-szekrénybe.