WeRead Powered by ReaderPub
Mindennapi problémák cover

Mindennapi problémák

Chapter 22: Kirándulás a vánkos alá
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

The collection presents a series of witty sketches that satirize everyday social mores, especially urban courtship and manners. One essay enumerates ironically the traits of a fashionable young woman—gestures, speech, dress, and café slang—mocking affectation and modern gendered performance. Another piece considers professional matchmakers, weighing romantic anxieties against pragmatic matchmaking, tracing how brokerage became businesslike and offering a measured defense of its usefulness. Throughout, the tone is humorous and observational, pairing playful prescriptions with skeptical commentary on contemporary social customs.

Kirándulás a vánkos alá

Tisztelt uram, aki oly kegyes, hogy a soraimat végigolvassa, nem tudom, vajjon kegyed ama boldogok közé tartozik-e, akik házasságkötés céljából valaha az anyakönyvvezető előtt megfordultak, de ha van egy női lény a földön, aki a kegyed gyönyörü hangzásu nevét viseli, hát akkor bizonyosan jól ismeri a mindennapi élet következő epizódját:

Kegyed fölkel, kicsinositja magát, s reggel kilenc óra tájban elballag a hivatalába. A villanyoson, ahol az átszállójegyet megváltja, előveszi a pénzestárcáját, hogy az aprópénz közül egy huszfillérest kihalászszon. De mielőtt a pénzt kivenné, tünődve néz maga elé a levegőbe, s igy szól, miközben a homlokán kidagadnak az erek:

– Bizonyosan tudom, hogy tegnap este legalább is husz korona aprópénzem volt, mert az alsósban csinos összeget nyertem s a partnereim mindketten aprópénzzel fizettek. Azóta nem adtam ki többet egy koronánál, s lám, most mégis négy koronám és harmincnyolc fillérem van mindössze. Hova tünt tehát tegnap este óta tizennégy korona? A pénzestárca egész éjjel a vánkosom alatt volt, a cselédnek tehát nem volt alkalma, hogy megdézsmálja. De különben is bizonyos vagyok róla, hogy Teréz, aki három év óta nálunk szolgál, nem nyul semmi körülmények között idegen pénzhez.

E monológ után átveszi a kalauztól az átszállójegyet, s ekkép folytatja az érdekes magánbeszélgetést:

– Imádott nőm őnagysága lopott el megint tizennégy koronát a pénztárcámból…

Ha kegyed ama boldog emberek közé tartozik, akik egy drága nőt a magukénak mondhatnak, akkor épp oly jól tudja, mint én, hogy ez a monológ mindennap százszor és százszor megismétlődik Budapesten és az ország többi részein, a villamoson, a tovarobogó konflis ölében, vagy a gyalogjáró aszfaltján. Az édes kis teremtések, akik a férjük pénztárcáját kora hajnalban megdézsmálják, tekintélyes számban élnek szeretett hazánk virányain, mert az asszonyi felfogás egyáltalában nem egyezik meg a büntetőtörvénykönyv paragrafusával, mely tudvalevőleg ridegen lopásnak minősiti azt a tényt, ha valaki tudtunkon kivül a pénzünket eltulajdonitja. A szende nő, akit dobogó szivvel vezettünk valaha az oltár elé, többnyire annak a nézetnek hódol, hogy a férj pénzéhez a feleségnek is joga van, s igy akkor, amidőn vidám horkolásunk órái alatt kifosztogat bennünket, abszolute nem müvel helytelen dolgot. „A csicserlit (igy nevezik a polgári háztartásokban az aprópénzt) a jó istenke arra teremtette, hogy a hüséges feleség ellopja“, – mondják szeretett élettársaink, akik egyébként attól se riadnának vissza nagyon, hogy az osztrák-magyar bank velinpapirosra nyomott utalványait is kiszedegessék hófehér párnácskáink alól.

A vánkosok alatt kalózkodó hölgyek problemáját abból az alkalomból teszem itt fejtegetés tárgyává, hogy egy naiv asszony kérdést intéz hozzám affelől: vajjon csakugyan bünt követ-e el a feleség, ha az ura pénzestárcáját ilyenmódon kiüriti? Mielőtt a választ megadnám, mindenesetre kalapot emelek e romlatlan virágszál előtt, aki e közkeletü cselekedet elkövetése előtt az én szankciómat kéri, holott sokkal egyszerübb lenne, ha utólagos jóváhagyásom reményében tenne kirándulásokat a szeretett férje vánkosa alá. De mivel kérdez, hát szivesen válaszolok: én bizonyos fentartással az asszonyok pártjára állok s kijelentem, hogy az aprópénzes tárca kifosztogatását nem minősitem fegyházra méltó büntettnek. Tudom, hogy ezzel a nézetemmel az összes férjeket magam ellen bőszitem, de én az igazságért szivesen megköveztetem magamat, s az igazság ebben az esetben az: hogy a férj vagyona egyuttal a feleségé is s igy áldottlelkü hitvesünk csupán a maga tőkéjét fogyasztja, amikor szendergésünk édes pillanataiban kirabol bennünket. De – amint mondtam – csak bizonyos fentartással teszem ezt a kijelentést, s ez a fentartás abból áll, hogy csupán a takarékos és szolid feleségeknek adom meg a jogot a haramia-iparhoz, ellenben könyörtelen vagyok azokkal az asszonyokkal szemben, akik az ekként elharácsolt aprópénzt haszontalan fényüzésre forditják. Aki az ilyen pénzből a kis gyerekeit ruházza, a maga toilette-számláját fedezi, a háztartás horribilis kiadásait pótolja, azt előre is fölmentem a lopás vádja alól. Az ilyen asszony nem lop, hanem csupán a budgetjét emeli föl, a mi hallgatag jóváhagyásunkkal.

Tessék tehát csak bátran odanyulni az alá a vánkos alá. A jóravaló férj – biztositom önöket róla – nem fog megharagudni az ilyen kedves és ártatlan tréfáért. Ellenkezőleg: örülni fog, hogy a feleségének akaratlanul is örömet szerezhet.

Nb. megjegyzem, hogy én nem a vánkosom alá teszem a pénzestárcámat, hanem gondosan elzárom a Wertheim-szekrénybe.