Civakodó házastársak
Két ember összevész és nagyon szeretne kibékülni egymással, de mindegyik sokkal büszkébb, semhogy a kibékülést kezdeményezné. Ugyebár, ez igen könnyen megoldható probléma? Amelyik okosabb – és kétségtelen, hogy mindakettő okosabb – az egyszerüen odalép a másikhoz és igy szól hozzá:
– Vigyen el az ördög, ne bolondozz, hanem nyujtsd ide a kezedet, vén kutya!
Ez volna a leghelyesebb megoldás, ha nem volna egy sulyos bökkenője a dolognak: a két haragos fél ugyanis nem két jó barát, hanem – egy ur és egy hölgy, vagyis röviden szólva, egy házaspár. Igy már sokkal bajosabb a helyzet. Mert két jóbarát közt még csak elképzelhető az ilyen egyszerü kibékülési jelenet, de egy házaspár közt – soha! Azok közül egyik se lép oda a másikhoz ilyen rövid uton, mert mindegyik meg van győződve róla, hogy véres igazságtalanság esett rajta. Hiszen ha nem ezt gondolná, ugy az összeszólalkozásnak bizonyára nem lett volna harag a vége. „Csak nem alázkodhatom meg akkor, amikor igazam van!“ – mondja magában a férj is, a feleség is. És igy történik, hogy néha napokig, sőt hetekig lehorgasztott orral ül az asztalnál két ember, aki tulajdonképpen ugy szereti egymást, mint a galamb a tiszta buzát, sőt néha szótalan haraggal át is öleli egymást – persze csak a diszkrét sötétség leple alatt – hogy aztán, mikor az öreg nap ismét elárasztja sugaraival a világot, ott folytassa a haragot, hol tegnap este abbahagyta.
– Mi itt a teendő? – kérdezi tőlem levelében az egyik fél, aki nagyon lelkemre köti, hogy óvatosan kezeljem az ügyet, mert a férje még rá talál jönni, hogy ő fordult tanácsért a vén világcsavargóhoz, s oktalan elbizakodottságában azt hiszi, hogy ő az, aki a kibékülést forszirozni akarja.
Édes gyermekem, én koros, tehát udvarias ember vagyok, s igy föltétlenül meg vagyok győződve róla, hogy Kegyed egy szelid és ártatlan bárány, az ura pedig egy rabiátus fenevad. Efelől egészen bizonyos vagyok és mégis azt mondom: Kegyed épp oly hibás a dolgok idáig való fejlődésében, mint az a brutális és kiméletlen fráter… Egy öreg, immár fogatlan diplomata tanitott meg engem egy igen nagy bölcseségre, valahol egy kairói hotel terraszán, februárban, mikor a fekete kávénkat szürcsöltük s mindenféle haszontalanságokról beszélgettünk… Arról volt szó, hogy néha a legszerelmesebb házaspárok is teáscsészéket vagdosnak az egymás fejéhez (persze csak jelképes értelemben) s hogy ostoba félreértésekből némelykor véres tragédiák születnek… A fehérhaju diplomata, aki a szerelmi kérdésekben is elsőrangu szakember volt, egy darabig elgondolkodva szivta a szivarját, aztán igy szólott:
– Van egy biztos mód arra, hogy ezeket a csunya jeleneteket minden házaspár kikerülje, de csak abban az esetben, ha a férj is, a feleség is azt a hatszázéves, öreg kabalát alkalmazza, amely – ugy emlékszem – még a boldogult Kis Pipintől ered… Ez a kabala abból áll, hogy a megsértett házasfél, mielőtt a sértésre illendően válaszolna, előbb elmondja magában háromszor egymásután a Miatyánkot…
Ezt mondta az öreg diplomata és én épp oly csodálkozva néztem rá, mint Kegyed most énreám, de azzal a különbséggel, hogy én csakhamar megértettem az ő bölcseségét… Mert bizonyos, hogy a legtöbb összeveszésnek a hirtelen harag az oka, mely bizonyosan elpárolog, vagy legalább is megenyhül, ha a vér ismét visszatér a fejünkből a szivünkbe… Erre jó a Miatyánk, sőt jó az egyszeregy és a Garay János Kont vitéze is, minden jó, amivel az ember a meggondolatlan válasz veszedelmét elkerülheti…
Ezzel tehát meg lehetne akadályozni a házastársak összekoccanását, de mivel a Kegyetek esetében már nem arról van szó, hogy egy készülő összekoccanást megakadályozzunk, hanem arról, hogy egy már megtörtént ostobaságot elsimitsunk, ideirom azt a másik bölcseséget is, amire a sivatagban tanitott engem egy bronzarcu törzsfőnök, aki a sátorát vendégszeretőleg megosztotta velem.
– Édes fiam, – mondta a százhusz éves aggastyán, aki reggeltől másnap reggelig sohase ejtette ki a szájából a nargiléja szopókáját, – a haragosok kibékülésének legbizonyosabb módját egy ismeretlen próféta hagyta ránk, aki kétezer évvel ezelőtt halálozott meg, háromszázesztendős korában… Ez a próféta szigoruan meghagyta az ő hiveinek, hogy két haragos fél közül mindig annak kell előbb megalázkodnia a másik előtt, akinek kettejük közül – igaza van…
Kedves gyermekem, a szivem egész melegével azt ajánlom önnek, függeszsze ki a régi próféta tanitását a hálószobája falára. És fügeszsze ki a többi millió házas is, akivel – ugyebár? – annyi keserü jogtalanság történik. Ha a tanitást követik, nem lesz egy asszony és egy férfi se ebben az egész országban, aki készséggel meg ne alázkodnék a hitvestársa előtt. Mert a két millió ember közt egyetlenegy se akad, akinek ne lenne igaza…