Pikantériák
Őszintén szólva, nagyon szeretnék a szemébe nézni a mai levél irójának, mielőtt pikáns, de közérdekü levelére a választ megadnám. Mert – ha be szabad vallanom az igazat – nekem az a gyanum, hogy ennek a szép asszonynak a megbotránkozása nem egészen komoly, bár én, akit afféle morálcsősznek tartanak, nagyon örülnék, ha csakugyan egy haragtól csillogó szempár rejtőznék az érdekes levél mögött. De a tapasztalásaim, fájdalom, arra tanitottak, hogy az effajta panaszok többnyire csak elméleti alapokon nyugszanak, s hogy a divatos asszonyok egyáltalában nem veszik rossz néven, ha a gavallérjaik kissé megfeledkeznek arról a tiszteletről, melyet a régi, naiv illemkódexek előirtak.
Beszéljünk világosabban: egy csinos hölgy – aki önjellemzése szerint hüséges feleség és jó anya – az iránt panaszkodik, hogy a társaságokban, amelyekben az urával megfordul, a fiatal urak olyan tónusban beszélgetnek vele, amely neki, a szerény és jólnevelt teremtésnek, mindig az arcába kergeti a vért. „A szinházban még csak megjárja ez a hang, – mondja szép levéliróm – mert ott az előadás alatt, nagyon bölcsen, elhomályositják a nézőteret s a szinészek, akik kétértelmüségeket mondanak és cselekesznek, nem csupán nekem, a zsöllyémen diszkrétül meghuzódó asszonynak beszélnek, hanem mind a kétezer embernek, aki a földszintet, a páholyokat és az emeleteket megtölti. Ott legalább a szemem elé tarthatom a gukkeremet, vagy lázasan belemerülhetek a szinlap tanulmányozásába, szóval: meg van hozzá a módom, hogy elterelhetem magamról a figyelmet. Nem tagadom, hogy a szinházban jól is mulatok ezeken a pikantériákon, hiszen mi, becsületes asszonyok is rászomjazunk némelykor egy kis elméleti erkölcstelenségre. De a társaságban, a villamos lámpák ragyogó fényében, amikor szemtől-szemben ülök egy idegen férfiuval, már egészen másképp áll a helyzet: ott direkte nekem mondják a sikamlósságokat, s direkte azért mondják, hogy zavarba hozzanak. És itt még a gukkert se emelhetem a szememhez, még a szinlapot se tarthatom magam elé, hanem kénytelen-kelletlen meg kell hallgatnom azokat az impertinenciákat, amelyekkel ezek a léha urak mulattatnak. Sőt mosolyognom is kell, nehogy ostobának, vagy prude-nek tartsanak. Mi erről az ön véleménye, tisztelt globetrotter uram? Kénytelen vagyok-e eltürni ezt a haszontalan modort, vagy megmondjam-e nyiltan azoknak az uraknak, hogy szemtelenül viselkednek? Az uramnak semmi esetre se panaszkodom, mert ő, amilyen hübele-Balázs, még képes lenne belekötni a gavallérjaimba, s arra már igazán semmi kedvem, hogy ezt a derék embert lovagias affaire-ba kényszeritsem.“
Azt mondtam az imént, hogy szeretnék a szemébe nézni a mai levél irójának, s ime, ez a csinos és haragos asszony akaratlanul többet mutat, mint amit kivántam: megengedi, hogy a lelkébe vethessek egy pillantást. Elárulja ugyanis, hogy még a becsületes asszonyok is rászomjaznak némelykor egy kis elméleti erkölcstelenségre s ezért nagyon jól érzik magukat azokban a szinházakban, melyeknek szinpadján a házasságtörő feleség rendes és szivesen látott habitüé. Tehát nem a pikantériák ellen van kifogásuk, hanem a külső látszat ellen. Ott, ahol óvatosan elrejtőzhetnek a nézőtér kétezer főnyi sokaságában, egyenesen élvezetet okoz nekik, ha a szinmüvész ur vagy a szinmüvésznő ő nagysága malacságokat beszél; de a társaságban ugyanezért már megbotránkoznak, mert ott nincs szinlap és nincs gukker, amelylyel a közfigyelmet elterelhetik magukról. A morál tultengésének ezt a felfogást bizonyára nem mondhatom, de megérteni megértem, hiszen a legtöbb becsületes asszony igy gondolkozik. Sőt elismerem, hogy a két eset közt van is némi különbség, mert a szinész egy nagy, személytelen nézőtérnek beszél, mig az a fiatal ur direkte egy-egy pironkodó nagyságos asszony zavarában és szeméremérzékének feltámadásában keres valami kellemes izgalmat a maga számára. De tulontul tragikusnak még ennek a fiatal urnak a viselkedését sem tartom, mert – ismerjük csak be – a mai hölgyek rákapatták a gavallérjaikat erre a tónusra, sőt majdnem provokálják, hogy igy beszéljenek velük. A pikáns és kétértelmü beszélgetés: ez éppen a privilégiuma szerintük a feleségi méltóságnak. Persze-persze, azok az urak kötelesek lennének tekintetbe venni, hogy kivel beszélnek, de istenem: miért bocsátkoznának szegények pszikologiai kutatásokba, amikor majdnem bizonyosra vehetik, hogy a sikamlósságaikat minden asszony szivesen meghallgatja?
Hogy mégis miképp védekezzenek a szolid asszonyok az eféle erkölcsi orvtámadás ellen? Nagyon egyszerüen: ne csináljanak különös kázust az esetből. Hallgassák meg, – mit tehetnének egyebet? – a gavallérjuk kétértelmüségeit, de egyáltalában ne reagáljanak rájuk; se bájos mosolylyal, se azzal, hogy – a vidék némely pontjain ez szokásos – a legyezőjükkel ráüssenek az udvarlóik kezére. Hallgassák meg nyugodtan a pikantériákat, aztán térjenek át minden megjegyzés nélkül egy más témára: ennyi tökéletesen elég, hogy azok az urak a tónusukat megváltoztassák. A védekezésnek ez az egyetlen módja, hogy nem szabad táplálékot adni a megkezdett téma folytatásának: se nevetéssel, se tiltakozással, se megbotránkozott pillantással. De ez a mód mindenesetre veszedelmes, mert ezektől az uraktól csakugyan kitelik, hogy nem mondanak többé egyetlen pikantériát se.