Levéltitok
A régi francia drámákból mindenki emlékszik a redingot-kabátos, előkelő marquisra, aki a faragványos rokokó-kandalló előtt, melyben vigan égnek a tölgyfahasábok, merev arccal veszi el a lakájtól az ezüst-tálcán átnyujtott leveleket, majd igy szól ahhoz a hajporos, fiatal dámához, aki lorgnonján át eddig egy selyemkötéses diszmüben lapozgatott:
– Marquisné, ez a levél a kegyedé…
A fiatal hölgy átveszi és felbontja az illatos levelet, futólag végigszalad a sorokon, aztán egyszerüen a kandalló tüzébe dobja a halványkék velinpapirt. A marquis ur pedig nyugodtan olvassa tovább a Temps hireit, s ugyancsak nem jut eszébe az a dőreség, hogy a levél tartalma felől tudakozódjék.
Igy volt a régi, francia drámákban és a nézőtér szép, polgári asszonyai, akik irigykedő pillantásokat vetettek a szalon pompás butoraira, a kandallóban égő hasábokra, s a lakáj aranyszegélyes frakkjára, meghatva és elámulva gondolták:
– Istenem, milyen finomak és előkelők ezek a francia marquis-k és marquisnék!… Egészen ugy viselkednek egymás iránt, mintha abszolute nem lenne közük egymáshoz…
A szép polgári hölgyeknek ugyanis nagyon imponált, hogy a hajporos dáma nem mutatta meg az urának a levelet s hogy az ura még csak nem is érdeklődött az iránt, vajjon nem valami fiatal gavallér irt-e neki lángoló szerelmi vallomást? Elvileg gyönyörünek találták ezt az arisztokratikus bizalmat, de otthon, mikor a rokokó szalon milieujéből a maguk ó-német ebédlőjébe visszatértek, ugyancsak más hurokat pengettek volna, ha a férjek ezt az előkelő szokást a maguk házi tüzhelyénél meghonositani próbálják…
A marquis-k és marquisnék párbeszéde abból az alkalomból jut eszembe, hogy egy olvasónőm ma kérdést intéz hozzám az iránt, vajjon illő-e, helyes-e, megengedhető-e, hogy a házastársak az egymás leveleit fölbontsák és elolvassák? A levélből azt következtetem, hogy ő nagysága már rég megoldotta ezt a problémát, még pedig oly módon, hogy ő minden lelkifurdalás nélkül felbontja az urához érkező irásokat. Sőt azt is tudom, hogy a polgári asszonyok legnagyobb része habozás nélkül elolvassa az ura egész korrespondenciáját, részint nyiltan, minden titkolódzás nélkül, részint a hajtü, horgolótü és egyéb tüfajok segitségével. Az asszonyok ugyanis elég naivok ahoz, hogy ilyen egyszerü és gyermekes módon akarnak hozzájutni a ravasz férjük titkaihoz. Elfelejtik, hogy a férj – még az is, aki a legártatlanabbnak látszik köztük – sokkal óvatosabb annál, semhogy a gyanus leveleket, ha ilyenek egyáltalában érkeznek hozzá, a lakására cimeztesse. Menjen el ő nagysága a kaszinóba, a kávéházba, vagy a férje hivatalába, ott esetleg elcsiphet egy olyan levelet, amelyért az ura szemeit kikarmolhatja; de otthon nyugodtan meg fogja érni az aranylakodalmát, annélkül, hogy valami diszkrét titoknak a nyomára akadjon. A kalandor-férjnek ezer és ezer módja van ahhoz, hogy gazságaihoz az előmunkálatokat megtehesse; s nagyon ostoba legény lenne, ha galád cselszövése szálait a saját lakásán vezetné keresztül. Ezért nincs praktikus célja annak, hogy a feleség az ura levelei után kémlelődjék. Az ilyen szokás csak arra jó, hogy a bizalmat a két fél köztt megrontsa, s a kölcsönös, nobilis tisztelet helyett a gyanakodás méltatlan bázisára helyezze egymáshoz való viszonyukat. Az én nézetem szerint az egész házaséletnek finomabb és előkelőbb a tónusa, ha a férj és feleség a külső látszat szerint is biznak egymásban. Az az asszony, aki nem nyul az ura postájához s az a férj, aki gyanutlanul és – olvasatlanul adja át a feleségének még a leggyanusabb levélkét is, okvetetlenül nagyot nő a másik fél becsülésében. És ezt annál könnyebb megtenni, mert igazi, telivér titkokhoz ugy se lehet hozzájutni a hajtü és a horgolótü utján.
A döntvény tehát, melyet a hozzám intézett kérdésben hoznom kell, föltétlenül az, hogy a levéltitkot az okos házasoknak respektálniok kell. Természetesen nincs kétségem benne, hogy a kiváncsi és ideges feleségek az én döntvényem ellenére se fognak megváltozni s ezután is izgatottan fogják kihuzni a frizurájukból a hajtüt, ha a levélhordó az előszoba ajtaján becsönget.