A kézcsókról
Egy vidéki fiatal ember, aki – a levele szerint – gyakran megfordul a fővárosban is, azzal a kérdéssel fordul hozzám: mi a legujabb divat a kézcsók dolgában, s igaz-e, amit neki egy igen előkelő uriember mondott a kaszinóban, hogy t. i. a comme il faut gavallér mindig kezet csókol a hölgyeknek. Az uriember, aki annyira kardoskodott az obligatorius kézcsók mellett, állitólag Pesten, a Nemzeti Szinházban, gyakran tanuja volt annak, hogy Mihályfi Károly nemes eleganciával csókolta meg a márkinők és a hercegnők kezét, mikor a dráma második felvonásában a főuri szalonba belépett.
Szivesen foglalkozom a kézcsók kérdésével, mert ebben a dologban még talán nagyobb a bizonytalanság nálunk, mint abban, hogy fekete vagy fehér csokrot csatoljon-e a társaságbéli ur a gallérjára, amikor előkelő hölgyek között megjelenik. Akárhányan vannak, akik elvileg megnyalják minden csinosabb uriasszony kezét, sőt a fiatal leányoknak is kezet csókolnak, azzal a megokolással, hogy ez a mulatság „nagyon jól esik a magyarnak.“ Szép hazám kávéházaiban gyakran láttam, hogy egy-egy fiatal ur, akit négy vagy öt uri hölgynek bemutattak, mindegyik asszonynak megnyálazta a jobb kezét, tekintet nélkül arra, hogy ezek a szegény nők egész a homlokukig elpirultak zavarukban. Mások a kávéházban nem csókolnak ugyan kezet, de a szinházban már, ha a mellettük ülő hölgy régi ismerősük, nem vonják meg maguktól ezt az élvezetet, abszolute nem törődve azzal, hogy egy egész zsufolt nézőtér a tanuja parlagi udvariasságuknak. Ismét mások a szinházban is megőrzik diszkréciójukat, ellenben a zsurokon valóságos körcsókolózást végeznek a jelenlevő asszonyok kezén. Sőt olyanok is akadnak, akik egyenesen faragatlan fráternek minősitenek minden férfit, aki az ismerős asszonyok kezét nem hozza érintkezésbe az ajkizmaival.
E viharos nézeteltérések ellenére én nem habozom azzal a kijelentéssel, hogy a kézcsók a legtöbb esetben határozottan illetlenség. Nem tudom, hogy viselkedik Mihályfi ur a főuri szalonokban, lovagias ügybe se óhajtok bocsátkozni ama tiszteletreméltó kaszinói uriemberrel, akire névtelen levéliróm hivatkozik, de kimondom és megállapitom, hogy sehol a nagyvilágban nem grasszál annyira ez az izléstelen szokás, mint nálunk. Nem a divatra hivatkozom – a Mode-Journal áprilisi füzetét még, fájdalom, nem olvastam – de arra az ösztönszerü jó izlésre, melyet az igazi uri emberek már születésükkor magukkal hoznak erre a tökéletlen világra. Az igazi gavallér csak azoknak a hölgyeknek csókol kezet, akik már kétségkivül tul vannak a flirtelés korán, mert ezt a kézcsókot senkise magyarázhatja tolakodó és neveletlen léhaságnak. A fiatal, szép asszonyokkal szemben csak akkor engedheti meg magának valaki ezt a bizalmaskodást, ha erre világos felhatalmazást kapott. Akarata ellenére senkit se lehet arra kényszeriteni, hogy a kezét egy idegen férfi ajkával benyálaztassa. Kezet csókolhatunk ezenfelül a menyasszonyunknak, annak a jó barátunk feleségének, aki ezt a lovagias hódolatot szemmelláthatólag szivesen veszi tőlünk, de idegen hölgyeknek, vagy azoknak, akiket csak felületesen ismerünk, ilyen módon sohase szabad a tudtukra adnunk, hogy ez a közvetlen érintkezés mennyire jól esik nekünk.
Tudom, hogy ez a kijelentés nem pályázhat valami nagy népszerüségre, mert mi tagadás, mindenkinek jól esik, ha egy finom, fehér, puha kezet egy pillanatig odaszorithat az ajkához. Még nekem, a vén embernek is jól esik, s akárhányszor bizony szivesen elengednék az elmult életemből tiz esztendőt, ha egy bájos, fiatal teremtés plasztikus kezét megcsókolhatnám. Sőt teringettét, attól se riadnék vissza, hogy a forró, piros ajkát megcsókoljam. De amint nem tehetem meg ez utóbbit, épp ugy nincs jogom az előbbihez sem, bárhogy is kalimpál ez a vén szivem attól a vágytól, hogy ilyen édes, ingerlő közelségbe juthassak a jó barátaim feleségeivel.