Egyenruhás rablók
Nem a pincér-borravalókról akarok beszélni, – ezt a témát rég elkoptatták előttem az aktualitásokban dolgozó társadalmi bölcsek, – hanem azokról a mindennap előforduló, időleges tiszteletdijakról, melyekkel a különböző, apró szolgálatokat fizeti meg a nagy városokban járó kulturember. A liftes, a kalauz, a muzeumi- és kiállitási őr tiszteletdijáról, mely az utasnak épp oly mindennapi kiadása, akár a szállodai vagy a vendéglői költekezés. És mindjárt meg is állapitom, hogy Budapest e tekintetben puritánul tisztességes város; a nagy rablókat, akik a hires, nyugateurópai metropólisokban oly szemérmetlen merényleteket intéznek a pénzintézetek ellen, itt jóformán nem ismerik. Talán azért, mert kevés a gyakorlatuk benne, hiszen Budapest – fájdalom – még nem esik bele a gazdag, nemzetközi csavargók rayonjába.
A külföldön régóta rendes és becikkelyezett törvényen alapszik az utasok megadóztatása, Mikor Versaillesban a Maria Antoinette hálószobáját megmutatták nekünk, s a társaság néhány praktikus tagja észrevétlenül ki akart surranni az egyik mellékajtón, hogy a borravaló elől megmeneküljön: mindnyájan ijedten álltak meg, mert hiába nyomogatták óvatosan a kilincset, az ajtó egyáltalában nem nyilt fel. Be volt csukva, még pedig kulcscsal, aminthogy az összes ajtók be voltak csukva, amelyek a világhirü parkba vezettek. Az idegent itt egyszerüen zár alá helyezik, s a fogságból csak akkor engedik ki, amikor a bőbeszédü ur az összes mondanivalóit elmondta, s mosolygó arccal, kinyujtott tenyérrel foglal helyet a kijárás mellett. Belépti dij ugyanis nincs a versaillesi kastélyba, de kilépti dij, az bezzeg van; s a leggyakorlottabb smuciánok se párologhatnak el, ha az obulusaikat le nem fizetik. De Versaillesben utóvégre csak szolgák vannak, akiket senki meg nem szólhat azért, hogy borravalót kérnek. Ám a londoni Westminster-Abbeyban, ahol meggörnyedt, ősz barátok mutogatják a Dickens, Tennyson és Stuart Mária nyugvóhelyeit, épp ugy megkivánják a borravalót, akár egy köruti kávéházban. A tiszteletreméltó szerzetes, a penészes szarkofágok között, méltatlankodva nyujtja felénk reszkető kezét, ha csupán hálás köszönetünk kifejezése mellett akarunk eltávozni a boltivek alól. Köszönet? Ebből nem lehet megélni, mondja megbotránkozva a kulcscsomóját zörgető, jámbor atya, aki gondosan megnézi az ezüstpénzeket, mert haj, temérdek a kalandor, s az isten szolgái gyakran ki vannak téve annak, hogy silány hamispénzt nyujtanak át nekik a szépen csengő ezüst helyett.
Mikor Párisban, a Pantheonban jártam, a halottak öreg pásztora szeretetreméltó előzékenységgel kalauzolt végig az apró fülkék között, melyekben a művészet és irodalom legnagyobb geniejei pihennek. Évekkel ezelőtt irtam már a Pesti Hirlapban arról a párbeszédről, melyet akkor a vén ciceronéval folytattam; de most, hogy a borravalók kérdése szóban forog, megint eszembe jut a borvirágosarcu, egyenruhás aggastyán, aki nyájasan, derüs kedvben mutatta be nekem a halottjait, közben vidáman pattintva fel a tubákos szelencéjét, hogy az orrnak is megadja azt, ami az orré. A bőbeszédü bácsi kissé fitymálva mutatta meg nekem a Rousseau megragadóan szép siremlékét – a sirboltból kinyuló kart, a lobogó fáklyával – ellenben a szeme csillogott a lelkesedéstől, amikor a Victor Hugo fülkéje előtt megállott velem.
– Ez a legkülönb ember valamennyi közt, mondta mély meggyőződéssel, miközben elismerőleg bólogatott a hatalmas kőszárkofág felé.
– Annyira szereti a Hernáni-t és a Századok legendájá-t?
Az öreg megrázta a fejét.
– Én uram, egyiket se olvastam, részben, mert gyönge a szemem, részben, mert nem birom a derekamat, ha esténként a Montmartre-ba hazavetődöm. De azért mégis azt mondom, hogy Victor Hugo a mi legnagyobb halottunk. Csak egy van még nagyobb nála, de az, fájdalom, nem lakik itt a mi szállodánkban…
– És az kicsoda?
– Emile Zola, uram, az utólérhetetlen regényiró. Bárcsak megjönne már a kormány esze és mielőbb idehozná nekem ezt a nagyszerü embert. De az ostobák még mindig tiltakoznak ellene…
– A Zola munkáit eszerint végigolvasta?
– Mondom, hogy nekem nincs időm az efféle időfecsérlésre. Én tőlem akár tücsköt-bogarat összeirhatott, ahhoz én, világtól elmaradt öreg, amugy se értek. De azt tudom, hogy kétféle halott van itt a kezem alatt: finom, jól jövedelmező halott, – és olyan, aki iránt az angolok meg az amerikaiak nem érdeklődnek. A Victor Hugo koporsóját minden amerikai leány izgatott kiváncsisággal nézi meg, Zolát ugy keresik, mintha drága brilliáns volna, de Voltaire ma már nem igen kell a turistáknak. Hugo pompásan jövedelmez, néha öt- meg tizfrankot is kapok a fülkéje előtt a lelkes missektől és mistressektől. Hát még ha Zolát is idehoznák! De a mi kormányférfiaink, uram, vakok és siketek, akik nem tudják megitélni, hogy ki való a Pantheonba…
Igy szólt a halhatatlanság kapusa és hálásan zsebrevágta az ötfrankost, amit a Rousseau sirja előtt adtam neki. Sőt: csodálkozó és elismerő pillantást vetett a Confession irójának fülkéjére. Terringettét, mégse lehetett ez amolyan értéktelen ember, ha kerek öt frankot jövedelmez!
Mikor a zsaroló Budapestről hallok, gyakran eszembe jut a vén cicerone, aki a kegyeletet olyan gyönyörüen gyümölcsözteti, ott, a halhatatlanság csarnokában. És elismeréssel konstatálom, hogy sokkal jobbak vagyunk a hirünknél. Egyenruhás rablók legalább nincsenek Budapesten.