Idegek
I.
Az ilyen vén ember, mint én, aki sandwicheinek javát már megette s a szép, női ajkakat, melyeket a sors kijelölt a számára, már mind végigcsókolta hosszu életében, – bizonyára nem sok embert irigyel ezen a földön, mert régen, nagyon régen belátta, hogy olyan halandó, aki az irigylésre érdemes lenne, nem igen él még az afrikai őserdőkben sem… Én a magam részéről sokkal inkább kivánkozom arra, hogy nyugodtan emészszek és jól aludjam, mint arra, hogy a londoni Rothschild vagy a newyorki Carnegie helyében legyek… És mégis: ma elfogott a legsárgább irigység, még pedig egy kicsike, ortográfiai hibáktól hemzsegő levél olvasása után, amelyben egy vidéki gazdálkodó – ah, boldogok legboldogabbja! – azt kérdezi tőlem, kalendáriumi mindentudótól: magyarázzam meg neki, lehetőleg értelmesen, hogy micsoda is legyen voltaképp az az idegesség, melyet mostanában annyiszor emlegetnek?
Ime, barátaim, hát mégis vannak még arkádiai pásztorok; egy huszadik századbeli, eleven, európai férfiu nem tudja, hogy miből áll az idegesség, s épp oly kiváncsian tudakozódik felőle, mintha valami ismeretlen, keletázsiai betegségről lenne szó, melyről csak az ujságok Vegyes rovata beszél…
A levél meghatott és felháboritott, de utóbb, mikor nyugodtabban elolvastam, az a furcsa gondolat ötlött az eszembe, hogy ez az ember talán nem is kiván tőlem oktalan dolgot… Az idegességről csakugyan érdemes elmondani egyet-mást, mert ez a betegség maga is probléma, még pedig a legnagyobbak egyike, melyekkel csak az orvostudomány foglalkozik… Idegorvosok már sürün élnek a kulturországokban, az aranyos cégtáblák hencegve hirdetik, hogy a tudós férfiak egész légiója szentelte már magát annak a nemes hivatásnak, hogy a neuraszténikusokból józan polgárokat faragjon, – de az idegek életéből és titkaiból (nem bánom, ha meg is köveznek, de kimondom) a doktorok ma sem tudnak sokkal többet, mint őseik, a boszorkány-konyhában dolgozó felcserek… Anatomice jól ismerik az idegeket, az élettani funkciók, melyek szerint igazodnak, nem tartoznak többé a titkok közé, de a hatások, melyeket az érzésekre és a hangulatokra gyakorolnak, melyek az akaratot és az energiát akárhányszor sulyosan megbénitják, melyek vérszomjas hősökké változtatják a gyávákat és siránkozó vénasszonyokká a bátrakat és erőseket: majdnem egészen ismeretlenek még ama kitünő orvosdoktorok előtt is, akik szünetlenül az idegesek bajaival foglalkoznak… Hidegfürdő, félfürdő, séta, táplálkozás és bromnátrium: ime a doktorok egész tudománya ama száz- és százféle baj, kellemetlenség és gyötrelem ellen, amely a modern ember életét megkeseriti, a családi tüzhely hangulatát tönkresilányitja, s a néma és hangtalan tragédiák sokaságával döbbenti meg azokat, akik belelátnak a társaságos élet kulisszái közé. Bizvást el lehet mondani, hogy manapság száz felnőtt ember (sőt száz felnőtt ifju) között legalább kilencvennyolc ideges van, s az izmaikkal kérkedő athléták között, akik büszkén mutogatnak sulydobási és távgyaloglási rekordjaikra, épp annyi példány akad, aki a keble mélyén titokban bolondnak hiszi magát, mint a hajós kapitányok, az irók és a családanyák, sőt: mint az okleveles és gyakorló orvosdoktorok között. A neuraszténikusok száma hasonlithatatlanul több, mint a náthásoké s a különbség mindössze annyi, hogy amig a náthásnak megvan a bátorsága hozzá, hogy a baját nyiltan bevallja, az ideges szinte remeg a félelemtől, hogy valaki a félbolondot felismerheti benne…
Ez a nagy probléma tehát mindenképpen megérdemli, hogy kissé szemügyre vegyük, még pedig nem a tudomány szempontjából, – hiszen ehhez majdnem oly keveset értünk, mint az orvosok – hanem a társadalom, a józan ész s a humor pápaszemén keresztül. Irjunk egyet-mást az idegességről és az ideges emberekről, nem rendszeres tanulmányt, hanem apró vázlatokat és megfigyeléseket, amelyeknek egy hasznuk mindenesetre meglesz: a sok gyáva, titkolózó, sunyi módon meglapuló neuraszténikus rá fog jönni arra, hogy baja ezer, sőt százezer halandóval közös, s hogy ami neki fáj, az a barátjának, a sógorának, a szomszédjának, a fölebbvalójának, az alárendeltjének is épp ugy fáj, ha nem jobban. És ha már egyéb vigasztalásuk nincs, hát az is valami, felebarátaim, hogy a szégyenkezésre egyáltalában semmi okunk: az a sok őrült gondolat, mely a mi fejünkben megfordul, polgártársainkat, a látszólag nyugodt és hidegvérü gentlemaneket is épp ugy meggyötri, mint jó magunkat.
II.
Kezdjük ott, mikor az ideges ember – az édes és undoritó gyermek – hajnali hétkor, kilenckor, vagy tizenkettőkor az éjszakai álmából fölébred. Mondjuk, hogy előzőleg hét órát nyugodtan és zavartalanul aludt, – bár ezt sohase fogja elismerni – tegyük fel, hogy váltólejárata, kitüzött árverése s más egyéb kellemetlensége se esedékes, szóval: minden oka meglenne rá, hogy bizonyos életvidorsággal tekintsen az előtte álló órák felé. Ez logikus és érthető lenne, de nem igy történik; a neuraszténikus fölnyitja a szemét s mindenekelőtt konstatálja, hogy a dereka sajog, a feje zug, a közérzete pedig körülbelül olyan, aminő Husz Ábrahámé lehetett félórával a kivégzése előtt. Amig a szobában álmosan körülnéz, egyszerre ugy rémlik neki, hogy az egész élet csak ostoba időfecsérlés. Minek élni? Tulajdonképpen mi vár rá ma, holnap és holnapután? Az, hogy a huszezredik kávét megigya, hogy képtelen együgyüségeket beszéljen közömbös idegenekkel, hogy ismét befaljon egy köritett marhahust, s hogy izgatottan lesse, vajjon a makk alsó, melylyel quintje lenne és a parthiet megnyerné, véletlenül odatéved-e a kezébe? Hát ez lenne egy komoly, felnőtt szakállas ember minden életcélja és ambiciója? Fanyarul nyul az éjjeli szekrényére készitett reggeli lap után s ismét – századszor, ezredszer, tizezredszer – megállapitja, hogy ebből a szürke betütengerből őt tulajdonképpen semmi sem érdekli, mert ő egy mákszemnyivel se fogja jobban érezni magát, ha az angolok összecsókolóznak az oroszokkal, ha a koronajáradék sülyed vagy emelkedik, s ha Bárczy István még ujabb és ujabb segédorvosokat fog kinevezni a balparti közkórházakba. Utálattal dobja el az ujságot, nagy nehezen rászánja magát, hogy fölkel, miközben ugy érzi, hogy szédül, hogy sirógörcse lesz s hogy egy falat nem sok, de annyit se tudna lenyelni a torkán, habár az inkák kincsét is neki adnák azért a kegyességeért, hogy jóizüen megreggelizzék.
Életvidámnak tehát tulzás lenne most állitani neuraszténikus barátunkat s a környezet, mely a fölkelés után következő pillanatok hangulatait, fájdalom, régóta ismeri, gondosan óvakodik attól, hogy a nagyságos, időleges tébolyodott urnak még a legenyhébben is ellentmondjon. Az okos feleség tisztában van vele, hogy ilyenkor csak egyetlen taktika segit: mindent helyben kell hagyni, amit imádott, de félbolond férje állit. Ha csütörtökön azt mondja, hogy vasárnap van, ha kijelenti, hogy a könyvnyomdát Franklin Rezső találta ki, a puskaport pedig Kolumbus Fülöp, a szerető hitves nyájasan bólint s szeliden igy válaszol:
– Igazad van, fiacskám…
Mert jaj, százszor jaj neki, ha ellentmond, ha a vitatkozás vörös posztójával ingerli az amugy is feldühödött bestiát… Az okos asszony óvakodik is ettől a könnyelmüségtől, hiszen jól tudja, hogy az ő ideje is elérkezik, s délben, mikor a hajnali hangulat már elpárolgott, a kedve szerint boszut állhat mindazokért a méltatlanságokért, melyeket másfélóráig elszenvedett. Reggel tehát a legképtelenebb abszurdumokat is készséggel helybenhagyja, s csak annyit mond az édes mamájának, ha a családi életéről szó esik:
– Az uram nyolctól kilencig dühöngő őrült, de különben jóravaló és kedves fiu…
És a fiuk, akik már iskolába járnak, szinte dicsekedve mondják a barátaiknak, ha az apák kiváló tulajdonságai a tizórai uzsonna alkalmából szóba kerülnek:
– A te papád egy közönséges filiszter, de az enyém minden reggel megtébolyodik… Ugy ordit és hadonáz, hogy majdnem megpukkadunk nevettünkben…
Szerencsére a legnagyobb vihar is kitombolja magát egyszer s igy az a pillanat is elérkezik, mikor a neuraszténikus végre eltávozik hazulról. Az első negyedórában még vadállatként rohan végig az utcákon, ha valaki megszólitja, csak egytagu szavakkal válaszol, a kávéházban lelkifurdalás nélkül meg tudná ölni azt a becstelen gazembert, aki beszélgetéssel akarja molesztálni, – de lassankint – a jó isten tudja, micsoda belső processzusok következtében? – a fölkorbácsolt idegei mindinkább elzsibbadnak, a vére lehül és nyugodtabbá lesz, s negyven perccel azután, hogy a hálószobáját elhagyta, egyszerre csak tisztába jön azzal, hogy egyszerü téboly volt, amit odahaza müvelt… És ekkor megsajnálja és mártirnak minősiti a feleségét s miközben a kiflijét belemártja a kávéba, józanul igy szól magához:
– Lipót, Lipót, igazán nem értelek… Hiszen különben okos és jóravaló fickó vagy, – hogy tudhatsz hát ennyire megfeledkezni magadról?…
És ekkor ugy tünik fel neki, hogy az élet mégis csak szép és mulatságos, hogy az angol király kolosszálisan geniális uralkodó, hogy a koronajáradék árcsökkenése határozottan érdekes jelenség s hogy Bárczy István nagyon helyesen cselekszik, mikor a balparti közkórházak orvos-állományát megszaporitja… És mikor a jó reggeli után a medea-szivarját meggyujtja, már édes és türelmetlen vágyakozással gondol a délutáni kártyaparthiejára.
Ebédkor három szál gyönyörü rózsát visz haza a feleségének s szemlesütve hallgatja, mikor az asszony igy szól hozzá:
– Lipót, ma reggel ismét dühöngő őrült voltál… Mondd, nem szégyenled magad a felnőtt és okos gyermekeid előtt?…
Lipót nem felel, hanem szégyenli magát. Ilyenkor megfogadja, hogy másnaptól kezdve oly hidegvérü lesz, mint egy aggkori gyengeségben szenvedő csuka, de másnap – megint csak a jó isten tudja, hogy miért? – ujra és előlről kezdi a tegnapi, a tegnapelőtti és a multheti komédiát…
Vajjon mi a patologiai oka a Lipótok e szédületes hangulatváltozásainak?…
III.
A jó isten tudja, mi a magyarázata annak, hogy az ideges ember valami oktalan szeméremmel igyekszik eltitkolni a betegségét a világ előtt. A náthásnak eszébe se jut tagadni, hogy a nyákhártyái gyuladásban vannak, a rheumás még a felületes ismerőseitől is tanácsot kér a bajára vonatkozólag, az pedig, aki a gyomrát elrontja, fünek-fának panaszkodik, akár a gyermek, aki érdemet lát abban, hogy betegnek méltóztatik lennie. Régi tapasztalás, hogy a hiányos egészségü ember bizonyos gyönyörüséggel sütkérezik a közrészvétben, amivel ravaszul áltatják. Egyedül a neuraszténikus szégyenli bevallani, hogy az idegei nincsenek hajókötelekből, még pedig azért szégyenli, mert az ideges szó nálunk majdnem szinonim a félbolond szóval, sőt – rosszabb esetekben – a paralitikus-sal is. Innen van, hogy a neuraszténikus szinte beteges erőlködéssel imitálja a nyugodt és a jókedvü bohémet, nehogy az ismerősei és a barátai agylágyultnak tartsák. És ez a felületes látszat az oka annak, hogy a szegény fiu aki néha törni és zuzni szeretne, mint aranykedélyü humorista él a köztudatban, s ezáltal olyan tragikomikus helyzetekbe kerül, amelyek még a legjobb bohózatiróknak is a becsületükre válnának.
Tegyük fel, hogy az ideges ember a kávéházban vagy a kaszinója karosszékében ül, s mig látszólag derüs arccal kevergeti a fekete kávéját, voltaképpen egy különös perspektivára gondol. E perspektivában ott csillog a nagy, lipótmezei nyaraló egyik dusan kipárnázott cellája, ahová a vendéget, az érvényben levő etikett-szabályok szerint, csak ugynevezett kényszer-smokingban bocsátják be, a rácsos ablak, mely mögött ő, az egyszerü és igénytelen ügyvéd, a hatalmas padisahnak, vagy a chinai anyacsászárnénak fogja hinni magát, s a kicsike, virágokkal boritott sirdomb, ahová gyászbaborult özvegye nemsokára elzarándokol, hogy könyeivel öntözze a hantokat, mely mögött porladó mindensége nyugszik. Aki az ideges embert ismeri, jól tudja, hogy a legenyhébb szivdobogás, a legszelidebb derékfájás is elébe tudja varázsolni ezeket a csábitó képeket, melyeknek bizonyosságában szinte képtelen pesszimizmussal hisz. Külsőleg azonban az elégedett filisztert adja, aki boldogan és kéjes lustasággal emészt… Még pedig oly élethüséggel adja, hogy a klub vagy a kávéház ismert közéleti bajnoka, aki csak akkor érzi jól magát, ha türelmes és udvarias hallgatóra talál, bizalommal melléje telepszik az asztalhoz. Nemcsak melléje telepszik, hanem beszélni is kezd, még pedig frissen, kitartóan és majdnem hipnotizáló bőbeszédüséggel. Sorra veszi a politikát, a városi közügyeket, a külföld szenzációit, s mindebből levonja a maga jól megokolt elméletét, melyet abszolute nem igyekszik eltitkolni… Beszél, beszél és beszél, miközben a szerencsétlen neuraszténikus udvariasan, lekötelezőleg, majd sóhajtva, fészkelődve, verejtékes homlokkal, kidülledt szemmel mosolyog és titokban ezt gondolja magában:
– Ha ez a vadállat két perc alatt el nem hallgat, bizonyos, hogy rosszul leszek itt a kávéházban…
De a vadállat nem hallgat el, hanem tovább beszél, addig beszél, mig a partnere – minden látható ok nélkül – egyszerre csak felugrik a helyéből, s pár mentegetőző szót dadogva, elrohan a kávéházból. Ez a legokosabb, amit tehet, mert ha tovább maradna, bizonyosan beleszédülne a visszafojtott izgalomba…
A neuraszténikus ugyanis pompásan tudja mimelni a figyelmes és kiváncsi hallgatót, de csupán záros határidőig: két percig, három percig, esetleg öt percig. Azontul végképpen kimerül és összeroppan, főképp akkor, ha nem olyan ügyekről van szó, melyek őt személyileg érdeklik. A hosszu elbeszélések kinpadra feszitik az idegeit, de azért megható erőlködéssel igyekszik adni a nyugateurópait, holott titokban talán a körmeit vájja bele a karosszék oldalába. A helyzet még sulyosabbá válik, mikor anekdotákat mesélnek neki, amelyeknek a pointejét egyáltalában nem érti meg, vagy tanácsot kérnek tőle, amikor majdnem felrobban a vágytól, hogy feltünés nélkül távozhassék. De ah, a vágyból, fájdalom, nem lehet valóság: az anekdotázó görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy a Jaj de fain! cimü kötet összes elévült adomáit elmesélje, s a tanácskérő se tartozik ama fiuk közé, akik egy kelletlen mozdulat láttára diszkrétül meghátrálnának. Ő szivósan, törhetetlenül megtisztel bennünket a bizalmával, tekintet nélkül arra, hogy mi sokkal közelébb állunk ahhoz, hogy egy kopogós vitustáncot eljárjunk, minthogy embertársainkat – bár az ördög valamennyit elvinné! – egy jó tanácscsal megsegitsük.
Az agyonbeszélő, a mókafiu és eszmecserélő: ezek azok a tipusok, melyek a neuraszténikus ember szegény idegeit lassan, de biztosan megőrlik.