A bezárt ebédlő
Egy általánosan elterjedt, pesti szokásról akarok irni, mely a szegény férjeket régóta elkeseriti, anélkül, hogy panaszkodni vagy lázongani mernének. Én azonban vitézül elmondom a véleményemet, mert a szerkesztőség biztos négy fala között az ember nyugodtan adhatja a hőst, még ha otthon, az édes házi tüzhelynél, ugy meg is lapul és össze is gubbaszkodik, akár egy jól bedresszirozott házinyul.
A szokás, amelyről beszélek, abból áll, hogy a pesti családok kilencvenkét százaléka (sőt, amint mondják, a vidéki családok egy tekintélyes percentje is) az előszobában, a fürdőszobában, a spájzban, vagy a hálószobában költi el az ebédjét és vacsoráját, mert a nagyságos asszony, aki azt akarja, hogy a lakása mindig rendben legyen, még a gondolatától is remeg annak a szörnyüségnek, hogy az ebédlője féltett tisztaságát megbolygassa. Előkelő, uri családok, akik kilencszáz, ezer, vagy ezerkétszáz forintot fizetnek egy-egy gyönyörü, ötszobás lakásért, voltaképpen csak azért dobnak ki ilyen horribilis pénzeket, hogy egyszer egy hétben a vendégeik előtt henceghessenek. Az öt szobából ugyanis mindössze csak két szobát használnak: a hálót és a gyerekszobát, a többibe egész héten át nem léphet be más, mint a bekötöttfejü szobaleány, aki minden reggel az arca verejtékével kefél és törölget, nehogy egy lázongó porszem valami rejtett zugban elbujhasson. Ha a tisztogatásnak vége, a három fölösleges szobát gondosan bezárják s csak akkor nyitják ki ujra, ha zsurt tartanak, vagy látogató érkezik a házba. Vagyis: két szoba tökéletesen elég lenne, a szobaleányt megtakarithatnák, adót, házmesterpénzt kevesebbet fizetnének, ha a vendégek kedvéért nem tartanák szükségesnek a nagy, ezer forintos lakást. Sőt: olyan familiák se használják a szalont és az ebédlőt, amelyek három hónapban csak egyszer fogadnak vendéget. Az előkelő, fényesen butorozott helyiségbe itt hónapszámra se lép be más, mint a szobalány és a tisztogatásban asszisztáló nagyságos asszony, de azért fizetik a drága lakáspénzt, – hogy miért: arra csak a jó istenke tudna feleletet adni. A család, ha nincs vendég – pedig ugyszólván soha sincs – az előszobában vagy a fürdőszobában ebédel és vacsorál, nehogy a gyerekek a parkettet bepiszkitsák, vagy a drága butor, isten ments, megrongálódjék. És ha a férj burkolt célzást tesz arra, hogy minek a nagy lakás, ha az ember egyáltalában nem veszi hasznát, a feleség idegesen igy válaszol:
– Azt hiszem, nem engedheted meg magadnak, édes szivem, hogy minden két évben uj butorokat vásárolj. Majd ha a lányod megnő és fiatal urak járnak a házhoz, neked is nagyon jól fog esni, hogy a butoraimat megkiméltem.
– De hát akkor miért fizetem addig hiába a méregdrága lakást? – kérdezi a szegény férj bátortalanul. – Tizenöt évig, mire a kis leányunkból nagy kisasszony lesz, e szerint egy kétszobás, udvari lakás is megtenné.
A nagyságos asszony ilyenkor dacosan vállat von s ezt mondja az ő sajátságosan misztikus logikájával:
– Drágám, engem nem ugy neveltek otthon, hogy most egy háromszáz forintos udvari lakásban kucorogjak…
Bebizonyitott tény, hogy a férjek legnagyobb része többre becsüli a családi békét, mint a nagyuri kényelmet s igy előbb vagy utóbb valamennyi hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy a puritán család az előszoba sántikáló asztalán, vagy a sötét fürdőszobában ebédel. Az étkezés, utóvégre is, nem tart soká s a gyönyörü, tükörablakos, márványoszlopokon nyugvó kávéház pompásan kárpótolja az embert azokért a kényelmetlenségekért, amelyekben a házi tüzhelynél része van. Hallgat tehát és sieve nyeli le az utolsó falatot, hogy aztán lóhalálában, türelmetlenül rohanhasson el a kávéházba, ahol előkelő és kellemes milieuben költheti el legalább a fekete kávéját.
Az asszonyi logika nem tartozik a sziklaszilárd épitmények közé, de azért mégis különös és érthetetlen dolog, hogy a nők majdnem szándékosan gyülöltetik meg a férjükkel a családi otthonukat, holott ha kissé okosabban gondolkodnának, gyönyörüen rá tudnák szoktatni őket arra is, hogy sehol se érezzék magukat oly kellemesen, mint a saját lakásukban. Az a férj, aki a pompás, világos, ezüstnemütől csillogó, meleg ebédlőjében ülhet asztalhoz s nem a sötét, légvonatos, barátságtalan előszobában kénytelen elkölteni ebédjét, bizonyára kétszer is meggondolná, mielőtt a maga kellemes fészkéből kimozdulna s kétségtelenül több időt töltene otthon, mint az idegenek lármájától hangos kávéházban. És a serdülő gyerek, aki a mostani rendszer mellett önkéntelenül megszokja azt a gondolatot, hogy a világot a jó isten csak a vendégek kedvéért alkotta, mert ha vendég nincs, hát a homályos előszoba, a piszkos abrosz is jó: mennyivel több finomságot, harmóniát és jóizlést szivna a lelkébe, ha mindig az a másik, tiszta és derüs milieut látná maga előtt, amit most oly szigoruan elzárnak előle. De a nagyságos asszonyok, akik öltözködés dolgában oly szivesen hódolnak a legfinomabb izlésnek, s a párisi Paquinnál, a bécsi Drecollnál és a pesti Holzernél vásárolják a nyilvánosság számára a toilettjeiket, otthon, a négy fal között, egyáltalában nem törődnek a finomsággal és a jó izléssel. Pedig ha tudnák, hogy milyen oktalanul cselekesznek, hát mindennap hófehér abroszszal terittetnének föl az ebédlőben s még talán egy virágbokréta bevásárlásától se riadnának vissza, amelylyel ezüsttől csillogó asztalukat feldiszitenék.