A székesfővárosi pacsirta
Főtisztelendő Ormándy Miklós tanár ur, aki engem annak idején a természetrajz titkaiba beavatott, teljes tizenkét órán át beszélt a veszprémi gimnáziumban a különféle énekes madarakról, de a székesfővárosi pacsirtát – most sem értem, hogy miért? – épp oly kevéssé emlitette, mint ahogy Hanák Ker. János s a többi tudós se emliti a Magyarországban ismeretes szárnyasok között. Ez annál különösebb, mert az összes, közismert pacsirtafajok között a székesfővárosi pacsirta a leggyakoribb.
A székesfővárosi pacsirta (alauda metropoliana) abban különbözik a mezei pacsirtától, hogy majdnem kizárólag a székesfőváros falai között található. Leginkább a kávéházakban, a borbélymühelyekben s tulzsufolt villamos kocsikon tanyázik. Tollazata nem oly egyszerü, mint parlagi atyafiáé; többnyire kockás ruhát, szines mellényt és ugynevezett zöld agrárius-kalapot visel. Familiáris viszonyaira nézve megjegyzendő, hogy tulajdonképpen nem a pacsirták családjába tartozik, hanem a jóhangzásu gentry- vagy lipótvárosi családokba.
Nyájas olvasóm, ugye-bár, ismered a mezei pacsirtát, akiről a költő oly gyönyörü sorokban emlékszik meg? A kis pacsirta vigan szárnyal a levegőég magányában s vidám trillájával édes himnuszokat zeng a teremtés urához, mig a szegény szántóvető, mosolygó pillantást vetve rá, boldogan törli meg porlepte ingujjával munkától gyöngyöző, verejtékes homlokát. A székesfővárosi pacsirtának nincsenek ilyen költői ambiciói; ő nem a levegőégben szárnyal, hanem alsóst játszik a kávéházak kártyaszobájában, vagy a borbély vasfogantyus székén hajtja hátra érdekes, barna fejét. De trillázni épp ugy trilláz, mint a mezei pacsirta, bár nincs közelében egy fia szántóvető se, aki mosolygó pillantást vetne rá. Épp ellenkezőleg: aki hallja, nem a maga homlokát törli végig porlepte ingével, hanem őt, a trillázó kis pacsirtát, szeretné kedve szerint nyakon törülni.
Azt hiszem, e poétikus bevezetés után fölhagyhatok immár a képtelen beszéddel s elárulhatom – amit Önök már ugy is tudnak – hogy a mi pacsirtánk nem egy rokonszenves énekesmadár, hanem egy igen antipátikus fiatal ur, aki száz és száz példányban él itt a mi gyönyörü székesfővárosunkban. A nevezetessége abból áll, hogy egy különös fixa ideája van: azt képzeli magáról, hogy az énekesmadarak családjába tartozik. És e fixa idea kifolyásakép mindig és mindenütt fütyül: a kártyaszobában, ahol rajta kivül még huszan vagy huszonöten játszanak, az étteremben, ahová azért megyek, hogy zenekiséret nélkül ebédelhessek, a villamos kocsiban, ahol finom uri hölgyek is ülnek s a borbélymühelyben, ahol még tiz ártatlan ember várja, hogy a tokáját beszappanozzák. Mindezek a hölgyek és urak abszolute nem reflektálnak arra, hogy fényes nappal fütty-hangversenyt halljanak, de akár reflektálnak rá, akár nem, a tarka mellényü pacsirta sans gène elfujja jelenlétükben a kedvenc nótáit, akárha nem is nyilvános helyen volna, hanem a saját lakásának hálószobájában. Lelkesen, fanatikus kitartással fütyül, ügyet se vetve az ideges pillantásokra, melyek mindenünnen feléje repülnek. És – a dologban talán ez a legborzasztóbb – mindig ugyanazt a nótát fütyüli, ami egy szakaszjegy keretein belül még csak elviselhető valahogy, de határozottan kinos a hosszabb utvonalon. Én például föltétlenül kedvesnek találom, ha valaki a Nyugoti pályaudvar–Andrássy-uti vonalon a holdvilág-nótát fütyüli a fülembe, de némileg idegessé leszek, ha ugyanezzel a nótával mulattatnak a Podmaniczky-utcától a Boráros-térig. A jóból is megárt a sok s én azt hiszem, hogy Boda Dezső főkapitány ur mindnyájunk elismerésére tarthatna számot, ha a villamos vasut trillázó kis pacsirtáit gazdagabb és változatosabb müsor megállapitására utasitaná.
De Spass à part, ahogy a Terézvárosban mondani szokták: mi a véleményük Önöknek ezekről a nyilvánosság előtt fütyölő legényekről? Nekem az a véleményem róluk, hogy nagyon neveletlen fickók, akik épp oly kevéssé illenek bele egy kulturváros légkörébe, mint azok az emberek, akik sohasem adják mosásba a zsebkendőjüket, mert a zsebkendő oda van nőve a jobb karjukhoz. Aki a vendéglőben, a villamos kocsiban, a borbélymühelyben hangosan és öntelten fütyöl, az nem pacsirta, hanem paraszt. A jónevelésü ember ilyen ripőkösködésre sohase képes, mert tudja, hogy a jóizlésü uri ember nemcsak a zsebkendőjében, hanem a viselkedésében is kerüli a rikitó szineket.