Havanna és tengeri rák
Abban, hogy a zsúr, a five o’clock, a szükséges intézmények közé tartozik, már nagyon régen megállapodtak a társadalmi élet bölcsei, akik tudják, hogy az ilyen tömeges vendéglátás a legegyszerübb és a legkényelmesebb elintézése az uri család társadalmi kötelezettségeinek. Az egynapos, fix vendégeskedés mindenesetre sokkal praktikusabb, mint a mindennapi, s az erszényem, az idegeim egyaránt hasznát látják annak, ha a hétnek vagy hónapnak csupán egy előre meghatározott napján kell vizsgálatot tennem a házigazdai erényeimből. A zsúr szükségessége – főképp a lányos házakban – nem is lehet tehát többé vita tárgya, de annál többet lehet beszélni arról a keretről, amelyben ezek a fesztelen összejövetelek a magyar uri házakban lefolynak.
A zsúrnak vagy a five o’clock-nak, legalább elméletben, az a célja, hogy az egymással rokonszenvező, s egyazon müveltségi fokon álló öregek és fiatalok kedves és vidám hangulatban töltsék el a téli alkonyatok óráit. Vagyis: elmésen megbeszéljék a mindennapi élet, a müvészet, az irodalom eseményeit, néha-néha jókedvüen táncra perdüljenek s tréfával, udvarlással, olykor egy kis ártatlan emberszólással édesitsék meg ezt a különben annyira szürke és szomoru földi létet. Aki a zsúrt kitalálta, bizonyára poétikus, vidám és melegszivü ember volt; hiszen lehet-e finomabb és kellemesebb mulatság, mint egy finom, világos szalonban, örökzöld pálmák alatt csevegni okos asszonyokkal és bájosan piruló leányokkal, mig odakünn ólmos eső hull a csillogó aszfaltra? Nem kell éppen tulságosan fiatalnak lenni, hogy az ember az efféle intim szórakozásban a kedvét találja; hiszen még nekem, a fehérhaju öregnek, is azok a legkedvesebb perceim, amikor szép és elmés asszonyok szemébe nézve mondhatom el ó-divatu bókjaimat…
Távol áll tehát tőlem, hogy a zsúrok ellen izgassak, hiszen minden intézmény, mely a közélet tónusának a megfinomitását szolgálja, kétszeresen, sőt háromszorosan kedves nekem. De akármilyen fanatikus barátja is vagyok a zsúrnak általánosságban, egy csöppet se lelkesedem azokért a zsúrokért, amelyek a mi uri házainkban szokásosak. Mert azok már nem finom, egyszerü és vidám összejövetelek, hanem valóságos felsőbb tanfolyamai az üres hencegésnek, a kellemetlen nagyzolásnak és annak a huszadik századbeli szörnyüségnek, melyre nincsen is magyar szó: a proccolásnak. A mi uri hölgyeink azt hiszik, hogy a zsúr csak akkor zsúr, ha az ember a szegény ura egész havi jövedelmét elkölti a vendégeire. Tehát nem egy csésze theát, egy kevés édességet szolgáltatnak föl a házuk barátainak, hanem dús és százakba kerülő lakomákat, melyeknek költségeit aztán heteken át megsinylik. Akárhányszor tanuja voltam annak, hogy tisztességesen szituált, polgári családoknál, melyeknek évi jövedelme tizezer koronára rug – ez manapság egészen csinos összeg, – a délutáni összejöveteleken kétszáz forintba kerülő buffet áll a vendégek rendelkezésére, s a háziur nyolcvankrajcáros havannákkal kinálta az urakat, nem is szólva arról, hogy drága cigánybandát is hozatott a rögtönzött tánchoz, holott zongora is, zongorajátszó is okvetlen akadt volna a társaságban. Az ilyen látvány engem mindig gondolkodóba ejt, főképp akkor, ha tudom, hogy mindez a ház felnőtt kisasszonya kedvéért történik. A mamák ugyanis konokul azt hiszik, hogy a lányaik hamarabb főkötő alá jutnak, ha a nőtlen urakat a fényüzésükkel elkápráztatják. Én azt hiszem, hogy ez nagyon silány taktika, mert a fiatal urak, akik szeretnek jól élni s akik élvezettel szivják végig a papa óriási havanna-rudjait, rögtön más szemmel nézik a mulatságot, ha arról van szó, hogy az ilyen környezetben fölserdült kisasszonyt feleségül vegyék. Vendégi minőségükben pompásnak találják ezt a divatos zsúrt, de mint házasulandó legények, alighanem aggódva kerülik az esetleg félremagyarázható nyilatkozatokat. Mert ugyan mi az ördögért vállalkoznának arra, hogy a vendég kényelmes stallumát a házigazda tövises életével fölcseréljék?
Délutáni összejövetelek a müvelt nyugaton is vannak, de ennek az oktalan nagyzolásnak, nyugodtan elmondhatom, sehol sincs párja. Az angol uri házakban csupán egy csésze teával s pár falat édességgel tisztelik meg a vendéget, de azért minden fiatal ur boldognak érzi magát, ha egy előkelő családhoz bejuthat. Az ilyen éretlen hencegésnek, valljuk meg őszintén, kissé Balkán-ize van. Legalább azoknál a középosztálybeli, uri családoknál, amelyek a családfő becsületes munkájából élnek. Ahhoz, hogy az ember valahol jól érezze magát, sem tengeri rák, sem januári barack, sem a vitéz Don Quijotte-ról elnevezett szivarfaj nem szükséges. Sőt: néha az ember épp ott unatkozik legjobban, ahol a havannák legnagyobbak.