A szép nénik
Él itt Budapesten egy fiatal rokonom, aki foglalkozására nézve szorgalmas ügyvédjelölt, jellemére nézve derék és megbizható fiu, de van egy nagy hibája: betegesen rokonszenvez a kávéházi élettel. Reggel kávéházban költi el a kávéját, ebéd után feketekávézni siet a nagy tükörablakok mögé, hattól nyolcig a megszokott törzsasztalánál uzsonnázik, este pedig, ha az utolsó falatot lenyelte, már megint ott ül a hosszu márványasztal mellett, hogy a világ valamennyi képes és képtelen ujságját végigolvassa. A sorrend csak vasár- és ünnepnapokon változik meg, amikor változatosság okából, ebéd előtt is a kávéházban tölt el egy órácskát.
A minap, mikor megkérdeztem tőle, hogy miért ragaszkodik ennyire a füstös levegőhöz, mely végre is tönkre fogja tenni az idegrendszerét, a fiu jóizüen elnevette magát.
– Miért?… Mondhatom, hogy furcsa kérdés. Hát mi másért járnék a kávéházba, mint a szép nénikért, akiket minden időben ott talál az ember…
– Micsoda szép nénikről beszélsz?
– A pesti kávéházak törzsvendégeiről, akik elég jószivüek hozzá, hogy velünk egy födél alatt töltsék el az összes szabad idejüket… A szép nénik, épp ugy, mint mi, a kávéházban költik el az uzsonnájukat s csak este nyolc után mennek haza, amikor a helyiséget söpörni kezdik…
Igy szólt, bajuszát pödörgetve, az én lovagias öcsém, aki – teringettét, hiszen a véremből való fiu – nem tartozik amaz egyének közé, akik a barátságos szép asszonyokat elkerülik. Főképp a „szép néni“-ket nem kerüli el, a nyájas, selyembluzos ifju hölgyeket, akik négy óra után már letelepednek a különböző kávéházakba s az illusztrált lapok forgatása közben meleg pillantásokat vetnek a körülöttük settenkedő urakra. Én tehát mindenképpen megértem lelkes öcsém álláspontját, akinek a VI., VII. és VIII-nál töltött száraz délelőttjei után föltétlenül jól esik, ha bájos és jószivü hölgyek közt felüdülhet. Sőt a „szép nénik“-et is megértem, akik az élet unalmáért és keserüségeiért legalább röpke kávéházi ismeretségekben keresnek kárpótlást. De nem értem meg – s ez az, amiért ezt a banális témát ujra a nyilvánosság elé viszem – azokat a polgári asszonyokat, akik a „szép nénik“ cimére és jellegére pályáznak. Vagyis: a kávéház jószivü tündérei közé keveredő, tisztességes filiszter hölgyeket. Az ő kávéházi szereplésük igazán budapesti specialitás; mert sehol a nagy világon – se Londonban, se Párisban, se Madridban, se Newyorkban, se Tokióban – nincs az a szolid uri asszony, aki nappali világitásnál – pláne férfikisérő nélkül – a kávéházban lebzselne. Már csak azért se – a háziasszonyi elfoglaltságáról nem beszélek – nehogy a „szép nénik“-kel összetéveszszék. Budapesten azonban ez a szokás annyira lábrakapott, hogy az embernek szinte azt kell hinnie: a filiszter asszonyok egyenesen valami pajkos kalandnak nézik, ha a kávéházban félreismerik őket. Hogy ennek a különös ambiciónak mi a lelki rugója: azt, fájdalom, nem tudom megérteni. Annyi bizonyos, hogy Európa többi kulturvárosában az igazi uri nő nem ülne be órákra olyan helyiségbe, ahol egész sereg kalandhős fixirozza s ahol a füst, a trágár szóbeszéd és a trágár pillantás ugyszólván benne van a leltárban.
Mindezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy a tisztességes nő egyáltalában nem járhat a kávéházba. Járhat, de csak bizonyos időben: én szerintem este tiz és tizenkét óra között. Akkor a legdiszkrétebb felfogás se találhat semmi kivetőt abban, hogy az uri asszony, aki a szinházi előadás után még egy csésze forró teát akar meginni, a férje karján egy előkelő és jó tónusu kávéházban megjelenjék. Aki ilyenkor jön, arról mindenki elhiszi, hogy nem az én feketebajuszu öcsém miatt harapja a füstöt s nem azért fogja a kezébe a spanyol képes ujságot, hogy e sánc mögül négy márványasztal összes férfi-népével kacérkodjék. De a kávéházban egyedül, vagy a barátnőivel uzsonnázó asszony mindig ki van téve annak a gyanunak, hogy ő is a „szép nénik“ közé tartozik, abba az osztályba, melyet ezzel a léha jargonnal keresztelt el a kávéházakban lebzselő fiatalság. Az uri nő, ha nappal nyilvános helyre akar menni, ám menjen a jóhirnevü cukrászdába, ahol senkise ad át neki olyan ujságlapokat, melyeknek margóján szerelmi találkákat kérnek tőle. Mert ha szép, akkor az én drágalátos öcsém okvetlen kér tőle egy találkát, de nemcsak ő kér, hanem minden naplopó, aki az aranyos oszlopok között tartja a hivatalos óráit. A közhit ugyanis azt tartja, hogy aki a „szép néni“ cimére rászolgál, az már közel van hozzá, hogy a jelleget is megkapja.