Az utca lovagja
„Lehetnek-e olyan esetek, amikor a feleség nem köteles megmondani az igazságot az urának?“ – kérdezi ma tőlem egy habozó, fiatal asszony, akinek – ugy látszik – van egy ilyen delikát esete, s most az én girómmal akarja megnyugtatni a lelkiismeretét. Nemcsak azért, mert az ilyen ifju teremtések lekötelezése különös örömet szerez nekem, hanem teljes, férfias meggyőződésemmel azt válaszolom: hogy igenis vannak, még pedig gyakran vannak ilyen esetek, s az asszony, mikor az igazságot elhallgatja, akárhányszor korrektebbül cselekszik, mint akkor, amidőn naiv csacsisággal fölösleges dolgokat is elmesél az ő szerelmes uracskájának.
Ne komédiázzunk és valljuk be igy négyszemközt, hogy tulajdonképpen nem is különböző esetekről van szó, hanem egyetlen egy esetről, – mert a többiben már nem értem a tréfát, s a legnagyobb határozottsággal azt vallom, hogy a házastársaknak nincs egymás előtt titkolni valójuk. Helyesebben: a tisztességes asszony nem is követ el olyasmit, amit titkolnia kellene az ura előtt. Persze akkor, amidőn az igazság őszinte beismerése mellett kardoskodom, nem az ugynevezett konyhabeli kulissza-ügyeket értem, mert azt a fontos tényt, hogy a szakácsné gorombán visszafeleselt, vagy azt, hogy a szobalány bünös hanyagságot tanusitott a padlókefélés körül, nemcsak szabad, de kötelesség is elhallgatni a férj előtt, akinek igazán nincs feje ahhoz, hogy ezekben a komolytalan affaire-ekben itélkezzék. Ilyenekről tehát aligha van szó a kiváncsi, fiatal asszony kérdésében. Hogy miről van szó, azt bátor leszek rögtön kitalálni, hiszen a magamfajta vén globetrotterek, ha kincseket nem is tudnak összegyüjteni hosszas kóborlásaik közben, egy nagy kincsre mindenesetre szert tettek: arra a tudományra, hogy az ilyen nyughatatlan vérü, fiatal teremtések lelkében éppen ugy tudnak olvasni, mint a nyitott könyvben.
Tehát lássuk csak a tényállást, kedves kis barátnőm: ugy-e ezuttal is az utca lovagjairól, a derék aszfaltbetyárokról van szó? Ön szerényen, lesütött szemmel sétlált a Kossuth Lajos-utcán, vagy esetleg a Rákóczi-uton, amikor az a borzalmas orvtámadás érte, melyre most is csak heves szivdobogással tud visszagondolni… A részletek már banálisak: a felsütött bajuszu gazember megemelte Ön előtt a kalapját s udvariasan megkérdezte, vajjon megengedi-e, hogy a divatárusnőjéhez elkisérje? Egyuttal azt is elmondta, hogy Kegyedet már hosszabb idő óta néma tisztelettel szokta követni az aszfalton, de most már nincs többé lelki ereje ahhoz, hogy érzéseit eltitkolja…
Ugye-bár, igy történt a hires eset? Kegyed az első pillanatban azt hitte, hogy rögtön el fog ájulni ijedtében, de aztán meggondolta magát s nem ájult el, hanem egy megvető pillantást vetve az aszfalt Romeójára, olyan lépésekkel távozott, mint Jászai Mari szokott egy-egy Shakespeare-dráma negyedik felvonásában… És az egész uton az járt a szőke vagy barna fejecskéjében, hogy ugyan mit fog mondani a törvényes szerelmese, ha erről a rémületes kalandjáról referál neki?
Kedves kis nagyságos asszonyom, mindenekelőtt fogadja a tisztelt férje nevében is forró köszönetemet azért, hogy nem neki mondta el ezt a furcsa történetet, hanem nekem. Ha őt avatta volna be életének ebbe a fájdalmas titkába, fölösleges izgalmakat szerzett volna a derék embernek, mig én mosolyogva azt mondom: nem történt Kegyeddel semmi olyasmi, amiért érdemes lenne nyugtalankodnia… Az aszfaltbetyárok népes családfáját sem az ilyen jó és szolid asszonykák, sem a rendőrök, sem én, öreg csavargó, nem tudjuk kiirtani a föld szinéről, mert ez a fajzat sokkal inkább szaporodik, mint a legalsóbbrendü élősdiek… De szerencsére, nem olyan veszedelmesek, mint azok, mert az olyan bátor megvetés, amivel Kegyed a kloaka szerelmesét elhessegette magától, minden esetben elég, hogy a szép és fiatal teremtések a piszkos tolakodásától megszabaduljanak…
Mi célja lenne annak, hogy ezt a kalandját a tiszta családi tüzhelye mellett fölmelegitse? A férje – aki bizonyosan föltétlenül meg van győződve a Kegyed makulátlan tisztességéről – egy pillanatig azt hihetné, hogy talán egy ártatlan, de mégis hibáztatni való kacérság bátoritotta föl azt a gyalázatos csirkefogót. Minek zavarná föl ennek a derék embernek a nyugalmát, mikor a lelke mélyén tökéletesen meg van győződve a felől, hogy egyáltalában nem cselekedett inkorrekt dolgot? Hiszen az a lovag amugy is kényelmes inkognitóban párolgott el a nagyvárosi utca emberoceánja között, – és ha a véletlen ugy akarná, hogy Kegyed föl tudja lebbenteni azt az inkognitót, ugyan volna-e szive hozzá, hogy az urát egy olyan lovagias affaire-ba kényszeritse, amelyben egy tisztességes és gáncs nélkül való gentleman lenne kitéve egy jellemtelen kalandor golyójának…
Az őszinteségnek csak abban az esetben volna értelme, ha a társadalom az ilyen arcátlan gavallért egyértelmüleg kilökné magából. De a mi viszonyaink, fájdalom, olyanok, hogy a leleplezés – a helyett, hogy tönkretenné – jóformán glóriát fon a bátor férfiu feje köré, aki egy védtelen asszonyt hősiesen inzultálni merészelt…