Lemondás
Kedves uram, aki oly izgatottan és szorongva várja a választ, melyből sulyos lelki fájdalmának elmulását reméli, az ön levele eszembe juttatja nemes kollegáimat, a testi bajok doktorait, akik lelkiismeretes diagnózisuk után többnyire rögtön megirják a receptet, melylyel a páciensüket meggyógyitják, de néha komolyan és szánakozva szoritják meg a szegény betegük kezét.
– A szervi bajok ellen nem sokat használ az orvosi tudomány, mondják szomoruan. Uj szivet, fájdalom, nem adhatok önnek s igy csak azt tanácsolhatom, őrizkedjék minden izgalomtól és felindulástól… A jó isten hatalmával, sajnos, még a legjobb orvosdoktor se rendelkezhetik…
Mióta én, a dologtalan öreg, egyszerü gyékényemen a várószobámat berendeztem, gyakran ugy érzem magam, mint az orvos, aki diagnózist csinál és recepteket ir… És néha ugy képzelem, hogy a zsámolyom fölött valami láthatatlan tábla csillog ezzel a felirással:
LELKI BETEGEK DOKTORA.
RENDEL HAJNALTÓL ESTÉLIG.
Igy képzelem – és a szivem nekem is épp ugy elfacsarodik olykor, mint a doktoré, aki bizonyosan tudja, hogy nem segithet a betegén… Mert a szervi bajokkal szemben a lelki orvos is tehetetlen… És ilyenkor én is azt mondom, amit a professzor, aki a páciensét végigkopogtatta:
– A jó isten hatalmával, fájdalom, én se rendelkezhetem…
… Ön, kedves uram, azt irja nekem, hogy alighanem a revolvergolyó lesz az egyetlen orvosság, amely önt végképpen meggyógyitja. Ön, aki előkelő állásu ember s négy kedves, gyönyörü gyermek apja, fél év előtt beleszeretett egy tizennyolc esztendős leányba s érzi, hogy ettől a gyötrő szenvedélytől sohase fog megszabadulni… Mit tegyen?… A lemondáshoz egyáltalában nincs ereje, arra a gazságra pedig, hogy a derék feleségét, az ártatlan kicsikéit elhagyja, sohase lenne képes… Hol találja meg a kivezető utat ebből a szörnyüséges helyzetéből?… Utolsó reménykép hozzám, a tapasztalt vén emberhez fordul tanácsért, de érzi, hogy ez a lépése is hiábavaló; kétségbeejtő bizonyossággal látja már közeledni azt a pillanatot, mikor vigasztalan küzdelmében kimerül…
Az imént azt mondtam, hogy a szervi bajokkal szemben a lelki orvos is tehetetlen. Az ön betegsége, szegény uram, szervi baj. Nem azért, mert egy uj és bünös szerelmet engedett urrá lenni a szivében, hanem azért, mert gyáván a revolvere golyójáról beszél, amikor négy ártatlan apróságnak van még szüksége az ön kétségbeejtően tünedező energiájára.
Az az apa, aki szerelmi fájdalom miatt öngyilkosságra gondol, épp olyan gyógyithatatlan beteg, mint a phtizises, aki már csak a tüdeje roncsaiból él.
Az elmeorvosok azt beszélik, hogy még a legsulyosabb őrülteknek is vannak néha világos pillanataik. Nem volt még önnek soha egy világos pillanata? És ha volt, nem gondolt-e szégyenkezve arra, hogy amit ön leküzdhetetlen szenvedélynek nevez, az voltaképpen kegyetlen és egyenesen őrületes gonoszság?
Négy szegény, fejletlen kis emberi lelket akar ön támasz nélkül hagyni ebben a hideg világban egy ostoba és éretlen fellobbanás miatt? Hát annál a tébolyodott önzésnél, melyet ön regényes módon szerelemnek mond, nem százszor, ezerszer komolyabb érzés-e az, amit a természet még a vadállatba is beleoltott: az apa féltő, ragaszkodó, kimondhatatlan szeretete a támaszra szoruló gyermeke iránt?
Uram, nézzen körül a világban: mindazok, akiket maga körül lát, többé-kevésbé megalkudtak már az élettel. Ki az álmairól mondott le, ki az ambiciójáról, ki egy édes, drága teremtésről, akire valamikor a boldogság könyeivel gondolt. Mindenki lemondott valamiről, hiszen a halandók egész élete se más, mint a legszomorubb lemondások sorozata. Akik mosolyogva rójuk a napfényes utcákat, titokban sirva gondolunk örökre elveszett álmainkra, de nem panaszkodunk, mert az élet hamar megtanit bennünket arra, hogy az igazi fájdalomban senkinek sincs osztályosa… A küzdelmeket magunknak kell végigvivnunk, hiszen ami rajtunk kivül van, az egy idegen és távoli világ… Valamennyien rejtett könyekkel kószálunk ezen a földön, – miért kiván ön jobb sorsot, mint a csendesen szenvedő milliók, akik némán és türelmesen hordják láthatatlan keresztjüket?… Édes uram, vessen egy pillantást szegény gyermekeire – és szégyelje magát azért a levélért, melylyel a részvétemet provokálni akarta…