A látszat
Kedves, öreg, régi világból ittrekedt asszonyom, aki ma oly okos szavakkal bélyegzi meg ennek a nagyzoló nemzedéknek az üres és haszontalan fényüzését, jöjjön, üljön ide mellém a vén karosszékbe, mely isten tudja, hányadik ükapámról maradt rám, – és szidjuk együtt ezeket az oktalan és felületes fiatalokat, akik azt hiszik, hogy ez az egész nagyvilág csak a látszaton alapszik s hogy a boldogság tulajdonképp abból áll, hogy az idegeneknek minél több port szórnak a szemükbe. Mi ketten, akik még hatalmas cserépkályhák mellett, pádimentumos szobákban nevelkedtünk, olyan uri házakban, melyeknek még a fele is terjedelmesebb volt, mint sok mai zsurasszony szalónja, mi megértjük egymást és helyeslőleg bólintgatunk, mert mi ketten már tisztában vagyunk azzal, hogy minden földi hivalkodás esztelenség. A Kegyed tisztes, derült matrónaarca fölé bizonyára jól illik az egyszerü fejkötő is, nekem minden polgári diszem a hosszu császárkabát s ha a lobogó tüz mellett néha a bemohosodott gyermekkorunkra visszagondolunk, nem holmi csipkés, szalagos kis öregek jelennek meg a lelki szemeink előtt, hanem satin clott- vagy kretonruhás gyermekek, akik naphosszat egy öreg kertben futkostak, este maszatosan tértek meg a családi tüzhelyhez s mégis százszor boldogabbak voltak, mint ezek a hencegő kis grandseigneurök és grande dame-ok, akiknek talán egyetlen ruhája többe kerül, mint a mi összes, gyermekkori toilette-ünk.
Kegyed, tisztelt asszonyom, arra szólit föl engem, irjak valamit az esztelen fényüzés ellen, mely napjainkban annyira lábrakapott. „Nézze meg – irja bölcs és kedves levelében – azt a páváskodó kis lánysereget, mely délfelé az iskolákból hazafelé özönlik. Mind csupa csipke és szalag, – egyetlenegy ilyen toilette árából hat egyszerü ruha kényelmesen kikerülne. Nem elég, hogy az anyák rengeteg összeget költenek az öltözködésre, még a gyermekeket is a legujabb divat szerint öltöztetik. Kell-e mondanom, mennyire demoralizálja ez a boldogtalan kicsikék lelkét? Ezek a szegény gyermekek nem arra gondolnak, hogy az iskolában kitüntessék magukat, hanem arra, hogy elegáncia dolgában minél inkább tultegyenek a kollégáikon. Pedig én azt hiszem, hogy az egyszerü ruházkodás nem tenné boldogtalanná a gyermeket. De igenis boldogtalanná teszi, hogy ennyire kifejlesztik a hiuságát, mert ha felnő, még a becsületétől is inkább megválik, semhogy a drága ruhákról lemondjon. A szülők, akiknek módjukban áll, hogy az apróságaikat divat szerint öltöztessék, tegyék azt nyáron, a vakációban, de az iskola falai között ne honositsák meg a bünös és haszontalan fényüzést. Én a magam részéről nagyon helyesnek tartanám, ha a közoktatásügyi hatóságok egyenesen köteleznék a szülőket arra, hogy a gyermekeiket egyszerü ruhában küldjék az iskolába.
Kétség se fér hozzá, hogy amit ez a puritán matróna leir, mind szinarany igazság, de bátor vagyok azt kérdezni: miért éppen az iskolásgyermekek fényüzésén ütközünk meg, amikor ennek a kornak minden téren az üres és hivalkodó fényüzés a legjellegzetesebb tulajdonsága? Nézzen körül bármelyikünk a saját körében: mindnyájan százával találjuk ismerőseink és barátaink között a viszonyain felül költekező hölgyeket és férfiakat, akiknek egész élete alig egyéb, mint nehéz és örökös küzdelem a külső látszat fentartásáért. A kétezer forintnyi jövedelemmel rendelkező családok nyolcszáz forintos lakást tartanak, az ötvenforintos hivatalnok egy forintot költ naponként a kávéházban s olyan emberek, akiknek a holnaputáni ebédjük még a legnagyobb mértékben bizonytalan, öt forintot fizetnek ki a vacsoráért a dunaparti fogadóban, csakhogy az ismerőseiknek imponáljanak. Budapesten a szük polgári viszonyok közt élő uriasszonyok százhuszforintos utcai ruhát hordanak, a kezdő ügyvédnék (akiknek a férje néha sulyos gyötrelmeket áll ki a felragasztandó aktabélyegek miatt) elvileg csupán a páholyból nézik a szinházi előadást s a kereskedőnék, orvosnék, hivatalnoknék, akik még tulontul gyakran meg vannak akadva a konyhapénz miatt, vasárnaponként gummitalpas kocsin hajtatnak végig a Stefánia-uton. Valamennyien személyesen, sőt egészen közelről ismerjük ezeket a nevetséges nagyzolókat, tisztában vagyunk vele, hogy a fogadói vacsora, a páholy, a gummitalpas kocsi váltókölcsönből, szövetkezeti uzsorából s olykor egyenesen a zálogházból kerül ki, de a fényüzésen még se botránkozunk meg, mert magunk se vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Miért vennők rossz néven a mások nagyzolását, amikor ünnepnapon mi is nyolc forintot fizetünk a szigoru fiakkeres urnak, holott még a legtávolabbról se vagyunk tisztában annak a másik problémának a megoldásával: hogy miből fogjuk kifizetni másnap a szövetkezetnek esedékes kamatokat és óvatolási költségeket?
Kedves asszonyom, már a jó öreg Murai Károly, a Kazinczy egykori lakótársa, bölcsen megmondotta nyolcvan esztendővel ezelőtt, hogy minden ember egy fokkal előkelőbben él nálunk, mint ahogy a viszonyai megengednék. Azóta megváltoztak az állapotok: a mai nemzedék nem egy, de legalább öt fokkal nagyobb urnak akar látszani, mint amekkora uraság igazában megilletné. Ezen a mi gyámoltalan, öreg szavunk nem segithet. Bele kell nyugodnunk abba, hogy minden igy van rendjén, ahogyan van, ha csak azt nem akarjuk, hogy ez a sok pokolian előkelő ember jóizüen kikacagjon bennünket.