A flirtelés határai
Erős a gyanum, hogy a kérdést, mely ma, döntés céljából, hozzám érkezett, viharos jelenet előzte meg: afféle ebédutáni, vagy vacsoraközi jelenet, mely a házasok életében nem ritka, s mely az agglegényekben mindig azt a hitet költi föl, hogy mégis csak ők a legokosabb emberek. Ugy képzelem, hogy egy bájos asszony, aki a szoknyáját feszesebbre fogja össze, mint ahogy az a filiszter férjeknek tetszeni szokott, a korzón, a dunaparti étteremben, a szinházban vagy a váci-utcán kissé többet mosolygott egy raglános urra, mint a mennyit a feleségek illemkodexe megenged s hogy e mosolygás következésképp egy derék nyárspolgár magából kikelve rohant el este az intimus ebédlőből, hogy az alsós, vagy a baccarat izgalmaiban keressen kárpótlást családi boldogtalanságáért…
A kérdés, melyet a meghasonlott lélek kissé zavaros levelében elibém terjeszt, a fölösleges frázisokat elhagyva, oda konkludál: hol van és meddig terjed az a határ, amelyen tul már a lojális és nagyvilági férj se türheti meg, hogy szép feleségének udvaroljanak? Vagyis: meddig köteles szemet hunyni az idegen férfiak bizalmaskodása fölött és mikor érkezik el az a pillanat, amidőn az udvarlás ellen joggal és teljes méltósággal tiltakozhatik?
A probléma nem olyan könnyü, mint amilyennek látszik, mert általánosságban nem lehet rá megadni a helyes választ. Itt minden a férj társadalmi helyzetétől függ, – legalább hosszu csatangolásaim közben állandóan igy tapasztaltam. Egy nagykövet bátran megengedheti, hogy a felesége idegen urakkal üljön a szinházi páholyban, Marlborough hercegnő nyugodtan automobilozhat a barátaival, de egy pesti ügyvéd felesége rosszul tenné, ha az ura nélkül, idegen férfiak társaságában menne az előkelő étterembe, a szolid iparosné pedig már azzal is gyanut kelt, ha a fiatal szomszédjával sétálgat tulsokat a külvárosi utcán. Helyes-e, nem helyes-e, más kérdés, de bizonyos, hogy a mai társadalom fölfogása szerint az előkelőbb pozicióju hölgy a flirtelés tekintetében több szabadságra tarthat jogot, mint a kevésbé előkelő. Ez azonban inkább csak a látszat dolga: ami a lényeget illeti, bizvást el lehet mondani, hogy az angol peerek, az amerikai vasutkirályok, a francia vicomte-ok épp oly kevéssé örülnek annak, ha fiatal feleségük más férfiakkal kacérkodik, mint a pesti orvosok, hivatalnokok és napidijasok. Ez nem a társadalmi helyzettől függ, hanem attól: ki mennyire szereti azt a csinos asszonyt, akivel az ebédlőjét, a szalonját és a hálószobáját megosztja. A legtöbb férj – valljuk meg az igazat – akkor érezné magát legnyugodtabbnak, ha ő nagysága egyáltalában nem érintkeznék idegen urakkal; de mivel a nyugoti konvenció a háremszerü elzárást, fájdalom, nem engedi meg, kénytelen-kelletlen tesz bizonyos koncessziókat a társadalomnak s büszke, melanchólikus, vagy ostoba arcot vág, amikor a felesége decolletage-ára tapadó, éhes és csillogó szemeket megpillantja…
Nem beszélek azokról a férjekről, akik ezt a hermetikus elzárást gyakorlatban is megvalósitják, – hiszen az ilyen nem igen tudna megélni a mai önző és liberális társadalomban – de bizonyos, hogy még a leglojálisabb férj is elérkezik némelykor ahhoz a határhoz, a mikor teljes joggal juthat már az eszébe, hogy nem a más számára házasodott. A modern asszonyt, aki forradalmi eszméket hordoz a fejecskéjében, nem lehet eltiltani attól, hogy olykor kellemes és ártatlan flirtekkel izgassa az idegeit, annál inkább se, mert ennek a könnyü bizsergésnek legutolsó felvonását ugyis csak a törvényes férj élvezi. Az idegen férfiakkal való ingerkedést, a pajkos és talán pikáns szinezetü tréfát, mely az asszonyok és férfiak társaságbeli érintkezését oly vonzóvá teszi, a mai kor teljesen akceptálta, s a morózus férj, aki az ilyen ártatlan mulatságot rossz néven veszi, voltaképp csak maga alatt vágja a fát, mert a gyanakvó hitvestársak felszarvazása már a bibliai kortól kezdve megszokott dolog. De a pillanatnak, amelytől kezdve a két nem érintkezése veszedelmessé válik, épp ugy meg vannak a bizonyos szimptómái, mint akármelyik testi betegségnek, s az okos férj már a legelső szimptómánál sietve megteszi az óvóintézkedéseket. Mikor az asszony már a legyezőjével csap az idegen férfi kezére, nagy társaságban is suttogva beszél, s a férjet, aki gyanutlanul közeledik hozzá, az udvarlója előtt tulságos gyöngédséggel kezeli: az okos ember – anélkül, hogy a gyanujának bármily külső jellel is kifejezést adna – tapintatosan, szinte az öntudatlanság látszatával vágja ketté azt a fejlődőben levő bizalmaskodást, melynek csak a különböző stádiumai mások, de a vége többnyira ugyanaz. A comme il faut férj a felesége száz udvarlójától se ijed meg, de föltétlenül alapos oka van a tünődésre, a mikor ugyanaz a barátja tulságosan kezd ragaszkodni hozzá, szivesen föláldozza érte az estéjét, s a szinházba, az étterembe is elkiséri, mert, „ugyse tudna egyebet tenni az idejével“. Persze a kirándulásokon ő nagysága is résztvesz, ő nagysága, aki jókedvü lenézéssel beszél az ostoba, de jó fiuról.
Arra, hogy az összes aggasztó szimptómákat felsoroljam, valószinüleg nem reflektál a mai levél irója, – hiszen a férjek idegzete épp ugy megérzi a házaséleti változásokat, mint a leveli békáé az időjárás fordulásait. De a legtöbb férj – bár valami homályos sejtelem ott motoszkál a lelke mélyén – egyszerüen abszurdnak tartja azt a gondolatot, hogy őt a felesége megcsalhatná. És ez a gondolat tényleg abszurd, még maguk az érdekelt felek: az asszonyok előtt is. De istenem, hát van-e édesebb és pikánsabb élvezet, mint egy abszurdumot megvalósitani?