SZEDERFA.
Pesti gyerekek a júliusi aszfalton veszekedtek. Meztelen talpukat csiklándozta a meleg puhaság, megugrottak, fölugrottak, fogócskás viháncolással egymás matrózingébe belekapaszkodtak, szőke, barna kis fejüket kacagva összekoccintották, a kacskaringós sárkányt a magasban ráncigálták, a kergetett rozsdás vasabronccsal fölfutottak, a cirkuszi birokversenyt tülekedéssel próbálgatták, kunsztos bukfencekkel a fal tövében a kezükön ágaskodtak, az összegyúrt rongyot labdásan megrugdosták; zihált, vadult, tombolt az égő verőfényben a pesti gyereksereg.
A versenyes iramban két gyerek összeütközött, az összezökkenés pillanatában a fáradság végigvert rajtuk és rádőltek az útszéli fák törzsére. A gyerekfalka lihegő körében jóízű nyújtózkodással egy kicsit vesztegeltek, álmélkodtak, a fa lombja az egyik fiú fölött megremegett és sötét bokrai közül hűvös gyümölcsöt ejtett le a gyerek meleg arcára. A kis embercsikó a fa törzsén meghökkent, duhaj társai nyerítve fölnevettek, a fekete gyümölcs után kaptak, megforgatták, csudálkoztak és énekelve egyszerre kiáltották:
– Szeder…
fölgyújtott szemmel a magasba néztek.
Poros hársfák, csenevész platánok vonalában, a lázas aszfalt szürkéjében, rágörnyedő nehéz házak alatt, egy szelid szederfa állott, vastag ágain a széles levelek, mint szíves tenyerek egymásért nyúltak, békés mozdulatlanságban egymás fölött fölbodrosodtak, bokrétás halomban az üveges cégtábláig elterebélyesedtek: zöldelő fejjel, kövérkés testtel, csöndben, rezdületlenül állt a szederfa, alatta a pesti gyerekek, a fölsorakozó idegeskedéssel, a meglepett kíváncsisággal, az új, a ki nem próbált játéknak ingeres szimatjával, nyitott szájukon az édes gyümölcslével, ragyogó arcuk állta a verőfényt, lángos kicsi szemük ráakaszkodott az összehajolt levelek házikóiban csüngő gyümölcsökre és földobbantak.
Egyik mezitlábas a vad talpait ráugratta az aszfaltra, két kicsiny karjával hevesen elölelte a szederfát és rázta, ingatta a lombjait; kövér szederszemek pottyantak a barna, szőke gyerekfejekre. Ujjázott, fölrivalgott a kompánia, parázs verekedés hempergett az aszfalton, a győztes fürgébbek éhes szájukon csurgatták az ízes zsákmányt, fölvert fiúk a szederfa gyümölcsös sátorait kémlelték és az egyik eliramlott. A szederfához szállt, mámorosan rátapadt a törzsére, csupasz lábával körülfogta a kérges barázdákat, mokány talpai már a lépcsőt találgatták s nyitott ajakkal, hátraszegett fejjel, a magasba sugárzó szemekkel tolta, lökte magát fölfelé a szederfán, vadult kicsi fejét meglibbentették a hűvös szederfalevek és lombok sűrűjében, egy törzsőkös ág ügyes hajlásában a pesti gyerek helyet talált. Piros arcát ráemelte a zöld mennyezetre, kíváncsi tekintete, mint a frissült madár ugrándozott a levelek, növendékágak cikk-cakkjaiban, átsiklott a hasadáson, ahol barázdát vágott a homályban a világosság, kéjes elgyöngüléssel a szederfát magához karolgatta és tétlenül, rest nevetgéléssel lógázta lábait a társai fölött.
Ármányos kis kezek a magasból, málló gyümölcsökkel megdobálták a viszketős fejüket, csupasz nyakukat, a ragyogásba fölemelt arcukat…
Buzduló gyerekek az aszfalton, a fát, szedret, a lógázó pajtásukat beleölelték a szemükbe, a pányva már rajta volt a derekukon és horkantak, kiáltottak. Indiánus hajrával a szederfát megrohanták, kemény púpjait hévvel markolászták, a ripacsos törzsével izzadtan verekedtek, a gyöngébbet, ügyetlenebbet arrébb rugták, a legényesebbek már lábuk közé kapták a szederfát, két-három csibész már tapogatta maga alatt a kéreg-lépcsőket, mámoros talpuk már kulcsolta a meredélyt, mocskos kis fejük fúrta a magasságot, dolgozó apró karjuk csak ölelt, előbbre-fölfelé a szederfán, ingott a lomb, pottyant a gyümölcs, még egy izgatott nekidurálás, egy kevés tátogó, ziháló fulladás és megdühödt emberkék főlnyúltak az ágak között.
– Jancsi…
búgott az ágon az egyik gyerek és matrózinges derekát ingatta a lombbal,
– Pista…
ujjázott a dús sátorban egy másik szoprán,
– Gyuri… Gyurka…
lármázott a szederfa búbján egy leveses gyerekszáj…
szedrező pesti gyerekek hívogatták, szólongatták egymást, vizes arcukkal verték a lombokat, jószagú levelek tréfás tenyerein átvonták a forró szemüket, a harapós szájukat, a kapaszkodó ágat hónuk alá fogták és büszke kis fejüket kidugták a sűrűségből…
Alattuk az utca összement és hosszában úgy keskenyedett, mint odahaza a játékvasút, az emberek köcsögkalapok alatt jártak és a válluk, a derekuk, mint az összenyomott harmónika lelaposodtak az aszfaltra, szitakötős pillantásuk beszökkentek az üzletekbe, szoknyás bábuk, bajuszos törpék hajladoztak a sülyedt kavargásban, aztán elrebbent a tekintetük, mérték a magasságot, kisebb fák ormain átballagott az elrévülésük, emberek, zajlás, dologörvény fölött állt, kóválygott a sastekintésük, a szabadság gyönyöre rab pesti gyerekek karjait a nagyszerű erővel fölemelte
és az ég alatt, a nap alatt, rázták, rázták a szedret…