Miniatürök

Vasárnap este munkások ülnek a rácvárosi korcsmában. Bujtató kis hajlék. Hegyes kövezeten, lapos házacskák között hegynek kell menni, de a kacskaringós szomszédutcákból azért előszállingóznak az emberek és lejtőznek, kúsznak a pup felé s lámpagyújtásra a keresztlábu kocsmaasztalok mellett, a rend szerint, mind együtt vannak. Bölcsész öregek, akik mellről fölhajtott szakállukban, tűnő földiekről avatottan mélázgatnak s sillert gurguláznak, szikár férfiak, akik gérokban komorkodnak, kámeás kezükkel a poharat halkan emelgetik és bizalmatlan tekintettel valahová messzire, talán Pestre néznek, a hol a városi emberek szaladgálnak, mord magyarok, akik kenőcsös tarkójuk alatt spricceres serkentéssel még a haragot őrzik, visszakapja-e majdan e nemzet az aranybulla elkobzott jogait, parasztos képü kisasszonyok, tunikás, tornyosan frizurált anyák mellett, akik kávé helyett a fahéjas forralt bort szörpölgetik…

ebben az összegyűjtött tarkálló kis társaságban, szabadnapos munkások a maguk asztalánál ülnek és a jókedvüket cserélgetik.

Szelid, lassan rendelt itóka, csípős füstölni való a gusztuskodó agyarak között, móka, ugratás, hirtelen komolykodás és lelkes terefere a másik hatnapos dünnyögés után, aztán a kérdezősködő, unszoló, egymástkeresgélő nekibuzdulás és indul immel-ámmal, nagyon kívánkozva a danolás.

Vastag bajuszok alól előbújnak mint a messzi kocsizörgés, a dörmögő hangok, egy helyben reszelnek, topognak, igyekeznek, lélekző szájból kiszökken a vékonyabbik, fürgélkedik és ráröppen az alatta cammogó basszusra, próbálkozik a reszkető alt is, mint a bússzinű szalag, omlik, hosszabbodik, másliba köti magát hangszomszédjaival és kántorosan gyün az elszabadult tenor, belesíklik a hangzavarba, csengő csápjaival maga köré rántja a különködőket és azok gyorsan rendezkednek, a csattogó vezér körül szépen összefogózkodnak, szőke uszályában vigyázatosan összesimulnak és vággyal, frissülten szól az ének:

– Hej de sürű sötét lombja van a diófának…

Borong a könnyü magyar nóta, az egyhangon járó eltűnődése, fohászkodó fölzendülése árulják, lamentálják a gerjedést, merengést, bánatot, ami úgy rajzik az ember szíve körül, mint szitakötők a nap alatt, csitul a gond, sóhajtozik az egészség, nyújtózik az öröm és a hangok elhalkulásából vissza-visszamaradoz az epedő tenor, magányosan szálldos, lágyul a magasságban, meleget terelget a völgyes kanyargóban és beleölti magát egy németes dalocskába:

– Du Weibchen bist die holde Venus… vidámkodva cseneg, könnyeskedve búsul:

– Die Liebe ist dazu der Sonnenschein… mint rab cellájában a gyér verőfény, lármázik a kicsi tenor, a szőke munkásfej küldi, lökdösi maga elé a hangokat, rezeg a kacor bajusz…

Ám kommandiroz a fölügyelő basszus:

– És ne feledkezzünk meg…

csörrennek a poharak, rázúg a kórus:

– Oh, nem!…

békés komolysággal dolgoznak az ádámcsutkák, de a felöntött gégék már az italnál is szomjasabbak az új dalokra, valamennyi hang, a marconább, a vékonyka, a reszelős a taktusos egyszerre dördül:

– Föl a szívekkel, bort a bilikomba…

az alt, a szoprán, a tenor, a basszus klappolva összetart, megy a dal, mint a madár a levegőben és összestimmelt, amikor búcsuzkodva már alálankad:

– Igyunk, fiuk igyunk…

A bölcsész, a siller fölött lebocsátja szakállát, az aranybulla-kesergő a sarokban fölemeli a kenőcsös fejét, a csiripelő leányok kihajolnak a forralt bor gőzéből, taps, éljen cserdül a munkásasztal felé, ahol már egészen kinyílott a vasárnapi gyönyör,

dalolni, a társas találkozással, kedv, felejtkezés, hetykeség összehajló testvérkedésével, dalolni a vigasztaló rátartással, hogy a szoprán, alt, tenor tudja dolgát, egymást és biztos a dal az összenőtt hangfűzérben,

dalolni… nem a gépet rengetni, a kereket pörgetni, a kalapácsot forgatni a darut ingatni, a mázsát siklatni, a kazánt búgatni…

dalolni, a szabaduló lelkek harsonásával:

– Föl, dalra társak, zengje ajkunk

A munka bús és szent dalát…

hogy háborog, remeg a hangmenyezet a munkások fölött, mint pengeti-csengeti magát az érces és viszi magasból a magasba a dal karcsú vonalait, hogy feszül a borongós és színezi mámoros iparkodással a hangtársait, mint fonja be gyönge magát a vékonyka és suhan, ível, csilingelni segít, erősebb pajtásainak,

ez az összedalolás, harmóniás ének, hangnak a hanggal való ölelkezése…

érzitek a másik melódiát, amely földalol az ének mögül?

tudod mi az, ha munkások énekelnek? ha a morcos basszus összeakaszkodik a könnyelmü tenorral, az érzelmes alt ráborul az ujjongó szopránra? a basszus, a tenor, az alt – tudod? – egy-egy ember, munkás és ha rád énekel a vasárnapi kórus, érzed mögüle a másik melódiát, hogy a munkás nincs már egyedül?…

A melódia tovább zeng képzeletemen…

én tudom mi az, ha a zöld mezőn munkásokat látok, amint zsákfutással versenyeznek, ha esti ablakok mögött munkáslányok alakjai föltűnedeznek és a tánc fuvallatában hajladoznak…