NÖSOMELE.
Végig mentem a szűk pesti utcán, ahol most a rembrandtos fejű zsidókat, Shylock leányait, földúlt orosz gettók kavargó ujjászületését lehet látni. Gömbölyű fejű, nagyszemű gyerekek játszanak a házak előtt és hallom, amint valamelyik emeleti ablakból lekiáltanak;
– Nösomele…
Kaftános rajkók tanakodnak, ugrándoznak a komor, ódon templom lépcsőin, a hang az emeleten, már türelmetlenebb, cirógatva fedd és hívogat:
– Nösomele… Nösomele…
Fekete félcipellőben, fekete selyemköntöskében egy öklömnyi rabbinus kiválik a gyerekrajból, kiáll az utca közepére és fölnéz az emeletre, a nap süt, sugárzásában előttem égnek a fölemelt gyerekszemek, sötét gömbjük hegyében a nagy szembogarak különös szomorúsággal tündökölnek, a kis rabbinus apró szája, alma arca mosolyog, de a kinyílott, szemefehérjéből fölemelt szemei, ismeretlen komolysággal, rebbenés nélkül fölbámulnak az emeletre s földobban szívemen a bizonyosság:
– Ez a Nösomele…
– Lelkecském… Lelkecském…
ahogy a héber szavak becézgetnek s valahol ott, az orosz lengyel getto mélyén, elrongyolt szent könyvek között épségben-békében élő család gögicsélte el hajdan az imádságos gyermeknevet és most itt, az üldöző, pogány, magyar ég alatt repdes idegenül, ébresztően:
Két kitárult gyerekszem ölelkezik a világossággal, a napsugár előttem megzáporozza és a bánat? sírás? ijedés? sóhajtgat föl a magasságba… bús gyerekszemek csöndes tündöklése rátükröz megindult képzelődésemre… borult lobogását, tünődő tekintését ott gyújtogatták az elrabolt messziségben? ahol lankás mezők fölé eláramlik az északi hó lehelése, ahol a kanyargós kicsiny utcák testvérkednek s küszöb a küszöbbel összeér, ahol apró házak a kas, melyben anyák, gyerekek, testvérek meleg húsa összekarol, gyanútalan estéken az Isten szeme fölragyog a menybolton, füszeres családszag egymásba dobbantja az álmodozó szíveket, kesergő zsoltárok mámorosan zendülnek, ének, duruzsolás altatják az estét, de északról megbúg a szél, jégbe-hóba beledermedt emberek lavinásan közelednek a könyörtelenséggel kasházacskákban meghal az öröm, az ének, sikoly tébolyódik az orosz ég alatt…
mélyszemű Nösomele, a vonuló halál ejtette rá árnyékait horkanó pillantásodra?…
A pillanat, amint a gyermek a magasba tekint, a rejtelmes kapu mely kinyílik s idők távolságait a káprázataim elé emeli…
a szemek lejtőiről a fekete láng, vándorösvényekre elvilágol s bújtató éjszakák, rettegős nappalok, holdsütötte kazaloduk, hajszolt zsidócsordák, frigyládát mentő makkabeusok, homokban, hegyekben nyekkenő gyerekkocsik, megfujt szakállu verejtékes vének, képeim között megnyűzsögnek…
félszerben, pajtában a rémülők leroskadnak…
félretaposott cipellőben, hurcolt pöttytestével Nösomele, mint a részeg, az álom előtt kacsázik, az anyja lábához beágyazzák…
virraszt a mennybolt, serceg a csillag, sugdos az erdő, lélegzik a Gonosz valahonnan valamerre, ártatlanok körül…
zizeg a kaftánka, nyújtózik Nösomelea kívánságok között, restült szemcsillagait rá-ráakasztja a sötétségre és nem mer elaludni…
színezik, csak öltöztetik Nösomele lélekörvényeket látó szemeit:
– Ölik a zsidókat…
A lengyel síktól a pesti gettoig, hányszor rebbent a gyerekszempár a sötét suhogástól? a törtető menekülésben, fehér hajnalokon, fekete hegyszorosokban, száguldó orkánok havas lepleiből, halottas éjszakák csöndmiszteriumaiból hányszor merült-került a szűz gyermeklélek elé az élet nehéz mementója?… s most itt áll a kaftános emberke a pesti ház előtt, tanult szeme kinyílik mint a zsúfolt mindenség…
én érzem az éjszakáit, a sorakozó bűntető éjszakákat… rend türelem őrzi az álmát, de a Gonosz ráfuj a szemeire, a pesti szoba kalitkájában fölorgonál az erdő, felbőg a sikoly, sereglő országútak iszonyata látogatva beszakad s két virrasztó gyerekszem mélyeiben forr a bánat, a riadt csudálkozás…
– Nösomele…
– Lelkecském…
– Szegény lelkecském…