WeRead Powered by ReaderPub
Miniatürök cover

Miniatürök

Chapter 15: A CSÖRÖMPÖLŐ GONOSZ.
Open in WeRead

About This Book

A set of concise, impressionistic sketches portraying intimate domestic and urban moments. One vignette depicts a crowded family table and a mother's relation to her many children through dense sensory imagery focused on gazes, bodily warmth, and recurrent blue visual motifs; another follows evening tram passengers, including workers, and records taciturn faces, physical details, and the hush of post-work travel. The pieces emphasize fleeting sensations and interior observation, alternating tenderness and melancholy, and construct meaning through concentrated snapshots rather than extended narrative.

A CSÖRÖMPÖLŐ GONOSZ.

Nagy rendelő-helyiség, ahol bejáró beteg munkásokat gyógyítanak.

A hosszú asztalakon, üvegtartályokban kerékbegöngyölt rózsaszínű tapaszok, kötszerek, vatta, a nyitott szekrényekben karcsú, pohos, csavaros orvosi szerszámok villognak, bőrös, hatalmas feljegyző könyv az emelvényen, bokáig fehér köntösökben férfiak, nők és fanyar, kietlen medecinás szag a levegőben.

Az ajtó nyílik, egy munkás beljebb kerül, egy pillanatig az ajtónyílásban, türelmetlen, tolakodó csoport látszik.

A munkás járatosan a fehérruhás orvos elé lép, fakó, kedvetlen az arca, de mosolyog:

– Megint itt vagyok, nagyságos úr…

panyókára vetett kabátját lerázza magáról, jobbkarja előtűnik, a csuklótól föl a válláig pólya takarja és szisszen, mozdul, amikor az orvos a kötést bontogatja:

– Contusio… felső szár…

a fiatalabb fehérruhás az emelvényen a bőrös könyvbe jegyez, az orvos a fürge ollóval nyisszant, a fásli szerpentinjét erről-arról megnyítja, gummikeztyüskezével, kíméletlen egyszerün a vértől megfeketedett vattát hántja:

– Tépett seb… alsó szár…

a munkás roncsolt karja pőrén, éktelenkedve, hólyagos dagadtan lóg az orvos előtt, aki az apró húscafatokat rendezi, takarít, gyomlál, a vaduló munkással társalgást indít:

– Mért nem vigyáznak?… Mert nem vigyáznak… Most itt van…

a munkás a széken hördülve dobog, az orvos kiabálva társalog, kérdi, parancsol:

– Hogy történt?… Persze… Persze…

– No, nem fáj ez olyan nagyon…

a munkás zöld arcáról dől a veríték, zúgva ümmög, vissza-visszarántja a karját és csikorgó fogai között bődül:

– A kerék…

– A lendkerék…

 

Sor, rend, dühíti odakint a várakozókat, a második, az ötödik munkás beszakad az ajtón, az egyiknek melle pólyázott, a másiknak a fejéről göngyölítik le a vattás turbánt, a harmadik a vállát mutogatja, gennyes véres gödör a bordázata fölött, az orvos a siető mozdulataival megáll, a társának, a bőrös könyv fölött mond valamit, már ketten nézik a beteg munkást, nem a sebét, a száját, a nyelvét vizsgálják, a pápaszemes odahajtja fejét a meggyávult ember mellére, jóakaratu és ingerült, a keshedt törzsről perlekedik:

– Tüdőbajos?…

– Az ilyennek jobban kell vigyázni… Most itt van.

– Az ilyen seb soká gyógyul…

– Hogy történt?…

a megzavart munkás tekintete nem érti a megszólást, ijedten bámul alá az orvosra, izzad, zihál, egyszerüen mondja:

– A gép…

magyarázkodik megdöbbenten:

– A gép…

 

Asszonyok, gyerekek jönnek, bugyolált kézzel, kendőzött karral, egy szőke leányka sír s reszketve áll az orvos előtt jobbkezét a balkezében búbálja, egészen friss a kötés rajta s amint lassan oldják, fekete rózsák nőnek a fáslik kanyargóin, meztelen megtépett ujjain fattyúujjak galyasodnak, a pápaszemes társalog, mosolyog, kiabálva cselekszik, a lányka fehér fogai kocognak a hidegtől és a megsemmisülésre, hazulra, az Istenre gondol, de ájultan válaszol:

– A gép…

– A szövőgép…

 

Szép szál legény a csipőjét hozza, csupasz, izmos teste meghajlik a zúzódás irányában, az orvos majdnem hogy csettint, a karcsu, szobros figurát erről-arról megforgatja, a nagy forradást a karján megbabrálja, kérd, a munkás:

– A transzmisszió…

a mellén forradás-mező, az orvos frissülten firtat, a munkás egy keveset hetyke:

– A kazán…

karjain a forradás-rovásokat a pápaszemes vizsgálja, csudálja, a munkás nevetgél, vad kedvvel felsorolja:

– A lánc…

– A kés…

– A henger…

az orvos lecsúszik a zúzott csípőhöz, vidám, biztat, megveregeti a munkás meztelen testét:

– Ebcsont, beforr…

a csüngő húsokat, csontszilánkokat megkuszálja, a munkás hördül:

– Ezt is a gép…

– Mindig a gép…

 

A karaván fölvonul, elvonul, kinek a feje vérzik, kinek a válla meghasítva, másnak a bimbós melle duzzad a bajtól, eltörött kezek, tályogos karok, megsütött combok sorjáznak előttem és hallom az ijedt lihegő, elkomorodott följelentést:

– A gőzkalapács…

– A szitahenger…

– A gép…

ki ez az ércszörnyeteg, mely forgó karjaival eleven húst tép magához? motollás kerekeivel búzát, fonált s porcogó ujjakat gyúr magának? szíján, láncán lendíti a mázsát s magához rántja a munkás gyanútlan karját? dohog, bőg, lángot gyujt a lánggal s szemfödős csipkéjét ráfujja a munkás megvert szemeire? olajos küllőit megönti a vérrel? bomolt méhét megpukkasztja s röpül láb, fül és minden emberhez tartozó?…

 

Ki ez a csörömpölő gonosz? riadó kürtök alatt, kohók fekete verőfényében, tikkadt műhelyek, lisztes várak zúgó éjszakájában?…

 

Ki ez?…