Miniatürök

Öreg édesanyámat az orvoshoz vittem. A várószobában nem beszélgettünk és én még nem tudtam, mi az a nehéz érzés, ami bántott, amikor az anyám mozgolódását láttam, fáradt szemein az izgatottság csillant, fehér kezével az arcát símogatta, meleg homlokáról a haját eligazgatta s egész gyöngült valóját, elsejthetően, a töprengő, képzelődő várakozás ijesztgette. Amikor ránkkerült a sor és fölkeltünk, hogy az orvos szobájába menjünk, anyám megfogta a kezemet, hirtelen, hozzámnőtt, ragaszkodó volt a kézfogása és én még nem tudtam, mi az a fájdalom, mely e mozdulattól megérintett. Az orvos szobájában elreferáltam a bajt, aztán egy kisebb kabinetben, mely az orvos szobájából nyilott, nyitott ajtó mellett várakoztam. A nehéz érzés, mely megnőtt a fájdalomig, ebben a hallgatódzásban áthajolt az ismeretlen, mély szomorúsághoz, ideges és csüggedt voltam, de följajdult az értelmességem, amikor az anyám kiáltását hallottam. Zavar, különösség az orvos szobájában, a professzor nyugtató szava is hallatszik:

– Nénike…

s rémült elémfutással előttem az anyám remeg a gyönge teste, öreg arcán megkúszálódtak a ráncok, a vékony keze, a külön minden ujjával az én kezembe kulcsolódik, a zöldes, révült szeme panaszosan, oltalmat kérlelőn esdve esd s csak rámnéz, belémnéz…

a gyermek, amilyen én voltam, amikor engem vitt orvoshoz az anyám.

Öreg szüleihez az embert ez a megfordult élet fűzi a legéberebben, az irgalmasság, a felelősség (melyben talán rossz lelkiismeret, gyávaság, bűntelen bűnökért vezeklő hajlandóság szenderegnek) egyszer csak a lelkünkre rászáll és a hökkenéskor, amint a szívünk elszorul, már sajgunk a világosságtól; kicserélődtünk s akik elvezettek bennünket a hajunk ezüstös csillogásáig, a szemünk völgyelő udvaraihoz… a gyermekek, amilyenek mi voltunk, ahová másodszor bágyadnak alá elöregedett eleink. Minden bút, bajt megtanult eszünk talán ettől rezzen meg a legingerültebben…

Párisban járok s im’ a Concorde-tér síkjából fölmerül az Aréna-út, a Damjanich-utca kereszteződése, villamoskocsik zenebonáznak a városerdő mellett, az anyám keresi a tiszta útat, hogy átjusson a ligeti fák alá… a fáradt arcát emelgeti, suhanó, rohanó villamoskocsik útját figyelgeti, erőtelen tekintetét jobbra-balra vizsgálva meresztgeti… érti? tudja? melyik kocsi indul? melyik kocsi jön? erről és arról? s ha előbbre lépeget? hallotta az autó tülkölését? észrevette hátul? az előbbre és előbbre nyekkenő postakocsi közeledését? villamoskocsi, autó, stráfszekér s minden leselkedő alkalmatosság most összefút és az anyám áll a kipécézett, alájateremtett, boldogtalan szigetecskén; az együgyű elhagyottságban összecsuklott testiséggel csak a héber imádság bugygyanó szavaival a kétségbeesett ajakán; mit tud most csinálni?… Előttem ül az anyám és tervel kicsi örömökről… hallgatom a kedves hiúságát az új ruháról, az olcsó kalapkáról, a vágyas szándékairól, szép szeszemével rámnéz, megnéz… Istenem (az ő Istenét érzem) soh’se tudja meg a tekintetemről, mi történik velem mostan… hogy végigölel a szomorúság, hogy ez a hunyó, tehetetlen élet csak velem lélekezik, írni, olvasni nem tud, ki vagyok, mit csinálok, mi sorom az emberek között? sejteni nem tudja, csak én vagyok a minden, akihez a jóérzését, álmát, a pihenő jövendőjét odaköti… és meg ne tudja a tekintetemről, mi vonaglik mögötte, hogy ezek a szemek, melyek ránéznek, talán éppen víziókat látnak, tán a halál lejtőjét, ahová aláhanyatlani jó kívánság, tán a szégyen, a züllés, a meghasonlás gonoszait, akik éji sétákban és nappali ébredéskor el nem maradoznak, tán az öreg kéregető asszonyt, akivel az elöbb találkoztam s babonás gondolatom megcírógatta szegényt, talán neki is volt egy küzködő, halálravált fia… A bátyám katona, hadtáp-keretben nem történt baja, most viszik a frontra és az anyám is megtudta: Csak anyit ismer a háborúból, hogy a ligeti sétányokon elbotlanak mellette a féllábu katonák, fonnyadtarcu nénikék a zöld padokon vele is elpolitizálnak, a tejmérő-boltok előtt a rendőr veszekedik a fölgyült embersokasággal, a vöröskeresztes, szellős automobilok az utcákon nemritkán fölrohannak, a lisztet nem ő vásárolja a kereskedésben, de én hozom a karomon, két év után az ötvenesbe beleöregedtek, kísérő asszonnyal, gyerekekkel meggyarapodtak a két év előtti katonák, akik még akkor fiatalok és magányosak voltak; képzeletében az ábrák azért összefutnak és megdöbbent néha a szárnyaló kérdezősködéseivel, a mélységből fölszilajodott ítéleteivel, misztikum, zúgó titokzatosság, ahogy a háborút álmodja, sejtegeti és én nem éreztem még megrendültebben az idők lelkét, mint amikor az anyám ujságolta nekem a katona-fia sorsát, elviszik és magyartalan beszédével, komikus próbálkozással mondta, gagyogta;

– Hapták… hapták… hapták…

Igen:

– Hapták…

az erőlködés, hogy az egyszerű és más szerű ember megtudná, mi történik most a világrendben? s minden tudatlanok csak állnak a világzengésben, lassú hallásuk vadul a rettenettől, amint ég és föld összecsattan, »hapták… hapták«, ahogy az anyám motyogja és a nehéz szó köré odagyűrűzik most minden kifürkészhetetlenség, tétova ártatlanul csak áll az ítéletben s szenvedő eszére rárémül a kínzó ismeretlenség; a lelkem ránéz… a szeppent, fájdalmas gyermek, akit kitettek a huhogó, éjszakás arcu meseerdő kellős közepére, a gyermek, aki belémkapaszkodik, mint a felnőttebb biztonságba, a gyermek, kinek nem szabadna soha a villamoskocsik, stráfkocsik, postakocsik, automobilok útvesztőibe zavarodnia, a gyermek, akinek az elképzelt könnyes arcát nem tudjuk elviselni, ha a rossz sorsunkért rosszat tennénk magunkban…

Egyszer a testi szemeimmel is láttam az öreg ember gyerekarcát.

Az apám a halálán volt.

Az ágya mellett én is éberkedtem, mint válik el szegény a filoxerás hegyektől, melyből a mustot, a családrendező pénzecskéket kisajtolni már nem lehetett, a meghajszolt öregségtől, mely szívtelenséggel, idáig eljött ádáz szegénységgel fogta, enyhülő kivándorlásra elengedni nem engedte.

Sötét komondora az örvénylő mindennek: hű szemeim, ha nem őrködnének a föltépett életeknek zord küszöbén…

végigviaskodtam az apám halálát is.

Élesen látom, hogy megrajzolta szegényt az élethullám, mely üzent az elmúlásnak; kicsiny figurája valósággal megnőtt, a mindig gőgös élet őrjöngve lendült az elítélt hüvelyben, föllihegett a sorvadt mellében és az hengeresre dülledt túl a testi határokon, egzaltált a két sovány vállában és kijöttek, meghatalmasodtak azok ijesztő ismeretlenséggel, forrt az arcában, fejében és szemgolyók ültek, vadult nagyok a kikerekedett ábrázatán, áldozat-teste körül bomolt, a halált, omlást nem értő élet és siklani láttam a deliráló élet vastag hömpölygését az apám feje, lába, karjai körül, fujtatta, szétvitte, félelmes növéssel növelte a régi formáját; aztán a viadal elcsöndesedett s az apám meghalt. Ekkor szállt rám az igézet. Az apám földúlt teste visszahúzódott medrébe, virrasztó szemeim el nem hagyták, a beszámolás lidérceit gyujtogattam a szívem körül s a síri világosságban csak őt néztem, őt láttam. Így láttam: szép, domború homloka megszűkült, sovány kezei megkeskenyedtek, a gyönge vállai összehúzódtak, a pihenő törzse összezsugorodott, az álla, a nyaka, a fülei – riadt szemem előtt – megkisebbedtek, szeme, szája, halántéka körül a hús megfonnyadt s a redők, a most kúszálódó, újra és újra fölmerülő új vonalak új arcot mutogattak; emberkés formájával a széles ágy ölében, a keresztbe összehajolt vézna karjaival a guggolt testén, a petyhüdt, öreg ráncokkal a piciny arcán (kisugarasodott az eszem) a világrajött gyermek… a gyermek volt…