BOBY.
Három öreg kisasszonynak volt egy kis kutyája. A három nővér elfonnyadt szívében, ami szeretet még visszamaradt, azt mind Bobynak, a gömbölyű, nagyfülű kiskutyának adták, aki velük élt, sétált, asztaluknál kosztolt és a savanyú éjszakákon az öreg lányokkal egyszobában hált. Boby engedelmes, jókedvű kutya volt, a vén kisasszonyok langyos ölében szelíden ellustálkodott, hideg időben a stikkelt ruháját ugrándozva hordozta, nyári estéken a lányok hegyes cipője előtt, békésen lépegetett és csak hirtelen, ha valamerről kutya mutatkozott, torpant meg ijedősen, őrizői kezében a pórázt megrángatta, a nővérek zárókörben egymás mellett megálltak, az ólálkodó idegen kutyát sötét pillantással megkémlelték s Bobyt a karjuk közé fölnyalábolták.
A kis kutya ilyenkor didergett a lányok esett mellén, a sovány karok fogójából izgatottan ki-ki dugta a könyörgős fejét, szeme fehérjéből kilángoltak a fekete szemei s megcsudálták az utca másik felén hetykélkedő kutyatársat, de a három selyemszoknya megzörgött s Bobyval elsuhantak a lányok, a káprázatok.
Boby szintén leány volt és a három öreg kisasszony elszántan vigyázott arra, hogy a sátánkodó ármány valamiképpen hozzá ne férkőzzék. A keserű, szikkadt kedvük, mély szomjúságot, megalázó csúfságokat átkínlódott eszük utálkozással őrködött azon, hogy összetartó családjukat valami rendetlenség ne zavarja; ám Boby telivér, jófajta kis kutya volt és ha lefetyelte is jóízűen a kövér kosztot, szundikált is búslakodva a meleg házikóban, mégis, a holdas éjszakákon, amikor sáfránypalástjait a vílágosság a szobában meghordozta, Boby mozgolódott puha párnáin, a mély nesztelenségben bánatosan felnyöszörgött, három hűvös nyoszolyáról, három öreg kisasszony a holdsütésben hegyesen elindult, Boby házikója körül összegyülekeztek, a kis kutyát megcírogatták, betakarták s álmos sóhajokkal visszaszédelegtek kopár ágyaikhoz.
Tudós emberek mondják, hogy ha a kutyát megsüti a holdvilág, álmodni szokott s ki tudná azt pontosan utólérni, hogy három, szunyókás öreg leány udvarában, a holdsugárzás delejes éjszakáin, miről tud nyögdécselni egy leigázott kis nőstényállat?
Boby melankolikája egyszercsak átvidorult a fürgeséghez, lusta ténfergéséből csaholva ki-ki ugrott, a bodros szőnyegeken bolondos bukfencekkel végiggurigázott, a sugárzó öreg lányokkal fogócskásan kergetődzött, inas, kemény lábain meg-megállt s fölszegett fejét viharosan meglóbálta, csaholt, fújt, fénylő hátát borzongva emelgette, a kosztot a csajkában, bendős gusztussal túrta-falta, boldog öreg lányok gyönyörűséggel nézték Bobyt és elujjongták:
– Milyen szépen hízik…
Boby szépen gömbölyödött, derült ugrándozása egy kicsit megnehezedett, a virgonc hajszákban el-el fulladt, a lustálkodó kedve sokat altatta, lágy párnáin kövér gomolyogban pihegett és egy titokhordozó este nem jött ki az ennivalóért házikójából. A három leány odaguggolt Boby elé és a szívükkel szólongatták:
– Boby…
– Gyere ki gyönyörű…
Boby melankólikus volt, szeme fehérjén elömlött egészen a kitágult fekete szeme, vadult tüzekkel sugárzott a tekintete, a három nő hőkölt s összeborultak az emésztő aggodalomban, az ismeretlen este átvezette őket rejtelmeivel az éjszakába és virrasztott a szemük, lelkük a forgó, nyögdécselő Boby körül. Boby kövérsége kipuffadt a hasán, szétmeredt a tomporái között, a hirtelen görcs karikába hajtotta a vonagló testét, Boby eldőlt, okos fejét ráhajtotta az első lábaira és nagyranőtt szemeivel a gazdáit bámulta.
Parázslottak az éjszakába a hű kutyaszemek, a vén leányszemek s csudálatos beszéd lobbant szemtől a szemhez:
– Minden lánynak muszáj?…
– Milyen az?… Milyen az?…
Boby duzzadt teste föllapdázott a magasba s visszazuhant, hosszú, sirdogáló nyögéssel a párnákba fúrta fejét és ahogy borzongott teste a fájdalmaktól, a vén leányok meddő testén is végighasított az állat kínlódása… Boby kitárta lábait… párázatban, homályban kis kutyák fölvinnyogtak, a megbűvölt öreg lányok fölzokogtak:
– Óh…
– Óh…