RABOK.
Ki gondol a rabokra?
Mit csinálnak?
Hogy élnek? hol élnek? mire gondolnak? mit éreznek? mi jár az eszükben? mi jár a szemük előtt? tudnak örülni? sokat sírni? hallják a szellőt? és a száraz sóhaj megmozgatja arcuk körül a levegőt, kiszagosodik az orruk? és a pállott verejték rájukkísért erdős avarnak illatával, álmodnak az éjszaka? és víziófoszlányok átszélednek a nappali ábráikhoz… kigyomláltan az emberkertből, mégis élnek? szívük, vérük, lelkük nekik is van, mint a többi embereknek? Mit csinálnak?…
A kalitkás fogság dühíti a képzelődésüket? és a szunyókás árvaságban gyün az utca, falu, város, vonat, folyó, hajó, futás, séta, napsütés, eső, őgyelgés, kapuzárás, szántás, alvás, malátaszagu gyárak… jönnek, gyünnek az elvont szabadságnak nyájas, költögető, kérdezősködö, feleselő, perlekedő, úszító, tébolyodottan fölvonagló látomásaival…
A rossz ember tusakodik a nagy indulatával?… lefogva, leigázva, a bőszület vakultan fetreng a bosszú vérpárázatában; a forralt fej, mely a bikás öklelődzésért bolondul, taglózottan lekonyul; meglóbált karok kéjelgő izmai, amik a hurokvetésre összeugranak, ernyedten lelankadnak; a fölrántott száj, mely összecsattog a bestia-szomjúságtól s fogak sövényén a harapás habzó gyönyörűsége őrjöng, keseredett ízzel lelipped…
A révedező… aki tíz éve találgatja a pasztellt, hogy történt?… az éjszaka sötétjéből fehéren kilángol egy törülköző, a savanyú ágyból föllapdáz egy girhes hát, két csontos öreg láb motollázva kaszál, ümmögő nyöszörgés szakadva fullad… hogy történt?… gyilkos?… gyilkos?… mint történt?…
Az alkoholista… kinek gégéjén sürögnek az álmok, ádámcsutkája kopoltyusan ki-beugrik a sóvárgástól, snapszbutikok áporodott íze végignyálaz a fehér nyelvén, ömlő sörök rátajtékoznak a hápogó, csukló, bajusztól csöpögő szájára…
Hiszen ez fájdalom? villámlás? bánat? lélek? hangulat?… hiszen ez élet?…
És a fiatalok? akik épp hogy megnyitották kedvük zsilipjét? és fölgyujtott szívüket a nemi káprázatok alig hogy megbabrálták? a mokány fiatalos férfi? a kifeszült vállaival, elöntött derekával, didergő, dobbanó, hosszú életre épült lábaival? játszó elméjében a tikkadt bokrok, izzadt éjszakák, fúró ajkak, összeviharzó összetemetkezések, buggyant életnek meleg szagossága vízionáruskodnak?… és az asszony?… az ifjú asszony?… a megnyitott gyönyörkút, akit a friss merítés után az örök érintetlenségre kijelölnek? mit csinál a nyoszolyás nagy melleivel? a borzongó, ütköző nagy csípőjével? hazajáró képeivel, melyek az elrabolt kúszaságot mindig mutogatják és kancás orra a virrasztó éjszakában zokogva kitágul?…
Bolygatott képzeletemre régen rárajzolták a szenvedésüket és éjszakás tünődéskor sokszor látok egy ijesztő freskót.
A fekete csúcson, a messziségből, szembenáll egymással Illava és Márianosztra. Köztük a némult űr, a lapuló falvak, alélt lejtők, szendergő városok, alvó embermezők, csak fönn a ravatalbérceken a két fellegvár zárja, őrzi a bomolt életet. Cellás rabok viaskodnak a fiatalságukkal, Márianosztra pántos fülkéiben ifjú asszonyok bolondulnak, Illava biztos zárkáiban gerjedt férfiak pörkölődnek és a kísértő éjszaka a sülyedt éjszakákból jön, az elhagyott igaziból, mikor a csillagos égbolt, mennyezetes szobák szűkülten ráhajoltak a kuckós, összeúszó gyönyörűségre és a fölmérő, rabos éjszakákból jön, melyek kínozva apróznak, a nedves bajusz csiklandozása most végigsöpör a dühöngő eszméleten, asszonyos haj régi libbenése most husángol a varkocsával, hogy tántorog a vér pattanó edényeiben…
Én látom a tündöklő, meglátogatott szemüket, amint az üvöltő tekintetük a megvasalt ablakok feketéjére tágul. Márianosztra, Illava ablakszemein milyen titkok vannak?
Ki látja, hogy a cellás ablakokról zarándoklás mozdul? asszonyokból kiszállt, szívhez, szájhoz hasonló patakzó formák utaznak az űrben és a sötétlő mindenben vándorútra indul a kutató, légiós, himbáló férfiboldogtalanság…
Miért nem ejti alá kezét az Isten a firmamentumból? hogy összevezetné őket és jóvátegye a szenvedést, amit az emberek társaikra rámértek…