ANYASÁG.
A családi vacsora szelíd keretében (kövér terüléssel, csámcsogó történéssel) nyolc szempár tekintgetett a lámpa alatt, nyolc gyerek kisebbedett az asztal mellett.
A nyolcadik, alighogy kiszállottan a patyolat- és húspólyákból, a tornyos gyerekszékben fürgélkedett, tiszta kék szeme fénylett az örömtől, repdeső tekintgetése szüntelen volt, mint a csízmadár önfeledt fecsegése, szemecskéinek villanó, kék horgait sorjázva hányta a sárga udvaros lámpaernyőre, a feketén csüngő mennyezetre, a nyitott ablak alatt rajló alaktalanságra, szuszogó testvérkéire, az ízes szájukra, a testvérszemükre, amik kék derüvel sugarasodtak az összehajolt körben…
A hetediknek szemében már tündökölt a nagyobbacska bátorsága, az ismerkedő kíváncsiság, a fürkésző elámulás, a fölfedezés ujjongása és tekintete vágygyal kitárult, mint érett nefelejts a fölhágó napsütésben…
A hatodiknak szeméről már harsant a kéj, a felhőtelen kékség, amelyben tükrözik a zavartalan mindenség…
A harmadik (kis arasszal már kalászosabban, a negyedik, az ötödik mellett) már kitekintett szemének ablakain, a pillantása vesztegelő volt, mint a kék hegyi tavaké, amiknek mélyén hempereg a fiatalság és alvó örvények fodraiban sellők titkolódznak…
A lepkehajszolás, a csikós futás, tátogó szomjuság a megtalált pataknál, a borzongó meghökkenés erdők zugásakor, kacagó mámor az arany vízben, ami fölött násztól bomol a szitakötős lakodalom… kék csodákkal már sürögtek a harmadiknak, másodiknak tekintetében…
Az első, a diák, szempilláinak dús ernyői alól már meghordozta tekintetét…: ez a család, amelynek húsából él a piros húsa, ez az ember, aki jót és rosszat tud tenni, amitől bukdácsol az apja, ez az iskoláslecke, amely ráparancsol, ha a szabadság áramában szilajkodik a feje, ez az Isten, aki kereng és zordonkodik a templomi tömjén tölcséreiből, ez az öröm, amely végiglegyez a szomoruság fölött, ez a kislány, akire rádőlni kedvesség, mint a jószagú fűre…
csöndes kék szeméből a diák már kiölelt a tudás forgó boszorkányváraihoz…
Két tiszta szeme elébe állt, elébe szállt a hét szempárnak és a sárga lámpa körül kéken összecsillantak,
fölöttük mélázgat az anyjuk két nagy szeme, kékek, a küllős hirdetéssel, mély sugárzással, mint a nyolc szempár, elszórtan az esti homályban…
Leskelődő lelkem, szemek útvesztőiben alázatoskodva ujjong… elsiklik a szemek kékjén,
kicsi és nagyobb sustorgó szemcsillagok csillámlanak az est firmamentumán, ködölt homályban a csillagok fölött, mint fiastyúk fölött, őriző sugarait lebocsátja az anya szeme, tizennyolc szemnek forr a kékje, tizennyolc szem dereng, pillog, lüktet egyszerre, mint az osztatlan lélekzet,
szeretkező pillantásom dülöngél szemtől a szemhez,
tizennyolcszor bukkan rám alkonyat sötétjéből a szem, amely mindig az, egy, mint halálok között a halál, álomrezdülésig el is oltódik a szökőkutas sugarasság és kisértő feketeségből szakad föl a szemek kékje…
Kibontott horizontjaikkal egymásba suhantan a nyári égbolt liheg ránk, a némult, az irdatlanul fölénk került, a makulátlan kékség máglyáival, amikben a szívek színe repdes, ha a szerelem permetezik rájuk, a gondolat tajtékja harap, ha az az Istennel harcol és megsemmisülést teremt az életből… az égbolt, az elfutó mennyezet, amely lezár és alatta minden, túl a csonka vég másik kezdete… talán…
Szemek síkja, lejtője fordul a kék tündöklésben…
ez a tenger… ha óvatlan napsugárcsíkok a pihegés kék tükrein ijedt pengéssel fölbuknak,
az álmokba hanyatló kék ágy, ahol az Isten nemzi az esőt, a felhőt, a kenyeret,
a kék ostor, amely hegybedülledt izmaival rácserdül az emberre, ha restül s hetykén felejtené árvaságát…
Milyen egy, óceános összeszálló, nyolc szempár glóriája az anya szeme körül?…
kacaj, merengés, bátorság, gusztus és minden skálái az életorgonának, hogy búgnak a kék végtelenségben?…
nyolc kiteremtett gyermek milyen beleépült az anyahúsba?…
Az estfilagóriában az anya föláll, diadalmas csipőivel áthalad a szobák árnyékalagútján,
nyolc köldökzsinór, víziókból szőtten, mint ereszkedik az anya meleg öle után…
künn, a gyermekszobában rajlanak az emberkék, itt az erkélyen az asszony, a tagolt vállaival, vastag törzsével beleálmosodik az éj kárpítjába,
az ív a gyermekszobától az erkélyig azért föloromlik és alatta nehéz fűszereivel úszik a lélekből lelkedzettség,
a gyerekkas illata, picsiny, friss húsok édeskés párázása, tejből kigömbölyödött karocskák, rúgós tomporák, fehérkés készülő arcocskák mély szagossága ideáramlik az anya alakjáig, gyerekszag lebeg a kegyes medencéi, tőgyes melle körül,
a pirulás úgy lendül át az arcán, mint a termő fuvallat a virághordozó gyümölcsfák fölött…
Átszédülten a lét dimenzióin, árnyasan, az olthatatlan készülődéssel, úgy áll az éj kapujában, ha csipői között most megérintené a forró varázsvessző, két picziny új szemcsillag ízzanék föl a kék misztériumnak titkokkal kivert boltozatán…