HANGOK.
Néha hátrahanyatlik a képzeletem, ilyenkor úgy érzem, hogy öreg testem hüvelyében, vérében, sejtjeiben mozdul, följut hozzám a gyermekéletem; érzem a hevét, feszűlését, izgatott fátyolosságát és eljön a riadt eszem fölé, a két fülem köré az énekhangom is; milyen különös, hogy az enyém volt, hogy elhagyott. Itt énekel rá az ijedt fejemre, itt dobol, szökell a dobhártyámon, hallom a csendülését, a sárkányos magasbaszárnyalását, a lejtős könnyedségét, a kieresztett zengő síkját és ömlő ezüstjével, illatos szilajságával befutja a fáradó szívemet…
A meleg kísértéskor a templomos délutánokat is látom, a hívők künn vannak a városban, komoly, csöndes emberek és csöndes gyerekek a szentély előtt a próbára várakoznak, a homályban egyetlen vastag gyertya gyújtogatja a repkedő világosságot, két fehér ujjával a kántor megvonja a hangvillát és a süppedt, hűvös nyugalomban, félénken hosszú elhangzással búg a bántott érc… mintha rámsóhajtana a messziség, hallom… mintha neszelne a sűrű fátyolosság és alóla felejtett öreg arcok fölmerülnek. Egy mélyhangú emberre emlékezem, úgy mondták, Oroszországból jött, járt Varsóban, Krakkóban, a szakállas, barna arca mindig szomorú volt, senkivel sem beszélt, a fejét lehajtotta, elgondolkozva járt a szigeti sétányokon, mikor pedig a templomban láttam, hallgatagon ült az emberek között, a próbák pihenője alatt föl-alá járt az oltáros szőnyegen, néha fölszegte a fejét és beledalolt az álmos csöndbe. Tompa, mély hangja volt, mely emelkedni is tudott, de a magasságban is valami fojtó burok volt az énekén, ami nem volt melódia, csak föl-alá harmonikázó, örvénylő hangok, percekig így énekelt a magányosságban, alul zúgott a zsúfolt hangja, a nyaka idegesen meg-megrándúlt, a mélységből fölívelt az éneke, föl-fölkapta a sörényes fejét, bánatos magasságban járt a hangja, alá nem ejtette és zúgott, bongott a lihegő szomorúsággal, mint a harang, amelyet leborítanak a gyászlepellel, mint a gordonka, ha a magas húrjait szólaltatják és megdöbbenti eszméletünket a fájdalmas emberi beszéd… Ilyenkor mindig eszembe jutottak a titkos mendemondák, amiket az énekesről suttogtak, a lakására soha senkit be nem enged, lankadt este néha különös hangokat lehet hallani az ablaka alatt… szívbeteg… fél a szívétől… a hangvilla ágairól tütült az árva zendülés, hegy-völgy nélkül, csak egyformán bágyadt a sóhajtó halkulás és szakadtan, gyöngülten elbóbiskolt a sötét árkádok alatt… fölvert lélekkel újra érzem, a templomi homályban kirajzoltan láttam az énekes dülledt, összehorpadt, elakadó beteg szívét…
A bűvös ködből azért elém, rámbukkan egy vidor ábrázat is, a segédkántoré. Hegyes, szőke szakála volt, csillámló csigákkal, a szőkeségnek hallatlan színeivel, a makulátlan sápadtságtól, a lármás aranyig s ez a lágy körzet óvatos-nyírottan fölhuzódott az arcának gyermekes, piros húsáig, alatta pedig egy kicsi emberke fürgélkedett, karcsú, vékony dereka, ha mozdult, majdnem riszált, apró lábait mindig lakkcipő diszítette, mellét a városi séták idején, színes mellény burkolta, formás, ügyes egész testét pedig a nyitott Ferencz-József kabát kísérte, szellős hetyke lebbenésekkel. Szerették. A hangjáról is azt kellene mondani, hogy szőke volt, világos, vékony tenor, bátor csilingeléssel, mely szivárványlott a világosság színeiben, mint a kecskés szakálla és bizonyos életretermett temperamentum volt, mert az asszonyok, leányok, péntek este korán megjelentek a templomban, ha ő volt soros a dalolásban; foszlánymesék el is jutottak hozzám, mint kellett a virgonc férfiúnak Prágából eliszkolnia, mert a gettóban jámbortalan dolgokat mívelt az asszonynéppel, énekelt Krakkóban s mire innen is elinalt, valaki elborult leányféle utána halt a nagykedvű kisembernek. Talán nálunk is megvoltak számlálva napjai, de amíg itt volt, sürgött, fénylett, öreg, tanult zsidókat is megbabonázott; különös volt az énekmódja. A síróskedvű, lassan nyíló, szent melódiákat máskép dalolta, mint a többi kántorok; ahol borongott az ének, ott frissült a hangja, vontatott akkordoknál gurgulázva trillázott, az ájtatos, nehéz melódiákat, könnyed vidámsággal vidította, a könyörgést, vezeklést hangguirlandjaival bohókásan körüldiszítette, az éneklő iramban, két kis kezével a taktust is ütögette, keserves ősi dalok mezében szokatlan férfiú csattogott, lármázott a hívők előtt, de szép volt, zavarodó lelküeknek is jóleső…
Búg a sülyedt üvegharang…
rámfüttyent a segédkántor gyönyörű tillárom-trillázása, elbong fölém a betegszívű énekes magafeledt dalolása és az énekes verőfényben áll, hazajáró gyermeklelkem előtt egy széles vállú, hengermellü, aranypápaszemes ember, a főkántor. Izgalom, megindúltság volt, amikor közénk jött; Palesztinából, Jeruzsálemből sodorta felénk a fuvalom, amely a jerichói rózsát is viszi a zarándokútra, mely gyökerezés nélkül vonul át a térségeken és ahol megáll, egyetlen virágjával kilángol és illatot küld az emberekre, hogy gyöngéd lesz tőle még a gonosz is…
Őriző, megajándékozott, jól ellátott szekrény: rossz füleim… a kóbor hangot visszahallom… az íze, az ereje édes és kívánatos, mint az elhagyott szőllőgerezdek mustja, amiket kemény szálfák alatt roskadozó rabszolgák vittek le a forró hegyoldalról a hűvös gádorokba…
a zománcos csendülése tiszta, könnyű és áradva áradó, mind a hajdani napsütés, mely nyitott érlelő legyező, a büszke cedrusok, bújálkodó lótuszok, az Isten küszöbén várakozó lelkek fölött…
Ma már tudom, nem voltak rendes emberek.
A templomi homály, el nem bocsájtóan egészen magához ölel és megtelik a kör a fejem körül kergetődző énekhangokkal: borzongó gégék rikkantanak, vágyas szájak gusztussal megnyílnak és céltalan örömmel a hangot kiküldik, fölküldik; a vékonyabb, mint a hirtelen gyík meghempereg a csöndben, a szélesebben zengő megbontja fényét és szitakötők villanak, ívelnek a sugárzásban; gyerekek az üde boldogsággal kacérkodnak, felesel, összerikolt, ostoros pattogással össze-összezendül a trillázó, skálázó ének; gyerekek a pubertas részegségével verik félre kicsi, elcsent harangjaikat, pipiskélnek, seregélyes vigalommal, lépcsős nekifutással fölkacagnak; a betegszívű, mélyből született magasbaszálló hangja elindúl, súgva lendül, búgva szárnyal s orgonálva szálldos a társtalan horizontban; a segédkántor szőke csőréből fölfut, a függélyes szökőkúttal a hiú tenor, paradicsommadár teste riszál, tollászkodik, billegve erősködik, fütyül, dalol a hangja a szökkelő magasságban és megzeng a »bájdalú«, a palesztinai vándor s ölelő énekében földalol minden, ami tükrös a könnyben.
Nem voltak rendes emberek…
a szüntelen mindenük: éneklő kedvük, a vándorló sorsuk, a titokzatos testiségük, elmondja hangtalanul maradt magamnak,
valamikor költöző, éneklő madarak közt éltem…