SZEMEK TÜKÖRÉN.
Füstös éjszakán néha körémhalkul a világ. A zajló élet megtalált magányosságában eljátszadozik az ember eszével az önkéntelenség és különös, pihenő öröm, szándékosság nélkül megnézni a magukból kifordult testvéreket, a vastagembert, aki a karcsúak érzésével táncol a parketten, a kopasz, lompos embert, aki bíztató nőcskék között – igaz hittel – megfürtösödik, gavallérosan megszépül e befűtött éjszakán, az okosan könyörtelen, héjja-lányok megbolondulását, amint a rossz szívük, mint az írós vaj, megpuhul. Kifeszült, táncos, zenezajos csöndben, valamelyik asztalnál ül egy spanyol leány, a másik asztalnál egy orosz nő, a harmadiknál feketeségében őszintén elborult néger asszony. A magam céltalan, őgyelgő tekintése rámegy a néger nő szemeire. Majdnem dülledő, széles fehérségbe merült a révedező, fekete szeme. Ezek a szemek, amelyek most itt, a villámos csillárok déli verőjében únottan elcsudálkoznak, ezek a szemek most itt vannak; tegnap, egy fél év előtt, azelőtt, erre és arra, másfelé is elbámészkodtak; fölszippantották idegen tájékok arcait, illetgetve verték talán Afrika vízeit, erdőit, ronáit; két szemgolyó végtelen mélyében más arcú, más agyvelejű más szomorúságu emberek szunnyadoznak – két szemnek tükörén milyen csudálatosságok vannak…
Szeretem az ember szemét, a fáradtat, a villámosat, az ijedtet, a rajongót, a kacagót, az elborulót és az izgalom emeli a képzelődésemet, mert a senkiember szemén is emlékesen átfutott valaha a rémület, az ujjongás, a vonagló élet. Néha azt érzem, hogy az embert azért ültették tele vérengzéssel, óhajjal, kétségbeeséssel, szerelemmel, hogy a két szemnek tükörén meglássa, mért történik minden; azt érzem, hogy a bolonduló össze-vissza fejét, a lélekező, jajgató nagy mellét a kívánkozó derekát és a boldogságtól, másroskadástól reszkető lábait, csak körülépítették a szeme körül; itt árad, itt lüktet, itt sír, itt jön ki minden. Milyen borzasztó lehet világtalannak lenni.
A szemek tükörén… szeretném látni minden ember szemét a pillanatkor, amikor szédül az élettől; a zarándok koldusét, akinek hajtott fejéből rámered a szeme a megtalált forintra; a halálra szánt emberét, amikor a nyöszörgő készülődés után körülnéz és befut a szemébe az érett érzés; a munkás szemét a pillanatkor, amikor átborzong rajta a forróság és már érti: a tőke a hóhér; a gyáva zsidót, amikor szijasan imádkozik és az átkos hajnalon összelövöldözi a gyerekeit; a gőgicsélő, nászos asszonyt, amikor a szeme először rácsudálkozik a Márkus-térre; a vasfejű embert, akinek egyszer csak, hirtelen, elesik az esze; a régi rabot, kit az éjszakában megkeres az asszonyi szag és belebámul a feketeségbe; a magam szemeit, amikor kicsi inas koromban megütött a segéd…
A szemek tükörén… mely ringat, mint a hallgató hegyi tavak fölött az árnyékos árnyék, mely kigyúl, mint szűz lányoknedves ajkán a hajnali óhaj, mely megtörik, mint az írói lélek, amelyben halálos egymásmellett őrjöng a gőg és nyomorúság…
Szeretem az ember szemét, kitárult tükörén integet az örökmagunk vágyódása; ez az a szem, mely békés passzióval képtárak gyönyöreit ízlelgeti és félre nem csúszott soha a Mona Lisa arcáról, a Rembrandt öreg fejéről, Tizian húsairól; ez az a szem, melynek villanása átmér mint a villám és pénz, földek, jószág és minden fűszer neki illatozik; ez az a szem, mely látta a Bebelt és továbbéleti a fehér fejét, a gyönge kezeit…
Szemek sűrűjében járok és fölhevült izgalommal el akarom fogni a pillanatot; a pillanatot, mely vad sodrással belefut az idők messziségébe, a pillanatot, mely lobog a fejünk fölött mint a nap, félelmes, mint a születés és az elmúlás; millió szemek tükörén ég a világosság és ráveszem az eszemre a lángos pillanatot.
Proletárszemek tükörén álmodik a jövendő…