SZÍNES ÜVEGGÖMBÖK.
Az íróra gondolunk, aki megszületett a vérségével, a leskelődő szemeivel, az áradva visszhangzó gondolatvilágával.
Az emberek, akik az íróval találkoznak, nem is tudják: külön világ halad el mellettük a testvér-hüvelyben és van valami babonás szomorúság az állapotban, ahogyan az író járja az útját az emberek között.
Itt él, vesződik a gondjaival, mint a többi feles barát, fázik a hidegtől, borzong a melegtől, mint a többi ember, ruhát méret és lelkesen eszik, mint a többi halandó, szerelmi légyott és váltóterminus fúrja a fejebúbját, mint más bajos társainak, pontosan, ezer réttel mindent, rosszat, jót, sírósat, nevettetőt magára vesz, mint a többi ember, ami után jön aztán, a megszállottság, száműzöttség, hogy zártan, a maga bolondítására, egy kába másvilág is tükrözik agyvelejének jól összeállított prizmáin.
… Hegybe, eldölni ingó tornyosodásba, összefut a redakciós munka, lenn zihálva vár a rotációs, arrébb az éjszakás expediciós kezek, kijebb a fűtött vonatok és a fürkésző ijedtség perceiben, a képzelet rossz firhangján átbukkan két Mentschikoff-télikabát, két szegény diáknak mosolyos, sorsos találkozása… az orvoshoz megyünk, kapar, pereg a nikkelszerszám, levegős dudával robbantgatják az árva fejünket, fájdalom, didergés, az egyedülvaló figyelem tehát itt van és im’ a gép alatt, a baj alatt sötétlő udvar tünedezik, nehéz árnyak alatt rossz lányok várják a halált… kevély séták idején elbabrál a tekintetünk friss asszonyoknak haján, arcán, a szája körül, két kacér szemnek meleg horgain már rajta akad a tekintetünk, már rámerülnénk, és túl a billegő menyecskén, túl a jóleső önzésünkön, kárpit nyílík, anyókás anya ül a Balaton mellett s álmodik a tengerről, mely elnyelte a fiát… a könyvet olvassuk, gondolkoztató, szigorú, magától el nem engedő könyvet, az érzés sodrában, ahol a lélek kulminál, már benne vagyunk, ám valaki, valami bolygatja a képzelet tükreit és bányászok látszanak, akik most jönnek fel a tárnából, körülnéznek és szemhéjuk nyítódva, záródva, mint lepattantott kapcsok, görcsölődnek a napsütéstől… a pénzt, ami nincs, elgondolni és elfogni, az ötlet, a konstrukció már forr az akarat kohójában és a gondunk, a dühödésünk elhajlik a hívatlan interieurhöz, pogányok a szobában és mételyesek a babonától s a szívüktől kérdve kérdik, van Isten?… van Isten?… zászlóerdő a fejünk fölött, henye szemlélődéssel nézzük a nagy lepedők türemlését, kék, sárga, zöld, piros össze-vissza csíkok vastag kígyózását és meglebeg a másik szemünk előtt egy öreg asszony sálja a tengerparton, ápoló kézikocsi, hasztalan elégett csontjait a verőfény öntözgeti és följebb és fölötte, kínozó országúton, egy fiatal, kavicstörő munkás nyújtózik a harsogó ég alatt…
Igy ártatlan, önkéntelenül, az ismeretlen képek, egyedüli illatok, különszőtt hangulatok, hattyús melódiák… és elgondolni, érezni a fölverő titokzatosság, hogy emberek járnak a társaik között, beszélgetnek, kereskednek, meg is tépik egymást, de az egyiknek kerek ugyanolyan fejében, nemcsak a számok, párbaj, utazás, alvás nyügösködnek, de a rendszeres eszelősség panorámázik, eszének bujtató redőiről könnyes mókák integetnek, a lángoló, csúfos, kacagó, hökkent ábrák, sorjában váltakoznak rajta, mint a kerti színes üveggömbökön a grimaceok, amik körül elforog az élet.
Nem olyan ez a belepett tündöklés, mint a gyermeklélek játékossága? mely szűzen megring a cikk-cakktól, amit a künnzajló élet ráejt? Nem a kiízlelés? ahogy a látogató percet magához ragadja a megnyilt értelem, ahogyan az gőzölgő fantomjáról, a darab életből felszáll? Nem a meggondolatlan öröm, pásztorocska a delibábok ligetében? amint a munkára érlelt gyermeklélek, szomjú szilajsággal utánaveti magát a felsuhanó képek szitakötőinek? és kidíszíti velük a fantázia keringő boltozatát, rásülyeszti melegét a kicsiny szívére, gyémántot helyez belőlük szemének ablakaiba… a tanultsággal, búvárlással meg nem bolygatott érintetlenség, a makulátlan potencia, a pillanatkor, amikor az élet jövevényeinek azt általadja.
Valóban, minden gyermek költő, csak felváltják később, az írót azonban, a nagy sorozás meghagyja gyermeknek, gyermekének.
És ezért a szivárványos rajlás képzeletének szüntelenül forgó síkjain.
ezért a sok megrendült vallomás, ahogyan az írók a maguk gyermekéletét kitapogatják, témáikat onnan kiemelik, a régi hévvel, az elködölt fátyolokkal megmutatják,
ezért az álomjelenet, hogy öreg fejüket a gyermekidők mesélő emlék-párnáira oly szívesen lehajtják és az alig számolt évek feltipegnek, az egyformán friss csudálkozással, az aggastyános kapuzáráshoz,
ezért az egyedülélő ingerültség, hogy az öregség, okosság indái félrehajlanak, ha látomást szállat el ormairól az élet és az író a gyermeklélek megdöbbenésével, ujjongásával és ámulásával, csak a puritán reagálással fogadja a kísértő pillanatot… a több (a kevesebb): a kimódolás, raffinéria, a tanítgató elvezetés, később következik.
Próbált, megvert mellünk kis rekeszében a gyermekszívünk dobog és alázattal írnám, ezért hajlik reám olyan mai közelről a nyári este, a gesztenyefák alatt, a kisvárosi álmosságban, hét éves fejem körül nászútazó cserebogarak zúgásával, mit amilyen felbuzdulással mozdul meg bennünk a természetünk, ha innen, vagy onnan, ráfut a jel idősb képzeletünkre.