VIHAR.
Felleges, viharzó este volt; a levegő végtelen sötétjében csak állt és áradt, csillagoltó fejével, karoló karjaival, lehelő szájával a kánikulás hőség.
Nyaraló, lustálkodó emberek között, a szabadságos tétlenségben, a terrasszon ültem, a furcsa türelmetlenséggel, szekáns munka nélkül, loholó sürgősségnek híjával, diadalmas elszabadultan az ügyes-bajos otthoniaktól.
A rekkenő fölforrt, a sötét mélyeiből villant a vajúdás, a meglendült hirtelenség rázta az eget, süvítve zúdult alá a völgybe, melegséghegyek nőttek s legyintve viharoztak az ürben, fölgyulladt lidércek alatt bús erdők föllángoltak s lombos karjaikkal a futó sóhaj nyomában elnyújtóztak, a kisöpört terrasszon már csak én ültem, a repkedő villám, a hasadó feketeség váltogatta tekintetemet és megdúzzadt a mellem a látogató forróságtól, amint láttam, hogy egy vad fekete nő suhan a mindenségen által, a villámos tűz a fölvetett szemei, a démonos haja az iramló sötétség és érett testének leples igézete, a fuvalmas melegség…
A fölzáporozott városka, alvás után, ránk ragyogott, a fázós nap nyitott szemmel sütött alá az égből, a megfürdött gesztenyések a sétaútakon a fa-illatukkal frissen áradoztak, a nyírott bokrok, glédás sövények a kanyargós lejtőkön csillanva gyöngyöztek, a keskeny aszfalton a nedvesség még bántatlanul terült és piciny ezüsttócsákban hempergős szívárványok tisztálkodtak, hizelgős, serkentő volt a levegő, amelynek könnyű áramában egy ifjú leány jött szemben velem, vékony selymekkel a feszült kicsi mellén, a tréfásan könyökös karjain, huncutkás haja alól kérdezősködtek a szűz szemei, egészséges szája zártan, feladattal komolykodott, táncos, kicsi lábakkal már elém fürgélkedett, egy drogueria ajtajából az ízes szagosság éppen rájalebbent… milyen tiszta volt… a bőre, a húsa, milyen üde volt… a selymek alatt a feltörő gömbölyűség, zergés lábainak ívelő tájékai föl a haragvó csípőkig, mind-mind a hívó tisztaság, mely a rossz gondolat nélkül most mutogatta magát, körötte pedig tükrözött a megzáporozott kicsi fürdőváros, a lejtők alatt csak buzogtak buzgalmasan a kristálysörényes ősforrások…
Az erdő meleg és lélekző volt, mint a megzihált nő az ostrom után, az útakat a vad nász meghintette a fenyvesek tobozával, a szegélyes tölgyek során váló ágak fáradtan csüngtek alá a törzsükön, a frissen forgatott avar vidáman aranylott a fölbukkanó tisztásokon, ármányos csönd, templomos illat halk intéssel tolta előbbre a sűrűséget, öreg fák borulatában útvesztében álltam és rest eszem elé rejtvényjeleket küldött az erdő.
Szívek forrtak a fákon, kicsi, nagyobb szívek, gonddal vésettek, sietve fölrajzoltak, mélyült völgyelőek, öreg rovásuak, frissen fölhelyezettek, itt-ott kezdőbetük, alattuk a pontosság, évszám, dátum, egy-egy szív csücskében lángnyelvek kirajzoltan és a megsebzett kéreg kévékbeforraltan, küllőkkel megnövelte a tűzi képet, dátum nélkül is ódon történetek, hajdani vonalak galléros türemléssel kiszélesedtek, szívek peremén a tünő évek ujjuló körözéssel, aggastyánredőkkel körülkérgesedtek és voltak újonnan föltűzött szívek, mikben még zöldelt a nedvesség (miként az élet nyílik), őszülő szívek is így indultak el egykor, a bélyeges eredetük még most is mutatkozik és nőnek, kúsznak (míg gyantát fognak vetni a tölgyek) a növő magasságba; elhagyott szívek tulajdonosai, más rengetegben ki tudja, merre járnak?…
Hirdető szívcímereknek megosztott területe két kézművesé?… szíveknek összezáruló ajkai, keményen metsző az egyik félről, bicsaklóan akaratos a másik részről, két ember kezefeje egymásnakdőlten összelángolt, mire a szív alsó szuronyát összezökkenve felrovogatták?… a lány, a férfi álltak a tölgyek alatt? aki a kévét az öreg szív kapujába fölírta, milyen volt? álmodó szemében föltündökölt a megindult erdő és a megtalált óhaj el nem engedte többé a zsákmányolót?… »Clarisse, V. – 3.«, a gőgös? a karcsú testében zárt világot rejtő? szűk, vékony ajkán a kimondhatatlannal járó? rianáskor, zajláskor mégis eljött a tölgyek alá s ráégetvén szívét a hallgatag tanuskodóra, neszelve földobogott az erdő két ember összeborulásakor?…
a kicsiny, kövér, nyílazott, félbenhagyott, megcifrázott, elrepedt szívek a választott sziv-lugasban?… összeérő terebélyek árnyában, a vezetőn kanyarodó tisztás bujtatója előtt, a párok mind megálltak?… elhaladt mátkák nyomában csak mindig jönnek az új menyasszonyok?…
a lejtő csúcsán, a körülőrködött tisztáson egy szőke leány áll a nap alatt, fú a szél, sötét férfifolyondár csavarodik a nő körül…
az álnok völgyből, innen én látom és nem tudom…
ki az, aki itt, a két vállam alatt megbujt és kivetni akarja mellemet s démonos némbert vitt az esti szemeim elé, zsenge leánygyümölcsöt mutatott föl a tisztaságkáprázatban, szívek rajzó randevuját a szívem előtt fölnyüzsgette… ki az? ki megnyúlt derekamat, szédülő eszemet két izmos karjával most átkarolja…
Holnap már haza kell mennem és megint csöndes ember leszek.