MÁRIA.
Mária áldott volt az asszonyok között…
itt élt Pesten, itt járt a pesti földön, a meghatárolt sikátorokban, amit akkor zsidó-fertálynak hívtak, ahol most a terézvárosi templom áll a Király-utca vonalában, amerre, a hajnal intésekor, a kvártély irányában, naponként elrendelten én is elfarulok és a nem kívántató álommal a szemeimen, az induló élet első képeit még magamra veszem; friss, boglyas lányok a kapuban éberkednek, hajszolt napjuk már rájuk köszönt, de mosolyosan vidámodnak, tréfa, huzakodás az igazibb kedvük; derék, bántott, szolgálatra utalt ifjú cselédleányok, nem tudhatják, hogy a jóérzés, amivel rájuk nézek és nem tudhatják, ha a Király-utca és terézvárosi templom térségein hajnali munkában cselédleányt látok, megszentelem öket, mert rádobol a szívemre, hogy itt élt, sürgött, tevékenykedett hajdan egy tót cselédleány is, ama Mária, akit Hrúznak hívtak.
Ilyenkor megálmodom az alakját is…
sovány, kicsi fehér személy, a hosszukás arca sápadt és tiszta, mint a sárga liliom, széles, szűk homlokát fekete haj világítja, szeme tükörén az alázatosságnak mindíg szelid fénye, vékony szája körül a mosolyféle, mely lelki derű és bocsánatkérés, szellős pruszlikban, alsóban, elhasznált topánkában igyekszik, serénykedik…
elkísérem a szolgáló útjára, ha a gazdáék, Weisz Károly nevezetű szappanfőzőcsalád számára húst megy vásárolni, álldogál a friss húsok között, szegy, lapocka, borda még vérzik a vaskampókon, kesernyés, ismerős szag nedvesíti a szája ízét, aztán itt, meg az úton, meg otthon, a meleg fekete haja alatt a rejtett örömök megmozdulnak, az elgondolkozás lassú kortinái szívesen megnyílnak és a megzavart cselédleányra, áporodott levegőjével rálehel egy másik mészárszék…
a székálló legény, kemény, dolgát értő legény, nyalkán áll a tőke fölött, fehér vászon inge türemlik a piros, vastag nyaka körül, hengeres melléből kilátszanak a teli vállak összehajló vonalai, a két ingujja fölgyűrve és az izmos, fürge karjai a csukló feszült karcsúságán át beleszökkentik az erőt, ugró ökleibe, kiterített nagy darab húsok előtte, szanaszét körötte, bárdos öklével szabdalja, aprítja, olyan suhintásokkal, hogy porzik, fröccsen belőlük a szép piros arcára még a velőscsont is…
Így csereberél a vágyakozás és embert, falut, szendergő képeket fölhánytorgat a lelkek szeme elé és a pesti mészárszékben, a vérnek minden párázatában, a szelid cselédleány, hányszor gondolt a maglódi székálló legényre? a szilaj, csapzott, szőke fejére, a haragos, ő rá ránevető arcára, a tréfás szavaira, a beszédes virágajándékaira és aztán az ijesztő megkérdésre, amitől azóta is félelmeteskedik a jámbor szívében a kevély, versengő ember:
– Petrovics István?…
és mindjárt visszhangzik rá, a másik eljegyzettebb kedves, a huncut nevű:
– Lányi Samu?…
a maglódi csizmadialegény, lágy kedvességeket tud mondani, szerelmesebb a szavajárása, nyájas a viselkedése, engedelmes a rátekintése, círógatós a kézfogása, jóleső az odahajlása, ügyes a mesterségében, a szép piros csizmát, a ráncos deli csizmát a legszebben kiteremti, az ülő mesterségben békésebb munkát is folytat, mint ama vad, szótalan, hizelgő szavában is parancsolgató székálló legény…
Ki tudná elérni egy különélő, megriasztott, szegény szolgálóleány zárt titkait? a haragos világban magánosan földobbanó cselédszívnek beszélgető játékait? egy szomorkás tót leánynak halkan mozduló kedvét? akit a nagy hegyek és csöndes tótocskák közül idecsöppentettek a síksági földre, rikkantó magyarok közé, aki vesződik a növő, rossz emlékeivel, bajos szülők perlekedő úntalanságaival? a tanító-rokon italos gonoszságaival? éjszakába hajló este, éjszakából nyíló hajnal bíbelődhetik zavartalan: miért nem hal meg a szegény cselédleány?… esti harangszóra a balzsam-imádkozás, amitől frissült, eszére rápermetezik a bátorság… az együgyű képzelet, mely megkúszálja az ábrákat, a fénylő vasaló, aminek arcán nem ragyognak eléggé a kőporral súrolt foltok, a szappanszagú nagymosás, mely gyöngyöző gőzben fürdeti a szárazságot óhajtó arcot és…
két szempárnak kisugárzása az éji sötétből, amik meglepnek és egy cselédágy vigasztalanságára ráejtik a verőfény sátorát s a jóság, kívánság, áhitat, a könnyező gyöngédség elömlik egy mostohás, tót leányka szívén…
Alvás előtt, a hajnali ébredéskor, mikor a hallgatag vándor körül a földi rejtelmek sokasodva neszelnek, Máriát sokszor látom…
a sereglő leány-népet a kapuk előtt titkosan megvigyázom, a szőkéset, a barnásat, az alacsonyt, a magasabbat tisztességgel megszemlélem, fáradtan fakó, pirulósan piros ábrázatukat feledkezve megcsudálom és nem tudhatják, hogy izgult szemeim fürkésző sugara mint borul reá a nyilt, tekintgélő, fénylő szemeikre…
ezek: a bús emberek, akiket a szégyenbe, szennybe, sötét kalodába vetettek a szerencsésebbek, ezek: az őrizetlen zsengék, kiket nyujtózó szeszélyes úrfik, undorodó pocakosok éjjeli pihenőkor az izeléssel megvizitelnek, ezek: a bélyeges kiválasztottak, akik a szegénység legmélyebb tárnáiban érlelődnek, ezeknek a kicsi eszén, lefogott képzeletén villámlik át minden, amiért szörnyű ez az élet, ezeknek a szívük az űzött vad, de mégis diadalmas, mert a megállás kobzott perceiben:
– Kiküldik, mint galambját Noé, a reményeket…
ez a szent, szép, szomorú élet a cseléd szíve, melynek közelében, mint az evangyéliom mondja, repes a lélek… és párolgó vérrel beleírnám a vigasztalást minden szegény ember agyvelejének sejtjeibe, ilyen volt Mária is, aki száz év előtt itt járt a pesti földön és akiről megvolt írva, hogy áldott az ő méhének gyümölcse…
Igy álmodtam meg egyszer, a merengés találkáin Petőfi édes anyját és fölbong körém a gőgös dalnok idejéből a tisztaszavu harang, ahogyan egy-két soros német önéletrajzában, németül világgá hirdette:
– Alexander Petőfi, geboren von armen Eltern…