A MATRÁC LAKÓI.
Gyerek voltam, akit fölküldtek Pestre diákoskodni. Anyai intelmekkel lelkemen és a fekete szegénységgel harcbaküldött vállaimon, az idegen nagy város úgy körülkerített a megpillantáskor, vad harsanásával úgy megrohanta félős gyerekszívemet, hogy késő estére, amikor lefeküdtem matrácomra – tűnődve emlékezem – komor virágzással feslett ki eszemen a bölcselmi gondolat:
– Miért nem hal meg a szegény gyerek?
A matrácért egy kényes, ostobácska kislányt tanítottam és a gazdaasszony, akivel szerződtem, azt is közölte velem, hogy a matrácnak csak az egyik fele az enyém.
Párázat, álmodás, amint ez éjszakákat magamra öltöm.
Bús bérkaszárnya volt, ahol laktam, minél kevesebb fal, minél több ablak, föl egészen a hideg felhőkig, ahol szüntelen a széljárás. Ez a szellő-áramlás állandóan megfújta a házat és este, ha aludni tértem, különös hangok szálldogáltak az ágyam körül, az éjszakai csöndben az üvegház danolászni kezdett, az ablakok sóhajtgattak, a rezgő ház völgyéből a suttogás elindult, összezirrent az emeletek morgásával, hangok kavargásából fölsziszegett a perlekedés, ellejtőzött a panaszkodás, érctelen zörej, hangjavesztett beszéd röpködött a ház körül, a matrác egyik felén kábult virrasztással vártam…
a szoba sötétjéből fölfeketedett a fáradt árnyék… ténfereg, álldogál egy darabig, lomha időközökben lehányja magáról a gunyáit s fölkúszik a matrác másik felére, némán elterül mellettem, súg-zúg körülöttünk az üvegház és csöndes lakótársam, mély lélekzéssel, belesóhajt a zűrös neszelésbe.
Sohase láttam a hálótársaim arcát. Nagyon kergetett emberek lehettek, éjszaka – az üvegház halk zendülésében – jöttek és hajnalban, amikor fekvőhelyem a diákos gyermekálmokkal hattyútollasan már megpuhult, eltüntek. Spekulációm a kosztról, tandíjról, az otthoni könnyes képekről sokáig ébrentartottak és ilyenkor a tanácstalan sötétségben eltöprengtem lakótársaimról is, akik a jól fizető matrác másik felén, változatos egymásutánnal hevertek el mellettem. Füleltem, figyeltem, a házból fölszálló muzsikálás már szédítgette az eszemet, de jött a köpcös, máskor a nyulánk, a forrótestű kövér sokat forgolódott a helyén, föl is ült többször az éjszaka gyászsátorában, a borbély illatos kezével, kenőcsös hajával elvarázsolta körültem a kvártély savanyú szagát; apró emberke hágott dühösen a matrácra és magára rántotta a takarót, én fáztam, visszaráncigáltam az uzsorás flanelrongyot, a mérges ember megint elcibálta tőlem, de én viharzó jogaimmal a takarót magam alá csavartam, haragvó társam még kapkodott az árva flanel után és az álom lassudan belezsibbadt önző, verekedő kezeibe, a harc elcsittult, csak az üvegház búgott, mint a sok keserves titok, amik kibontásra várnak.
Egyszer éhesen feküdtem a matrácon… azon este forró fejjel vánszorogtam zabás ifjúságommal az utcákon és harangozott szívemben a rendező, érett kérdés:
– Miért nem hal meg a szegény gyermek?…
vacsorák, ebédek, gőzölgő levesek, kövér húsok áramlottak epedő fantáziámra, meleg este volt, a sárga gázlámpák égtek az útszéli platánfák fölött, a lombos ágak rajzos árnyéka ráhullott az aszfaltra és én roggyanó léptekkel, elémterült fekete drapériákban gázolódtam…
bú, gyávultság, a lét rémeivel viaskodó öreg bölcselkedés, gyúrta, lökte, husángolta gyermeklelkemet, szilaj gyomrom, vágyas ínyem úgy járt körül a városban, mint a rabló, ha rosszra készül…
az indulat átzuhant a lankadásba, szemfedős eső hullott a magasból és valamelyik eresz alatt egy esőcsepp megütötte a vállamat; kongó, üres testem összerázkódott a rémülettől…
Gyöngülten, fonnyadtan feküdtem a matrácon, égő eszem tele volt hintve szemekkel, melyek előtt víziók úsztak, izgatott étvágyam lenyomorodott a csámcsogáshoz s eszelősen mozgatta a szájamat, görcs nyilazott végig süppedt hasamtól bódult fejemig, aztán az irdatlan henger alatt összedőlt a vállam, a csontos csipőm…
könnyű képzeletem ellebegett a koponyámból s lobogó élénkséggel képeket szőtt fölöttem, barlangos sötétség, leskelődő csönd, vígasztalan elhagyatottság, mint a kitett csecsemőt bepólyáltak…
altató ének szüremlett az éjféli némaságból, földudált az üvegház, megpendültek az üvegfalak, az égbeemelt hárfát elvétő ujjak érintgették, mintha minden lidérces álom, zsákmányoló nász, halállal társalgó virrasztás, lélekhangjukkal elindultak volna a rossz szobákból, fuvolázva rezgett beteg szívem fölött a mindenség és az éhezés kínjait megfojtotta bennem valami boldog émelygés…
Halk hálótársam szelíden feküdt le mellém, névtelen káprázataim csodálatosságokat gyújtottak a képzeletemen, hű hálótársam a közös nyoszolyán, álmodva fölgagyogott, ümmögött, ismeretlen szavakat morzsolgatott s hirtelen zökkenéssel fölzokogott…
mint a tündér, aki a tévelygőt ligetbe csalja, meleg karjai közé fölemelt a zokogás s fiatalságomat, éhezésemet ráhelyezve a könnyek ladikjára, ájultan sírtam én is a matrác másik felén.