SZOBAFESTŐK.
Két-három teremben szobafestők dolgoznak. Nem beszélgetnek, titokzatosak és elmerültek, amilyenek a szobafestőmunkások, ha a gőgös figyelem megakadna rajtuk. Néha el is tűnik az emberi formájuk, fönt éldegélnek a magasban, a hórihorgas létra mint az ág hajladozik alattuk, aztán a lábuk, törzsük belenő a latorja testébe és mint az iromba szöcskék, ugrálnak a padló és plafondok között.
Odakünn virágos az idő, lombok között pirul a körte, a napsütés nyugodt és elömlő, szőnyeges síkjai az ablakokról a földre, a nyüzsgő levegőből a mennyezetre ráterülnek, esti délután forr a plafond, sáfrányvilágosságban dolgozik a szobafestő, a lajtorja ormairól le-lesandít az utcai kavargásra, rézsut pillantása megsúrolja a kerti fákat, a villanó, szegélyes mennyboltot s dolgozó törzse kiegyenesedik a plafond alatt, a festett mező lefogja szemhatárát, komoly keze megemeli a küllős ecsetnyalábot, munkásfeje hátrahanyatlik a csigolyáin, vízszintes arca megáll a lezsufolt magasság előtt és festegeti, pötyögteti maga fölött a rózsát, a lombfüzért, gyümölcsöket.
Hátraszegett fejjel, fölemelt ábrázattal, az arasznyi távolság záró boltozata alatt a szobafestő fütyül. Az ecset alól frissen feslenek a bokréták, csöndes füttyszó édeleg a kerekedő guirlandok körül, egy hangból nyújtózva nyúlik, dünnyög, lustálkodik a fütyörészés, a lélekzet nekiduráltan olykor-egyszer megállítja, de a nyíló sóhaj tovább viszi az őgyelgő passzirózásra…
pipiskél, cseveg, fecseg a magosban a titkolódzó füttyszó, a világ alsó pereméről a búcsus napgolyó fölveti ide a fénykévéit, gyullad a plafond, a szoba mélyén a barnaság fölemeli szomorú vállaira a világosságot, aranyhangyák miriádjai karneválban rajlanak a szobafestő körül, aki előredöntött mellel, hátravetett fejjel léniáz, pötyögtet és fütyül…
mint aranyhalacska a villámos tengerben, fickándozik a magányos füttyszó az esti ragyogásban, mint szőlőszem a szőlőhegyen, búzdulásba indul a hangocska a magosságban, a vékony füttyszó kigömbölyödik az eső verőfényben, gyöngyözik egy kicsit és lépcsősen, elbocsájtottan fölfelé szálldogál…
dal, beszéd? folydogál a fütty elkövéredett medrében; álom, jóérzés, kendőzött bú? türemlik egymásra a hangok egymásutánján…
énekel, gurgulázik, részegül önfeledten a lángos mennyezett alatt a füttyária, kintről a hárs porzójából illatot dobnak be az ablakon…
a szobafestő mint öreg madár gubbaszt a lajtorja fokán, borzolódik, piheg, létrás lábaival a fényben apránként megugrik és ízes száján a fütty föltrilláz…
Lesülyedt mennyezet alatt, testmegejtő melegben, mélyülő aranyban, a másik szobafestő énekel; törzse, lába barnult, hátracsuklott fején könnyü lépteivel átsurran a napsütés, két kitárult szemén karíkáznak a fénykévék, a festett mező kékjét is a világosságcsíkokkal megszórják, a robotos nap rossz boruját díszbe, szépbe fölöltöztetik, napfény tengeresedik a szobafestő fölött és ambicióval dalol:
– Hallgatnám a lombok suttogását…
olyan a tenorja, mint az anyák gyönge palántája, nekik örömosztó, jó, vigasztaló és szálldogál az ének a gondtörlő ábrándokkal:
– Hallgatnám a patakok zúgását,
És a madárnak énekét…
ígyekvő, kicsendülő a tenor s megrezdül benne a gyönyör:
– S nézném a felhők vándorseregét… csók, sóhaj, ölelkezés a danolgatás:
– Nézném a nap jöttét és lementét…
csapzott homlokával, sugaras ábrázatával a plafond előtt, énekel a szobafestő:
– Míg végre magam is lemennék…
mezők alkonyata, kerti fák szagossága sistereg, fűt a feje fölé rágyújtott börtönben és értik azt? ha a feje megrázkódik, zilált haja belevágódik az üstökébe: a tátogó, vágyas, éneklő szája megugatja a gátat, ami mögött az ég, levegőoceán, az élet van?…