ÉVOÉ!
Volt egy pillanat, amint az égre néztem és szemének zöldes kékjét láttam mélyülni a magosságban. Szemének gömbje alól, mintha a lejtőkbe leszorított kékség felörvénylett volna, a kibontott síkságokkal mintha szétterült volna, elbocsájtott színei embert, gondolatot mintha áthaladtak volna és a zöldelő égnek, zöldelő tekintetnek horizontja, mintha testvérkedtek volna.
Fehér, duzzadt felhők vitorláznak a mennybolton és ahol a tajtékzó habjuk megszakad, ott fölsüt a zöldes ég, mint felhőző szemén az ujjongás és megragyog a vándorló fehérség, mint szemefehérje, ha reszkető lelke felé a szembogara befordul.
Váltogatja magát a májusi mennybolt, selyemhegyek szédelegnek a megbabonázott világosságban, fölmerülő fantómok a hasított karjukkal, letakart arcukkal, hosszú testükkel bűvös tavak fülött úsznak, lajtorjás lépcsők föllebegnek a képzeletdöntő messziségben, az ég peremén ég az este a fölgyújtott álomtüzekkel, piheg a lég, friss szájából fújja a tavaszt, barkás olajfa termékenyülten porzik fölöttünk és mi ketten, megnémultan a másik beszélgetéstől, valahová érzünk.
Szemesugara a magasságban találkozik az enyémmel és lobban összeszállt tekintetünk a káprázat előtt, amely fényt szór az alvó sejtelemre, áthúz a szívek szorongó udvarán…
Erezett, vékony csuklója a kezemben és érzem, amint átönti vérét az én edényeimbe, ujjainak könnyű indái ránőttek az én kezemre, megdőlt válla benne melegszik az én húsomban, lágy haja ránk emeli a jó sátort,
tudom, a sóhaj most bóbiskol és rebben, mint az én fölvert lélekzetem, gondolata téveteg és könnyes, mint az én megrendült tünődésem, kedve félénk és ünnepélyes, mint az én elborult hangulatom,
megérzés, merengés, imádság, remény, most egymás mellett surrannak, mint két fecskemadár a nyári estében,
valaki összeölel bennünket…
Nem tudom már bizton, szeme színével én öntöttem el a mennyboltot, vagy az én pillantásom ejti szemeire az ég tükreit? a méla csönd zöld forgói szemének csillanásaiban vagy az égi tavakban bujdokolnak? a kárpitejtő fölsugárzás szemének mélyéből vagy a magasságból harsan? ég, föld, ember, tavaszi zendülés a pillanatban összeáll, égő szemem elé szembogarának két lámpása elém áll és belérévülök…
beágyazottan hű testéből, a kicsiny homlokom, a piciny szájam, az aprócska arcom reám néz…