Miss Harriet

I.

Bár még nem volt tíz óra, a hivatalnokok áradva özönlöttek a tengerészeti minisztérium nagy kapuíve alá, sietősen gyülekezve Párizs minden zugából, mert közeledett újév napja s ez a kettőzött buzgalom és az előléptetés időszaka volt. Szapora lépések kopogása töltötte meg a labirintmódra tekervényes, hatalmas épületet, melyet bonyodalmas folyosók kereszteztek, számtalan ajtótól szaggatva meg, amik a hivatalok bejáratai voltak.

Mindenki belépett a maga rekeszébe, kezet szorított a korábban érkezett kollégákkal, levetette a kabátját, fölhúzta az ócska munkazubbonyt s leült asztala mellé, melyen halomba rakva várták a mindenféle papírok. Aztán átszállingózás kezdődött a szomszéd szobákba, híreket hallgatni. Először kiki afelől érdeklődött, bent van-e már a főnök, jó hangulatban van-e és hogy a napiposta terjedelmes-e?

Az »általános anyag«-ot lajstromozó rendtiszt, César Cachelin úr, aki valaha alacsony sarzsi volt a haditengerészetnél s csak az idők hosszú során vitte föl a főtisztviselőségig, egy nagy könyvbe iktatta bele mindazokat az iratokat, amelyeket az osztálybeli szolga behozott neki. Vele szemben az »expedíciós« Savon apó, akinek elbutult öreg fejét minisztériumszerte hírhedt házaséleti baleseteiről ismerték, lassú kézzel másolta a főnök egy táviratát, miközben oldaltfordult testtel, rézsút nézéssel, az aprólékosan pepecselő másolók merev tartásába dermedt.

Cachelin úr nagy darab ember volt, fehér és rövidre nyírt haja kefemódra sörtéllett a fejebúbján s a napi munka végzése közben egyre beszélt:

– Harminckét sürgöny Toulonból. Ez az egy kikötő több munkát ad, mint a többi együttvéve.

Aztán feltette Savon apónak azt a kérdést, melyet egyetlen reggel sem felejtett el:

– No, Savon apó, hát a kedves neje hogy van?

Az öreg, félbe sem szakítva munkáját, felelte:

– Hagyja, Cachelin úr, hiszen tetszik tudni, nekem nagyon kínos ez a téma.

És a rendtiszt nagyot nevetett, mint minden reggel, valahányszor ugyanezt a feleletet hallotta.

Nyilt az ajtó s Maze úr lépett be. Szép barna fiú volt, túlzott elegánciával öltözködve, aki hivatalnoki helyzetét lealacsonyító valaminek érezte, külsejéhez és uras szokásaihoz méltatlannak. Vastag gyűrűket viselt, hatalmas óraláncot s – mivel a chic így kívánta – monoklit is, melyet munka közben mindig letett. Gyakran rántott egyet-egyet csuklóin, hogy ragyogó és nagy gombokkal díszes kézelői jól láthatókká váljanak.

Már az ajtóban megkérdezte:

– Sok munka van-e mára?

Cachelin válaszolt:

– Mindig Toulonnal vagyunk nyakig. Látszik, hogy közel van az újév: a fickók odalenn ugyancsak megerőltetik magukat.

Az ajtóban azonban máris újabb érkező jelent meg, Pitolet, a tréfacsináló és széplélek. Nevetve jegyezte meg:

– Mintha bizony mi is nem éppen úgy buzgólkodnánk mostanában!

És óráját előhúzva, kijelentette:

– Hét perc mulva tíz s már mindenki a helyén! Maze úrfi, mit szól ehhez? Fogadok, hogy őkiválósága, Lesable úr, már kilenckor itt volt, akár csak illusztris főnökünk!

A rendtiszt abbahagyta az írást, füle mögé dugta a tollat, – így mondta, rákönyökölve a pulpitusára:

– No, ha az előre nem rukkol, nem a stréberségén fog múlni!

Pitolet az asztal sarkán ülve lógatta a lábait:

– Dehogynem fog az rukkolni, Cachelin papa! Csak legyen egészen nyugodt! Húsz frankot teszek egy sou ellen, hogy tíz éven belül osztályfőnök lesz belőle!

Maze, aki combjait melengette a tűznél s cigarettát sodort, közbeszólt:

– Püff neki! Én bizony inkább megmaradnék egész életemben a kétezernégyszáz mellett, semhogy úgy tönkrenyúzzam magam, mint ő!

Pitolet fordult egyet a sarkán s ingerkedve mondta:

– Ami viszont mind nem akadályozza meg önt, kicsikém, abban, hogy ma, december 20-ikán, már tíz óra előtt itt tartsa az orrocskáját!

Hivatalnoktársa azonban közönyösen vont vállat:

– Nagyszerű, csak nem hagyhatom, hogy az egész banda átgázoljon rajtam! Miután önök mind idejönnek a hajnal üdvözlésére, én is így cselekszem, bár igen lenézem ezt a nagy tolakodást. Ettől még nagyon messze van az, hogy »kedves jó főnök úr«-nak szólítsam a főnököt, mint Lesable teszi, meg hogy félhétkor menjek haza és különmunkákat cipeljek a lakásomra. Különben is, én társaságbeli ember vagyok s egyéb kötelezettségek veszik el az időmet!

Cachelin abbahagyta a lajstromozást s elmerengett, maga elé ejtett tekintettel. Végre megkérdezte:

– Csakugyan azt hiszitek, hogy még az idén elő fogják léptetni?

Pitolet felkiáltott:

– De még mennyire, öregem! Tízszer bizonyosabb, mint az ellenkezője! Nem ingyenbe megy az a nagy dörgölődzés!

S megint az előléptetések és fizetések örök kérdését kezdték hánytorgatni, mely egy hónap óta fenekestül bolygatta és zsongatta fel ezt a nagy bürokrata-kaptárt.

Találgatták az esélyeket, kombinálgatták a számokat, mérlegelték a jogcímeket s eleve méltatlankodtak az előrelátható igazságtalanságok miatt. Vége-hossza nem volt a tegnapról-mára átnyúló vitáknak, melyek holnap ugyanily változatlansággal lesznek megújulandók, ugyanazokkal az érvekkel és okoskodásokkal, ugyanazokkal a szavakkal.

Még egy hivatalnok lépett be, kicsiny, sápadt, beteges külsejű ember, Boissel, aki mintha állandóan Dumas-père valamelyik regényében élt volna. Az ő számára minden azonnal rendkívüli kalanddá vált s minden reggel elmesélte asztalszomszédjának, Pitoletnek, micsoda különös esete volt az este, milyen drámákat észlelt abban a házban, ahol lakik, s micsoda titokzatos uccai kiabálásokra nyitott ablakot éjszaka 3 óra 20 perckor Mindennap akadtak verekedők, akiket szétválasztott, megbokrosodott lovak, amelyeket megfékezett, asszonyok, akiket nagy veszélyből mentett ki, s noha szánalmasan gyönge fizikuma volt, ki nem fogyott az izmai erejével végbevitt hőstettekből, melyeket vontatott hangján, teljes meggyőződéssel sorolt fel,

Mihelyt meghallotta, hogy Lesable-ról beszélnek, kivágta a nagy szót:

– Egyszer majd még jól megmondom a magamét ennek a taknyosnak s ha fölibém mer kapaszkodni, úgy lepotyogtatom, hogy örökre elmegy a kedve az újabb próbálkozástól!

Maze, még mindig cigarettázva, ugrató hangon mondta:

– Legjobb lesz még ma elkezdeni, mert biztos forrásból tudom, hogy magát az idén félretolják és Lesable kerül a helyére.

Boissel hadonászott:

– Esküszöm, hogy ha…

Újra nyílt az ajtó s egy kistermetű fiatalember sietett be, akiről lerítt a nagy elfoglaltság. Tengerésztisztes, vagy inkább ügyvédes pofaszakállt viselt, nagyon magas állógallérja volt s úgy hadarta el a szavait, mintha sohasem lenne elég ideje elmondani mindazt, amit akar. Úgy osztotta szét a kézfogásait, mint aki nem ér rá sokat ácsorogni s a rendtisztre rontott:

– Kedves Cachelinkém, kegyeskedjék ideadni a Chapelou-dossziét, zsinegelt csomó, Toulon, A. T. V. 1875.

A hivatalnok fölkelt, fölnyúlt az egyik, feje fölött lévő papírdobozért, kivett belőle egy kékfelzetű aktacsomót s átnyujtotta:

– Tessék, Lesable úr. Bizonyára tudja, hogy a főnök úr tegnap már három sürgönyt kivett ebből a dossziéből?

– Tudom. Megkaptam őket, köszönöm.

S a fiatalember sietős léptekkel távozott.

Alig tűnt el, Maze kijelentette:

– No a mindenét, milyen akkurátusan csinálta! Megesküdne az ember, hogy máris főnöknek érzi magát!

Pitolet ráduplázott:

– Türelem, csak türelem! Előbb is lesz osztályfőnök, mint akármelyikünk!

Cachelin sehogy sem tudta újra elkezdeni az írást. Mintha valami rögeszme nyűgözte volna le. Újra megkérdezte:

– Hát csakugyan olyan szép jövő várhat erre a fiúra?

És Maze megvető hangon dörmögte rá:

– Akik nagyra tartják a minisztériumi karriért, azoknak a szemében igen! De másokra nézve – semmi az egész!

Pitolet félbeszakította:

– Maga talán nagykövet óhajt lenni?

A másik türelmetlen gesztussal felelte:

– Nem rólam van szó. Én fütyülök az egészre! De ez nem változtat azon, hogy az egész osztályvezetői állás nem valami nagy izé!

Savon apó, a sürgönymásoló, eddig szünet nélkül tisztázott. Néhány pillanat óta azonban hiába mártogatta be egyre-másra a tollát a tintába s fente oda csökönyösen a kalamárist körülvevő vizes spongyához, egyetlen betűt sem tudott leírni. A fekete folyadék végigfolyt a hegyes acélon s kerek foltot pöttyentve esett a papírosra. A jó ember kétségbeesve és rémülettel nézte másolatát, melyet újra kell kezdenie, mint már annyit bizonyos idő óta s mély és szomorú hangon mondta:

– Már megint hamisított tinta!…

Kacagás csattant elő minden torokból. Cachelin hasától remegő táncra kelt az asztal, Maze kétrét görnyedt, mintha mingyárt bele akarna hátrálni a kandallóba. Pitolet topogott, köhögött, csapkodott a jobbkezével, mintha vizet rázna le róla s maga Boissel is fuldokolt a nevetéstől, noha általában inkább tragikus, mint komikus oldalukról fogta fel a dolgokat.

Savon apó azonban, aki végre is a redingote-ja lebernyegébe kente a tollat, újra megszólalt:

– Nincs ezen mit nevetni. Kétszer meg háromszor is újra kell kezdenem a munkámat!

Mappájából új ívet vett elő, beleigazította a sorvezetőjét s újra kezdte a megszólítást:

»Miniszter úr, kedves kollégám!«…

A toll most nem csöppentette el a tintát s tisztán rajzolta le a betűket. Az öreg rendes keszegtartásába zökkent s folytatta a másolást.

A többiek még mindig nevettek. Pukkadoztak a lefojtott jókedvtől. Már körülbelül féléve csinálták az öreggel ugyanezt a tréfát, anélkül hogy észrevette volna. Néhány csöpp olajat öntöttek a toll tisztogatására szolgáló nedves szivacsra. Az acélt ilyenformán zsíros réteg fogta be s a tinta nem ragadt meg rajta. A másoló-hivatalnok órákig álmélkodott és sopánkodott a dolgon, egész doboz tollakat és üveg tintákat pocsékolt el s végre is oda lyukadt ki, hogy a hivatali felszerelés teljesen megromlott.

A tréfa aztán valóságos hajszává és kínzássá fajult. Puskaport kevertek az öreg dohányába, különféle szereket töltöttek vizes palackjába, melyből időnként inni szokott egy-egy pohárral s elhitették vele, hogy a komműn óta a szocialisták a legnagyobb forgalmú cikkeket meghamisítják, így akarva kellemetlenkedni a kormánynak és újra felidézni a forradalmat.

Savon apó rettenetes gyűlöletet táplált az anarchisták ellen, akikről azt hitte, hogy ott leselkednek és lapulnak mindenütt. Titokzatos rettegéssel félt valami megbúvó és szörnyű ismeretlentől.

Egyszerre azonban csengetyűszó nyilalt végig a folyosón. Jól ismerték: Torchebeuf-nek, a főnöknek a csengője dühöngött így. Mindenki az ajtónak ugrott, hogy elfoglalja a maga rekeszét.

Cachelin ismét nekilátott a lajstromozásnak, majd újra letette a tollat s kezébe hajtott fejjel tünődött el.

Egy gondolat érlelődött meg benne, mely egy idő óta nem hagyta békén. Régi tengerész-altiszt volt, aki háromszori sebesülése után – egyszer Szenegálban, kétszer Cochinchinában sérült meg – szolgálatképtelenné válván, kivételes kegyből a minisztériumba léphetett át. Hosszú, súlyos alárendeltségben telt pályája alatt tömérdek nyomorúságot, durvaságot és megalázást kellett eltűrnie, nem csoda hát, ha a tekintélyt, a hivatalos tekintélyt legszebb valaminek érezte a világon. Egy-egy osztályvezetőt kivételes lénynek látott, aki magasabb légkörben él s azokat a hivatalnokokat, akikről olyasmiket hallott, hogy: »Ez betyár fickó, gyorsan fel fog kapaszkodni!« – más fajtából való, egészen más természetű lényeknek tartotta, mint saját magát.

Lesable nevű kartársával szemben tehát különös megbecsülést érzett, mely már a mély hódolat határán járt s azt a titkos és csökönyös vágyat érlelte meg benne, hogy leányát Lesable-hoz adja feleségül.

A leány egy szép napon majd gazdaggá lesz, nagyon gazdaggá. Ezt az egész minisztérium tudta, mert a Cachelin nővérének kerek egy milliója volt, tehermentes, biztos milliója, amit ez a hölgy, mint mondták, szerelemmel szerzett ugyan, de utóbb kegyes életmódjával ismét tiszta vagyonná tett.

A vén leány, a hajdani könnyűvérű hölgy, ötszázezer frankkal vonult vissza, melyet tizennyolc év alatt duplájánál is többre gyarapított, hála elszánt takarékoskodásának és életmódjának, amely a szerénynél is szerényebb volt. Már jó ideje fivérénél lakott, aki özvegyen maradt s egyetlen leánykájával éldegélt, Coralie-val. Az öreg kisasszony csak igen jelentéktelen pénzecskével járult hozzá a házi kiadásokhoz, kuporgatta és halmozgatta aranyait, egyre hajtogatva Cachelinnek:

– Mindegy az, hiszen úgyis a lányodé lesz a pénz, csak add férjhez gyorsan, mert szeretném már látni az unokaöcsécskéimet. Coralie szerezze meg nekem azt az örömet, hogy egy vérünkből való gyermeket csókolgathassak!

A hivatalnoki kar ismerte a dolgot s nem hiányoztak, akik szerencsét szerettek volna próbálni. Beszélték, hogy még Maze is, a szép Maze, a hivatal arszlánja, látható igyekezettel forgolódik Cachelin apó körül. A régi őrmester azonban, a világ minden táján végigpofozott öreg róka, olyan fiút akart, akinek jövője van, akiből egy szép napon főnök váljék s aki így majd tekintélyt sugározzon vissza őreá is, César-ra, a hajdani altisztre. Lesable csodálatosan megfelelt a szíve vágyának s régóta leste a módját, hogyan csalhatná lépre.

Hirtelen felállt s a kezeit dörzsölgette. Eltalálta a megoldást.

Jól ismerte mindenkinek a gyöngéjét. Lesable csak a hiúságánál, hivatali hiúságánál fogható meg. Protekcióért fog hozzá fordulni, mint ahogy egy szenátorhoz vagy képviselőhöz megy el az ember, valamely magas személyiséghez.

Nem részesülvén már öt éve előléptetésben, Cachelin bizonyosra vette, hogy ebben az évben végre lesz része benne. Úgy fogja tehát megjátszani a dolgot, mintha Lesable-nak köszönné s hálából meghívja magukhoz ebédre.

Mihelyt megfogant a terve, azonnal hozzálátott a megvalósításhoz. Szekrényéből leakasztotta az uccai kabátját, az ócskát levetette, s összeszedve mindazokat a már lajstromozott okmányokat, melyek kollégája munkakörébe tartoztak, belépett abba a szobába, ahol Lesable – különös kegy következtében, buzgalma jutalmául és fontos megbizatásaira való tekintettel – egymaga dolgozott.

A fiatalember nagy asztalon írt, nyitott dossziék és szétszórt, piros meg kék tintával megszámozott papírlapok közepette.

Ahogy megpillantotta a rendtisztet, bizalmas hangon szólította meg, melyből megbecsülés is zengett ki:

– Nos, öregem, sok munkát hoz?

– No, ki lehet bírni! Aztán meg beszélni is szeretnék önnel.

– Üljön le, barátom, hallgatom!

Cachelin leült, köhécselt, zavart képet vágott s elfogódott hangon kezdte:

– A következő ügy vezetett önhöz, Lesable úr. Nem köntörfalazok, őszinte leszek, mint ahogy dukál egy vén katonához. Meg akarnám kérni valamire.

– És pedig?

– Két szó az egész. Az idén soros volnék az előléptetésben. De nincs senkim, aki protegálhatna, hát önre gondoltam.

Lesable elpirult egy kicsit, ámuldozva, de elégedetten is, eltelve büszkeséggel és zavarral. Azonban felelt:

– De hiszen, barátom, én itt nem vagyok semmi. Sokkal kevesebb vagyok, mint ön, aki nemsokára főtiszt lesz. Én nem csinálhatok semmit. Higgye el…

Cachelin tiszteletteljes tiltakozással vágott a szavába:

– Lári-fári! A főnök hallgat önre s ha ön egy jó szót szól nála az érdekemben, kész az előléptetés. Gondolja meg csak, másfél év mulva jogom lesz a nyugdíjba menetelre, ami ötszáz frankommal kevesebbet fog jelenteni, ha január elsején hoppon maradok. Tudom, hogy azt szokták mondani: »Cachelin nincs rászorulva, hiszen a nővérének egy milliója van!« Jó, ez igaz, a nővéremnek csakugyan van egy milliója, de fiadzani rakja a pénzét s nem ad belőle. Majd a lányomé lesz, az is igaz, dehát én, meg a lányom, az kettő. Jól nézek majd ki, ha a lányom meg a vőm szépen világgá pályáznak, nekem meg nem lesz harapnivalóm se. Úgy-e, megérti a helyzetemet?

Lesable bólogatott:

– Helyes, nagyon helyesen beszél. Ön nem építhet a jövendő vejére. S különben is mindig az a jó, ha az ember nem tartozik senkinek. Nos, hát én megígérem önnek, hogy megteszem, ami tőlem telik, beszélek a főnökkel, előadom neki a dolgot s visszatérek rá, ha kell. Számíthat rám!

Cachelin felkelt, elkapva a kollégája két kezét s katonásan megszorította és megrázta őket; közben hebegve hálálkodott:

– Köszönöm, köszönöm. És legyen meggyőződve, hogy ha alkalom kínálkozik… ha valaha is abba a helyzetbe kerülök…

Nem fejezte be, nem találván illő végét a mondatának. Elment s a folyosó csakúgy döngött obsitos-lépéseinek kemény ritmusától.

Távolról azonban idegesen berregő csengetyűszót hallott s futni kezdett: ráismert a csengetésre. Torchebeuf főnök úr hívatta rendtisztjét.

Egy héttel utóbb Cachelin egy reggel lepecsételt levelet talált az asztalán. Ez volt benne:

César azonnal fiatal kollégája szobájába futott, hálálkodott, mentegetőzött, lekötelezettségét hajtogatta, olvadozott a meghatottságtól.

Másnapra csakugyan köztudomásúvá lett, hogy ketten, Lesable és Cachelin, előléptetést kaptak. A többieknek kedvezőbb esztendőre kell várakozniok s addig is, kárpótlásul pótlékban fognak részesülni, mely ötven és háromszáz frank között váltakozik.

Boissel kijelentette, hogy valamelyik éjszaka, pontban éjfélkor, meglesi Lesable-t az ucca sarkán s úgy elveri, hogy otthagyja a fogát. A többi hivatalnok hallgatott.

A rákövetkező hétfőn Cachelin, mingyárt érkezése után, ünnepélyesen belépett protektora szobájába s szertartásos hangon mondta:

– Remélem, hogy megtisztel bennünket s együtt ebédel velünk a Háromkirályok örömére. A napot ön választja meg.

A fiatalember kissé meglepődve emelte fel a fejét s farkasszemet nézett kollégájával; aztán, tekintetével még mindig a másik gondolatát kémlelve, felelte:

– De, kedves uram,… nekem jóidőre minden estém le van foglalva…

Cachelin kedélyes makacssággal folytatta:

– No, csak nem tesz velünk ilyen csúfságot, hogy visszautasít, miután olyan nagy szolgálatot tett nekem. Nagyon kérem, családom és a magam nevében…

Lesable zavarodottan habozott. Értette a dolgot, de nem tudott mit válaszolni, nem lévén ideje a fontolgatásra s a pro- és kontra-érvek mérlegelésére. Végre is ezt gondolta: »Az ebéd elfogadásával még semmire sem kötelezem magam«, s kegyesen elfogadta a meghívást a jövő szombatra. Mosolyogva tette hozzá:

– Mivel akkor másnap nem kell korán felkelnem!

II.

Cachelin a Rochechouart ucca táján lakott, egy ötödik emeleti, erkélyes kis lakásban, ahonnan egész Párizst látni lehetett. Három szobája volt: egyik a nővére, másik a leánya, harmadik a saját használatára; az ebédlőt egyszersmind szalónnak is használták.

Egész héten izgult a megtartandó ebéden. Az étlapot hosszasan meghányták-vetették: polgári étkezés legyen, és mégis disztingvált. A következőkben állapodtak meg: erőleves tojással, hors d’œuvre, apró rákok és kolbászkák, homard, finom tyúkhús eltett zöldborsóval, májpástétom, saláta, fagylalt, csemege.

A májat a szomszéd hentesnél vásárolták, a legkitünőbb minőséget könyörögve ki. Az egész tál különben három frank ötvenbe került. A borra nézve Cachelin a sarki borkereskedőhöz fordult, aki kimérve adott neki abból a vörösből, melyet maga is fogyasztani szokott. Nem akart valami nagy üzletbe menni, így okoskodván: »A kicsinyben eladók ritkán jutnak hozzá, hogy finom boraikat forgalomba hozzák. Így aztán sokáig pincézett, nagyszerű bort adnak.«

Szombaton korábban ment haza, ellenőrizni, hogy minden rendben van-e? A cseléd paradicsomvörös arccal nyitott neki ajtót, mert dél óta egyre a tüzet rakta, nehogy elkéssék valamivel s így az egész napos hőség teljesen megpörkölte, de meg az izgalom is fűtötte.

Cachelin az ebédlőbe vonult, hogy mindennek utánanézzen. A kis szoba közepét a kerek asztal nagy fehér foltja foglalta el, villogva a zöld ernyős lámpa erős fényében.

A négy tányér mellett, melyekre Cachelin kisasszony püspöksüveg-formában tornyozta fel a szalvétákat, ezüst evőeszközök sorakoztak s mindegyik előtt egy nagy és egy kis pohár állott. César nem találta a látványt elég mutatósnak s kikiáltott:

– Charlotte!

Nyílt a baloldali ajtó s egy alacsony, öreg nő jelent meg. Tíz évvel volt idősebb fivérénél és sovány arcát fehér tincsek keretezték, tekercsekbe sodorva. Vékony hangja még apró, görnyedt alakjához is gyönge volt s kissé vontatott járással, álmos mozdulatokkal lépkedett.

És róla mondták valaha, ifjúsága idején: »Milyen pompás kis nő!«

Most elszáradt, vén teremtés volt, még a hajdani megszokás következtében agyontisztálkodva, önkényes, csökönyös, korlátolt lélek, hajszálhasogató kicsinyességű, könnyen izguló. Vakbuzgó vallásosságában, úgy látszik, teljesen elfelejtette az egykori víg napokat.

– Mit akarsz? – kérdezte.

Cachelin felelt:

– Szerintem két pohár nem elég mutatós. Hátha pezsgőt is adnánk… Nem kerülne többe három-négy franknál s fölrakhatnók a pezsgőspoharakat is. Mingyárt másképpen hatna az egész szoba.

Charlotte kisasszony szembeszállt:

– Nincs értelme így kidobálni a pénzt. Különben te fizeted, nekem semmi közöm hozzá.

Cachelin habozott, saját magát biztatgatva:

– De ha mondom: úgy takarosabb lenne minden. És a Háromkirályok kalácsával is jobban sikerülne a móka!

Ez az érv döntött. César vette a kalapját s újra lerohant a lépcsőn, hogy öt perc multán egy palackkal térjen vissza, melynek oldalán széles fehér címke-lap ékeskedett, hatalmas címerdísszel: »Legfinomabb champagne-i pezsgő, de Chatel-Rénovau gróf uradalmából.«

Cachelin triumfált:

– Csak három frank volt s nagyon kitünőnek látszik!

Maga szedte elő a szekrényből a karcsú poharakat s helyezte el a terítékek előtt.

Most a jobboldali ajtó tárult fel. Cachelin lánya lépett be. Nagy darab, kövérkés és rózsaszínű jelenség volt, jó fajtájú, szép teremtés, gesztenyebarna hajjal és kék szemekkel. Egyszerű ruha símult kerek és hajlékony csípőihez, erős hangjában, mely csaknem férfiasan hatott, mély zengések voltak, melyek belebizseregtek a hallgató fülébe. Elkiáltotta magát:

– Nini, pezsgő! Istenem, de jó lesz! – s gyerekes jókedvvel tapsolt.

Atyja figyelmeztette:

– Aztán kedves légy ahoz az úrhoz, aki olyan nagy szolgálatokat tett nekem!

A leány csengő kacagással felelt, mely ezt mondta:

– Tudom!

Megszólalt az előszoba csengője, ajtók nyíltak és csukódtak. Lesable megérkezett. Feketében volt, fehér nyakkendővel és fehér kesztyűkben. Mély benyomást keltett. Cachelin zavart elragadtatással rohant felé:

– De hiszen, drága uram, csak családi körben leszünk: nézze, én hétköznapi gúnyában vagyok!

– Tudom, – felelte a fiatalember, – ön előre megmondta, de én sohasem szoktam este frakk nélkül menni sehová.

Meghajolt, klakkját hóna alá szorítva, gomblyukában virággal. César bemutatta családját:

– Nővérem, Charlotte, – leányom, Coralie, akit meghitt néven csak Corá-nak hívunk.

Kölcsönös meghajlások. Cachelin folytatta:

– Szalónunk nincs. Bajnak baj, dehát így is megleszünk valahogy.

– Sőt, nagyon kedves így! – felelte Lesable.

Elszedték tőle a kalapját, melyet magánál akart tartani. Nekilátott kesztyűi lehuzogatásának.

Leültek. Messziről nézegették egymást, az asztalon keresztül s hallgattak. Cachelin szólalt meg:

– Sokáig maradt benn a főnök? Én korán jöttem el, hogy segítsek a hölgyeknek.

Lesable fesztelenül felelte:

– Nem. Együtt jöttünk el a főnökkel, mert még meg kellett beszélnünk a brest-i hajóvédővásznak kérdését. Nagyon bonyolult ügy, még sok bajunk lesz vele.

Cachelin jónak látta, hogy nővérét beavassa s magyarázva fordult feléje:

– A hivatalban minden nehéz ügyet Lesable úr intéz. Valósággal jobbkeze a főnöknek.

A vénleány udvariasan biccentett s megjegyezte:

– Ó, jól tudom, hogy Lesable úr milyen kitünő tehetségű ember!

A cseléd lépett be, térdével nyomva előre az ajtót s magasba emelt két kezével hatalmas levesestálat emelve. A házigazda elkiáltotta magát:

– Asztalhoz, kérem! Tessék, Lesable úr, nővérem és a leányom közé! Remélem, nem fél a hölgyektől!

És a lakoma megkezdődött.

Lesable kedves volt, némi önteltséggel, sőt szinte leereszkedéssel, – s szeme sarkából nézegette a fiatal leányt, elámulva üdeségén és kívánatos, egészséges szépségén. Charlotte kisasszony, ismerve fivére titkos szándékát, kitett magáért s ébren tartotta a szokványos szólamokhoz tapadó társalgást. Cachelin ragyogott: hangos volt, tréfálkozott, s töltögette a bort, melyet egy órával előbb vásárolt a sarki kereskedőnél:

– No még egy pohárkát ebből a burgundiból, Lesable úr. Nem mondom, hogy valami híres itóka, de jó, – pincéből való és nincs megkeresztelve: erről felelek. Vidéki barátainktól kaptuk.

A fiatal leány, kissé pirulva s félve is egy kicsit, egy szót sem szólt: elfogódottá tette a mellette ülő férfi, akinek sejtette a gondolatait.

Mikor a homard következett, César ünnepélyesen vágta ki:

– Most olyan valaki jön, akivel igen szívesen kötök ismeretséget!

Lesable mosolyogva beszélte el, hogy egy író a homard-t »a tengerek bíborosá«-nak nevezte el, nem tudva, hogy mielőtt megfőznék a rákot, fekete a színe. Cachelin telitorokkal nevetett s ismételgette:

– Oh-ho-ho! ez aztán fura!

Charlotte kisasszony azonban elkomolyodva jegyezte meg:

– Nem értem, hogy lehetett ilyesmit kigondolni. Az az úr legalább is illetlen volt. Én mindenféle tréfát megértek, igazán mindenfélét, de az ellenemre van, hogy a papi méltóságot kifigurázzák előttem!

A fiatalember, meg akarván tetszeni a vénleánynak, élt az alkalommal s hitvallást tett jámbor katolicizmusáról. Rossz ízlésű embereknek nevezte azokat, akik könnyedén kezelik a nagy igazságokat. Így fejezte be:

– Én tisztelem és megbecsülöm atyáim vallását, melyben nevelkedtem s melyhez halálomig hű leszek.

Cachelin már nem nevetett. Kenyérgalacsinokat gyúrva dörmögte:

– Persze, persze…

Aztán fordított egyet a társalgáson, melyet unalmasnak érzett s azoknak az embereknek természetes irányú érdeklődésével, akik mindennap ugyanazt a foglalkozást űzik, kérdezte:

– Úgy-e, a szép Maze úrfi most ugyancsak dühönghet azért, amiért elmaradt az előléptetése?

Lesable mosolygott:

– És aztán? Mindenkinek az jár ki, amire rászolgált.

A minisztériumról kezdtek csevegni s ez a tárgy mindnyájukat élénken lekötötte, mivel a két nő csaknem olyan jól ismerte a hivatalnokokat, mint Cachelin maga, hiszen esténként egyébről sem hallottak. Charlotte kisasszony sokat foglalkozott Boissel-lel, akinek romantikus szelleme és elregélt hőstettei kapták meg, Cora pedig titokban a szép Maze iránt érdeklődött. Egyébként különben még sohasem látták egyiket sem.

Lesable a fölény hangján beszélt róluk, mint ahogy a miniszter mondana bírálatot alantasairól. Figyelték:

– Maze nem haszontalan fiú, de ha az ember el akar jutni valameddig, többet kell dolgoznia. Szereti a nagyvilági életet meg a szórakozásokat. És ez aztán megzavarja a gondolkodását. Az ő hibája, ha nem sokra viszi. Összeköttetései révén talán segédfőnök is lehet belőle, de több semmi esetre sem. Pitolet viszont, meg kell adni, jól fogalmaz, tagadhatatlanul elegáns formában, de nincs magva a munkájának. Nála minden a fölületen mozog. Sohasem lehetne valamely fontos hivatal élére állítani, intelligens vezetés alatt azonban, ha mindent jól a szájába rágnak, igen használható erő.

Charlotte kisasszony megkérdezte:

– És Boissel?

Lesable vállat rándított:

– Ő, szegény feje, afféle letört úr. Semmit sem lát a megfelelő arányokban. Históriákat eszel ki, amiktől állva is elalszik az ember. Ránk nézve ő teljesen értéktelen.

Cachelin nevetni kezdett s kijelentette:

– A legjobb mégis csak Savon apó!

Mindenki vele nevetett.

Aztán a színházakról beszélgettek, az évad darabjairól. Lesable a tekintélynek ugyanazzal a fölényével ítélte meg a drámai irodalmat is, pontosan osztályozta a szerzőket s megállapította jó és rossz oldalaikat, – azoknak az embereknek szokásos biztonságával, akik csalhatatlanoknak s mindenhez egyaránt értőknek érzik magukat.

Végeztek a sülttel. César most leemelte a májpástétomos tál fedelét, szinte áhitatos vigyázattal, sejtetve az edény nagyszerű tartalmát.

– Nem tudom, – kezdte, – hogyan sikerült ez a fogásunk. De rendszerint nagyszerű szokott lenni. Egy strassburgi cousinunktól kaptuk.

S egytől-egyig tiszteletteljes lassúsággal eddegélték a sárga cseréptál hentesremekét.

Mikor a fagylalt következett, az kész csapás volt. Mártás lett belőle, vagy inkább leves, valami világos lé, uszkálva a befőttes tálban. A kis cseléd, aki félt a fagylalthoz nyúlni, a cukrászinast kérte meg, – még hét órakor, mikor a fiú a háznál járt, – hogy vegye ki a formából.

Cachelin elkeseredve akarta visszavitetni az egészet, de aztán lecsendesedett: a Háromkirályok kalácsa jutott eszébe, amelyet misztikus körülményességgel szelt szét, mintha valami főfő titkot rejtene magában. Minden tekintet a szimbólikus tészta-építményre szegeződött s körbe adták a tálat, hogy kiki szemlehúnyva vegye ki a maga darabját.

Kinek a szeletébe lesz belesütve a babszem? Az ajkakon réveteg mosoly jelent meg. Lesable halk »áh«-val álmélkodott el s felmutatta a hüvelyk- és mutatóujja közt tartott nagy, fehér paszulyszemet, amelyre tésztadarabok tapadtak. Cachelin tapsolni kezdett, aztán felkiáltott:

– No, most válassza meg a királynét! válassza meg a királynét!

A »király« szívében rövid habozás dúlt. Nem volna-e politikusabb megoldás Charlotte kisasszonyt választani? Ezzel hízelegne neki, megnyerné, a maga pártjára hódítaná! Azonban azt is elgondolta, hogy igazság szerint Cora kedvéért hívták meg s ostobaság volna a nagynéninek kurizálni. Fiatalabbik szomszédnője felé fordult tehát s a királyi babszemet neki nyujtotta át:

– Kisasszony, engedje meg, hogy felajánljam önnek…

Először néztek egymás szemébe. A leány felelt:

– Köszönöm, uram… – s átvette a királynői méltóság zálogát.

Lesable ezt gondolta magában:

– Igazán csinos kis lány. Nagyszerű szemei vannak. És jóvérű teremtésnek látszik, a kutyafáját!

Durranó hang rezzentette össze a hölgyeket. Cachelin robbantotta ki a dugót a pezsgőből, mely hevesen habzott elő az üvegből s az abroszra folyt. Megtöltötték a poharakat a gyöngyöző itallal s a házigazda nagy hangon jelentette ki:

– Látni rajta, milyen pompás minőség!

Amint pedig Lesable, hogy a pezsgő ki ne fusson a poharából is, inni készült, César elkiáltotta magát:

– A király iszik most! a király iszik! a király iszik!

És Charlotte, aki szintén felvillanyozódott, éles hangon sipította vele:

– A király iszik most! a király iszik!

Lesable a jártas biztonságával ürítette ki poharát s visszatette az asztalra:

– Amint látják, nem kéretem magam!

És Cora felé fordult:

– Most önön a sor, kisasszony!

Cora inni akart, mivel azonban mindannyian kiabáltak, hogy: »Most a királyné iszik! a királyné iszik!«, – elpirult, kacagni kezdett s a poharat visszatette maga elé.

Az ebéd teljes jókedvben ért véget s a király buzgón udvarolt a királynénak. Mikor a likőrre tértek át, Cachelin bejelentette, hogy:

– Most pedig leszedik az asztalt, hogy több helyünk legyen. Ha nem esik, kivonulhatunk egy percre az erkélyre.

Mindenáron meg akarta mutatni a kilátást, bár már sötét éjszaka volt.

Az üveges ajtót tehát kinyitották. Nedves légáram tódult be. Odakünn langyos volt a levegő, mint áprilisban; mindannyian felhágtak a lépcsőfokon, mely az ebédlőt a széles balkóntól elválasztotta. A roppant város fölött csak valami bizonytalan világosság lebegett, mint azoknak a fénykorongoknak a villódzása, amiket a szentek homloka köré festenek. Helyenként ez a világosság élénkebbnek látszott s Cachelin elmagyarázgatta:

– Nézze! Amott az »Éden« ragyog úgy. Errefelé a boulevardok vonala húzódik. Nagyszerűen meg lehet különböztetni őket! Nappal óriási innen a kilátás. Messzire utazhatna, míg szebbet találna!

Lesable rákönyökölt a vaskorlátra, Cora mellé, aki némán, elfeledkezve bámult a semmiségbe, elkapva attól a hirtelen, méla fájdalmú merengéstől, mely néha úgy elzsibbasztja a lelket. Charlotte kisasszony, aki félt a nedves páráktól, visszahúzódott a szobába. Cachelin folytatta előadását, kinyujtott karral döfködve arrafelé, amerre az Invalides-nek, a Trocadéro-nak, meg az Arc de Triomphe de l’Étoile-nak kellett lenniök.

Lesable félsuttogva kérdezte:

– És ön, Cora kisasszony, szereti innen a magasból elnézni Párizst?

A leány egy kicsit összerázkódott, mintha álomból riasztotta volna fel a kérdező s felelt:

– Én?… igen, különösen este. Elgondolom, mi minden történhetik odalenn, előttünk. Mennyi boldog és boldogtalan ember él ebben a tenger sok házban! Ha valamennyit láthatnók, mennyi mindent megtudnánk!

A fiatalember közelebb húzódott, úgyhogy könyökük és válluk érintkezett:

– Holdfény idején tündérszép lehet ez!

A leány suttogott:

– Meghiszem azt! Mint egy Gustave Doré-metszet! Nagyszerű élvezet lenne, ha az ember végigsétálhatna a háztetőkön!

És a fiatalember sorra kérdezte, mi mindent szeret Cora, mikre vágyik, miknek örül. A leány minden zavar nélkül válaszolt, higgadt és okos hajadon módjára, aki nem ábrándosabb lelkű a kelleténél. Lesable nagyon helyes gondolkodásúnak találta s elképzelte, milyen jó lenne átfonni a karját ezen a kerek és kemény leányderékon s hosszú, lassú csókokat hinteni, – ahogy a nagyon jófajta pálinkát kortyolgatja az ember, – erre az üde arcocskára, a fül táján, melyre rátűzött a messzi lámpasugár. Erős vonzódást érzett, elfogta a nő nagy közelségétől fűtött izgalom, az érett és szűzi testért égő szomjúság, a fiatal leány finom csábítása. Úgy vélte, órákig tudna így maradni, egész éjszakákon és heteken át, egyre Cora mellett könyökölve, csakhogy érezze szomszédságát s átivódhassék érintése bűbájától. S valami költői érzésféle is kelt szívében az előtte nyujtózó, nagy, ragyogó Párizzsal szemben, mely most éjszakai életét éli, a kéjek és gyönyörök életét. Azt érezte, hogy most úrként áll a roppant város fölött, nagy magasságokban lebegve. Elképzelte, milyen gyönyörűség lenne estéről-estére itt könyökölni a nő mellett a balkónon, szeretni, ajkon csókolni egymást, összefonódni a hatalmas város fölött és minden szerelem fölött, melyet magába zár, minden közönséges kielégülés, minden olcsó vágy fölött, egészen közel a csillagokhoz.

Vannak esték, mikor a legkevésbé rajongó természetű lelkek is ábrándozni kezdenek, mintha szárnyuk nőne. Lesable talán be is csípett egy kicsit.

Cachelin, aki a pipájáért ment, újra visszajött és rágyujtott:

– Tudom, – mondta, – hogy ön nem dohányzik, azért nem kínálom meg cigarettával se. Pedig nincs annál jobb, mint ezen a helyen füstölni egyet. Én, ha földszinten kellene laknom, tán nem is élnék tovább. Pedig mehetnénk földszintre, mert a ház a nővéremé, csakúgy, mint a jobbról meg balról szomszédos két másik ház. Csinos jövedelme van belőlük. Annak idején persze nem kerültek sokba!

És a szoba irányába fordulva, bekiáltott:

– Mennyit is fizettél ezekért a telkekért, Charlotte?

A vénleány éles hangja kerepelni kezdett. Lesable csak egy-egy mondatfoszlányt kapott el: »… Ezernyolcszázhatvanháromban… harmincöt frank… később felépíttettem… a három házat… egy bankár… legalább ötszázezer frankot megérnek…«

Charlotte úgy beszélte el a szerencséjét, mint ahogy a kiszolgált katona mesél a hadjáratairól. Elsorolta, miket vett, milyen ajánlatokat kapott azóta, hogyan emelkedtek a bevételei, stb.

Lesable nagyon érdeklődni kezdett s megfordult, most már háttal támaszkodva a terasz oszloprácsának. Mivel azonban így is csak szómorzsák jutottak hozzá, hirtelen otthagyta fiatal szomszédnőjét s bement a szobába, hogy mindent jól halljon. Leült Charlotte kisasszony mellé s hosszasan elbeszélgetett vele a bérek valószínű emelkedéséről és arról, hogy a jól forgatott pénz kamatra vagy ingatlanba fektetve jövedelmez-e többet?

Éjféltájban ment el, megígérve, hogy legközelebb újra eljön.

Egy hónapra rá a minisztériumban egyébről sem beszéltek, mint a Jacques-Léopold Lesable és Céleste-Coralie Cachelin kisasszony házasságáról.

III.

A fiatal házasok ugyanazon az emeleten rendezkedtek be, egy ugyanolyan lakásban, mint a Cacheliné és Charlotte-é volt. A régi lakót kidobták.

Lesable nyugalmát azonban zavarta valami: a nagynéni sehogy sem sietett döntő módon biztosítani Cora számára az örökséget. Végül mégis megesküdött, »az Isten szent színe előtt«, hogy végrendelete elkészült s le van téve Belhommenál, a közjegyzőnél. Egyébként megígérte, hogy egész vagyona unokahúgának fog jutni, de csak egy feltétel alatt! Mikor a feltételt tudakolták, megtagadta a felvilágosítást, azonban újra megesküdött, – s jóakaratú kis mosoly kísérte az esküt, – hogy annak a feltételnek könnyű lesz eleget tenni.

Lesable úgy vélte, hogy ezek elől a magyarázkodások s kegyeskedő, vénlányos makacskodások elől ki kell térni s mivel a fiatal leány nagyon tetszett neki, határozatlanságán győzött a vágy s végül is engedett Cachelin csökönyös manővereinek.

És most boldog volt, bár a kétség bele-bele nyilallott. Szerette a feleségét, akivel szemben semmi várakozásában nem csalódott. Élete nyugodtan és egyhangúan folydogált. Egyébként néhány hét alatt beleélte magát az új házasemberi állapotba s továbbra is a régi, tökéletes hivatalnok maradt.

Elmúlt egy év. Újra beköszöntött az újesztendő. Lesable, legnagyobb meglepetésére, nem kapta meg az újabb előléptetést, amelyre számított. Csupán Maze és Pitolet jutottak magasabb fizetési osztályba s Boissel bizalmasan közölte Cachelinnel, hogy a két kollégát tönkre agyabugyálja, majd egy este, mikor hazamennek, még pedig szemben a főkapuval, mindenki szeme láttára. Persze, ebből semmi sem lett.

Egy hétig Lesable aludni sem tudott azon való izgalmában, hogy miért nem lépett elő, noha mindig buzgón dolgozott. Hiszen ökörmódra vonta az igát, vég nélkül helyettesítve Rabot segédfőnököt, aki kilenc hónapja feküdt a Val-de-Grâce-kórházban. Minden reggel félkilenckor érkezett, minden délután félhétkor távozott. Mit akarnak tőle még többet? Ha még ezt a munkát és ezt az erőfeszítést sem tudják be érdeméül, akkor egyszerűen ő is úgy fog dolgozni, mint a többiek. Kinek-kinek fizessenek az érdeme szerint! Hogy lehet az, hogy Torchebeuf, aki eddig úgy bánt vele, mint a fiával, most egyszerre így elejtette? Tisztán akarta látni a dolgot. Be fog menni a főnökhöz s magyarázatot kér tőle!

Egy hétfőn reggel aztán, még mielőtt kollégái megérkeztek volna, kopogtatott a rettegett úr ajtaján.

Barátságtalan »szabad!« volt a válasz. Belépett.

Torchebeuf a mindenféle iratokkal elborított nagy asztalnál ült és írt: apró emberke volt s roppant feje olybá tűnt, mintha azzal nyomtatták volna le az írómappát. Amint megpillantotta kedvencét, üdvözölte:

– Jó reggelt, Lesable, hogy van?

– Jó reggelt, kedves jó főnök úr, nagyon jól, és ön?

A főnök abbahagyta az írást és fordított egyet a székén. Vékony, törékeny, sovány teste, mely igen komoly szabású fekete redingote-ba volt préselve, egyáltalán nem állt arányban a nagy, bőrtámlájú székkel. A becsületrend hatalmas, rikító tiszti gombja, ugyancsak ezerszeresen nagyobbra szabva, semmint viselőjéhez illett, izzó parázsként tüzelt a szűk mell fölött, melyet valósággal agyonnyomott a tekintélyes koponya, mintha az egész ember holmi kucsmagomba módjára nőtt volna ki a földből.

Állkapcsa kihegyesedett, arca beesett, szemei viszont előre dúdorodtak. Ormótlan homlokából hátra volt fésülve a fehér haj.

– Üljön le, barátom, – mondta Torchebeuf, – s mondja el, mi járatban van?

Minden más hivatalnokkal szemben katonás ridegséget mutatott, mert úgy tekintette magát, mint holmi fedélzeten parancsoló kapitányt, az egész minisztérium nem lévén egyéb az ő számára egyetlen nagy hajónál: ez volt az ő szemében az összes francia flották vezérhajója.

Lesable kicsit elfogódottan, kicsit sápadtan dadogta:

– Kedves jó főnök úr, azt jöttem megkérdezni, hogy talán valamily tekintetben elégedetlennek méltóztatik-e lenni velem?

– Dehogy is, kedves barátom, hogy is kérdezhet ilyet?

– Tudniillik engem kissé meglepett, hogy ebben az évben nem kaptam előléptetést, mint más esztendőkben. Engedje meg, kedves jó főnök úr, hogy kifejtsem a mondandóimat s előre is kérem szíves bocsánatát vakmerőségemért. Jól tudom, hogy az ön részéről kivételes kedvezésekben és nem remélt előnyökben részesültem. Azt is jól tudom, hogy az előléptetés csak két-háromévenként jár ki, azonban engedtessék meg rámutatnom, hogy én a hivatalban majdnem négyszerannyit dolgozom, mint más rendes hivatalnok és legalább kétszer annyi időt töltök el. Ha tehát fáradozásaim eredményét, mint munkateljesítményt, mérlegre tennők azzal a másik eredménnyel, melyet díjazásom jelent, az utóbbi bizonnyal igen alatta maradna az előbbinek!

Lesable gondosan főzte volt ki ezt a mondatot, melyet kitünőnek érzett.

Torchebeuf meglepetten keresgélte a válasz szavait. Végül elkezdte, kissé hideg hangon:

– Bár elvben nem engedhető meg, hogy ezeket a dolgokat főnök és alkalmazott egymásközt megbeszéljék, ez alkalommal mégis feleletet adok önnek, tekintettel igen érdemes szolgálataira. Én az idén is, mint az előző években, ajánlottam önt előléptetésre. Az igazgató azonban kihúzta az ön nevét, azon az alapon, hogy önnek a házassága szép jövőt biztosít, sőt oly jólétet és vagyont, amilyenben szerény kollégáinak sohasem lesz részük. Vajjon nem méltányos-e, végeredményben, azt is tekintetbe venni, hogy ki milyen viszonyok közt él? Ön gazdag lesz, nagyon gazdag. Háromszáz franknyi javítás az ön számára semmit sem fog jelenteni, míg mások zsebében ez a csekély többlet vagyont jelenthet. Nos, barátom, hát ez az oka az ön ezidei lemaradásának.

Lesable zavarodottan és ingerülten vonult ki.

Este, az étkezésnél, kelletlenül ült a felesége mellett. Az asszony rendszerint vidám és eléggé egyenletes kedélyű volt, csak akaratos: ha nagyon kívánt valamit, semmiképpen sem engedett. Az első idők érzéki bűvöletét sem érezte már közelében a férj s bár a menyecske üdesége és csinossága mindig újra fel tudta ajzani vágyódását, olykor mégis azon a csömörszerű kiábránduláson kapta magát, mely két lény mindennapi közösségű életében hamarosan ki szokott fejlődni. A lét ezer túlközönséges vagy félszeg részlete, a hanyag reggeli külső, a közönséges, kopott, ócska kelméjű pongyola, a színehagyott fésülőköpeny, – hiszen nem voltak gazdagok! – s mindaz a sok szükséges ez s az, amiket a szegény háztartásokban nagyon is közelről lát az ember, lepattogtatták Lesable előtt a házasság politúrját, elhervasztották azt a virágos és költői színt, amely a jegyeseket, távolról, úgy csalogatja.

Charlotte néni is csak kellemetlenné tette a lakását, mert sohasem mozdult ki tőlük: mindenbe beleavatkozott, mindent dirigálni akart, mindenre volt valami megjegyzése s mivel folyvást remegtek, hogy valamivel megsérthetik, inkább lemondással tűrtek, egyben azonban vad, rejtett elkeseredésük is egyre nőtt.

Öreges, vontatott járásával végigtipegett a szobákon s vékony hangja szüntelenül ismételte:

– A helyetekben ezt tenném, a helyetekben azt tenném!

Mikor a két házastárs magára maradt, Lesable kimerülten kiáltotta:

– A nagynénéd kezd elviselhetetlen lenni. Nekem elég volt belőle! Érted? Elég volt!

Cora nyugodtan felelt:

– De hát mit csináljak vele?

Lesable-ből kitört a düh:

– Undorító egy család az ilyen!

Cora még mindig nyugodtan vágott vissza:

– Persze, a család undorító, de az örökség jó, – mi? Csak ne játszd az ostobát. Neked éppen annyira érdeked csínján bánni Charlotte nénivel, mint nekem!

És a férj elhallgatott, nem tudva mit felelni.

A néni mostanában egyre azzal a rögeszmével gyötörte őket, hogy gyereket szeretne már látni. A sarokba vonta félre Lesable-t és belesuttogta az arcába:

– Öcsémuram, gondja legyen rá, hogy apává legyen, mielőtt meghalok. Látni akarom az örökösömet! Ne akarja velem elhitetni, hogy Cora nem való az anyaságra. Csak rá kell nézni! Mikor az ember megházasodik, öcsémuram, azért teszi, hogy családot alapítson, hogy sarjai legyenek. Szent anyánk, az Egyház, elítéli a meddő házasságokat. Én tudom, hogy maguk nem gazdagok s hogy egy gyerek sok költséggel jár. De én utánam majd semmiben sem fognak szűkölködni. Egy kis Lesable-t akarok, – akarom, megértette?

Mikor aztán kívánsága közel másfél évi házasság után sem vált valóra, kételyei támadtak s elkezdett sürgetőzni. Halk hangon tanácsokat adott Corának, gyakorlati utasításokat, mint olyan nő, aki valaha sok mindent tudott s alkalmilag még ma is vissza bír emlékezni rájuk.

Egy reggel azonban Charlotte néni nem tudott felkelni, rosszul érezte magát. Mivel soha életében nem volt beteg, Cachelin igen felindultan kopogtatott veje ajtaján:

– Szaladj hamar doktor Barbette-ért, a főnöknek pedig mondd meg, hogy, – úgyebár? – ma nem mehetek hivatalba, tekintettel a körülményekre…

Lesable az egész napot izgalmak közt töltötte, képtelenül minden munkára. Nem tudott fogalmazni, nem tudott belemerülni az ügyekbe. Torchebeuf meglepetten szólt rá:

– Milyen szórakozott ma ön, Lesable úr!

És Lesable idegesen felelte:

– Nagyon fáradt vagyok, kedves jó főnök úr; az egész éjszakát szegény néni mellett töltöttem, akinek az állapota nagyon aggasztó.

A főnök azonban hidegen jegyezte meg:

– Ha egyszer Cachelin mellette maradt, az éppen elég lehetne a gondoskodásból. Nem engedhetem, hogy az egész hivatal felborúljon alkalmazottaim személyes ügyei miatt!

Lesable kirakta az óráját maga elé az asztalra s lázas türelmetlenséggel várta az öt órát. Mihelyt a főudvar nagy órája ütni kezdett, elrohant, elsőízben hagyva ott a hivatalt a szabályszerű időben.

Sőt bérkocsiban ment haza, annyira nagy volt az izgalma; a lépcsőn futva ment fel.

A cseléd nyitott ajtót; Lesable hebegve kérdezte:

– Hogy van a beteg?

– Az orvos azt mondja, hogy nagyon rosszul.

Lesable-nak nagyot dobbant a szíve. Elfogódottan állt meg:

– Ah! igazán?

Hátha esetleg éppen most hal meg Charlotte néni?

Nem mert belépni a beteg szobájába, hanem kihivatta Cachelint, aki odabenn őrködött.

Lesable apósa rögtön megjelent, óvatosan nyitva ajtót. Hálókabátban és bojtos sipkában volt, ahogy vidám estéit szokta tölteni a kandallózugban. Halk hangon mormogta:

– Rosszul van, nagyon rosszul. Négy óra óta nincs magánál. Délután már felvette az utolsó kenetet is.

Lesable úgy érezte, hogy valami nagy gyöngeség kúszik le a térdéig. Leült:

– Hol a feleségem?

– Mellette!

– Az orvos mit mondott pontosan?

– Azt, hogy rohama volt. Kilábolhat belőle, de éppen úgy meghalhat még az éjszaka.

– Van rám szükségetek? Ha nincs, jobb szeretnék inkább be se menni. Kínos volna számomra, Charlotte nénit ebben az állapotban látni.

– Ne is gyere be. Eredj csak hozzátok. Ha valami ujság lenne, rögtön hivatlak.

Lesable a szobájába vonult. A lakást egyszerre megváltozottnak látta, nagyobbnak, világosabbnak. Mivel azonban sehogy sem találta helyét, kiment a balkónra.

Július utolsó napjai járták s a nagy napkorong, mielőtt végkép letűnt volna a Trocadéro két tornya mögött, tűzesővel árasztotta el a tetők rengeteg táborát.

Az ég, amely alul égő vörös volt, följebb sápadt arany színeket cserélt, aztán sárga árnyalatokba ment át, majd zöld lett, könnyű, fénnyel áttört zöld, hogy végül kékre váljon, tiszta és üde kékséggé borulva az emberek feje fölé.

Fecskék suhantak át, mint a nyilak, alig szemmelkísérhetőn, az ég bíborára rajzolódó szárnyaik íves és tünő vonalával. S a házak roppant tömege felett, meg a távoli síkság felett valami rózsaszínű felhő is lebegett, valami tüzes köd, melyből mintegy megdicsőülve emelkedtek ki a templomtornyok és az emlékművek karcsú csúcsai. Az Arc de Triomphe de l’Étoile mint roppant fekete tömb tűnt fel a horizont tűzvészében s az Invalides kupolája valóságos második napnak látszott, mely az égről lezuhant egy földi építmény tetejére.

Lesable két kézre markolta a vaskorlátot s úgy szívta a levegőt, mint ahogy a bort issza az ember. Ugrálni, kiáltozni szeretett volna, vad mozdulatokkal könnyíteni magán, annyira megrohanta a mély és ujjongó öröm. Ragyogónak látta az életet, csupa boldogságnak a jövőt! Mit is fog csinálni? És elábrándozott.

Valami zaj rezzentette föl, mely a háta mögül jött. A felesége volt. Szeme környéke kivörösödött, arca kissé megduzzadt s igen fáradtnak látszott. Homlokát csókra nyujtotta férje felé, aztán megszólalt:

– Papánál fogunk ebédelni, hogy a beteg közelében maradhassunk. A cseléd mellette lesz, míg mi eszünk.

Lesable követte feleségét a szomszéd lakásba.

Cachelin már asztalnál ült, várva leányát és a vejét. Hideg csirke, krumplisaláta és egy tál szamóca volt kikészítve a tálalóra, a tányérokban leves gőzölgött.

Leültek. Cachelin kijelentette:

– Ezek azok a napok, amilyeneket nem kívánok gyakran magamnak. Ilyenkor nem valami vidám az élet.

Közöny volt a hangjában s az arcán csaknem megelégedettség. Aztán falni kezdett, nagy étvágyú emberek módjára, kitünőnek találta a csirkét s nagyszerűen frissítőnek a krumplisalátát.

Lesable-nak azonban elszorult a gyomra s ímmel-ámmal, izguló lélekkel evett, egyre a szomszéd szoba felé fülelve, amelyben olyan csönd volt, mintha teljesen lakatlan lenne. Cora-nak sem volt étvágya, dúltan és el-elpityeredve törülgette meg olykor-olykor a szemét szalvétája csücskével.

– Mit mondott a »fő«? – kérdezte Cachelin.

És Lesable részletes beszámolót tartott, mivel apósa apróra kikérdezte, elismételtetve minden szót, mintha legalább egy éve nem lett volna tájékán se a minisztériumnak.

– Csinos feltűnést kelthetett, mikor megtudták, hogy Charlotte beteg, mi?

S arra gondolt, milyen diadalmasan vonul majd be a haláleset után, micsoda képeket vágnak majd a kollégák. Mindazáltal, mintegy titkos lelkiismeretfurdalásának engedve, így beszélt:

– Szegénykének igazán nem kívánok semmi rosszat! Isten a tanum, mennyire szeretném még soká jó egészségben látni. De azért mégis csak nagyot fognak nézni odabenn! Savon apó még a komműnt is el fogja felejteni bele!

Éppen a szamócába fogtak, mikor nyilt a betegszoba ajtaja. Roppant megdöbbentek s azon vették észre magukat, hogy valamennyien felálltak az ebédtől. A kis cseléd jött be, szokott csendes és ostoba esetlenségével. Nyugodtan mondta:

– Má’ nem lélekzik.

Cachelin, asztalkendőjét a tányérok közé dobva, őrült módjára rohant be; Cora dobogó szívvel követte; Lesable pedig ott maradt az ajtóban, messziről kémlelve az ágy sápadt foltja felé, melyet alig világított meg a búcsúzó nap. Látta, hogyan görnyed apósa háta a fekhely fölé, mozdulatlan vizsgálódással. És egyszerre a hangját is meghallotta, amely mintha messziről, nagyon messziről, a világ végéről jönne, valami álombeli hang, a csodákat mesélő álmoké. A hang ezt mondta:

– Megtörtént! nem hallani semmi pihegést.

Látta, hogyan esik hirtelen térdre a felesége, arcát a takaróba rejtve és zokogva. Elszánta magát, hogy ő is belép s amint Cachelin felemelkedett, a vánkos fehérségén megpillantotta Charlotte néni arcát, lecsukott szemű, beesett, merev és fakó arcát, amely olyan volt, mint a viaszbabáké.

Aggódva kérdezte:

– Vége?

Cachelin, aki szintén a halottat nézte, most feléje fordult s egymásra pillantottak.

– Igen, – felelte César s arcát szomorú kifejezésre akarta erőltetni. A két férfi azonban nyomban belelátott egymásba s nem is tudva: miért, ösztönszerűen kezet szorítottak, mintegy megköszönve egymásnak, amit egymásért tettek.

Aztán, nem vesztegetve az időt, buzgón láttak hozzá a halottaknak kijáró teendők végzéséhez.

Lesable vállalta, hogy elmegy az orvosért s hogy a lehető leggyorsabban elintéz minden szükséges eljárnivalót.

Vette a kalapját s futva indult le a lépcsőkön; minél előbb kinn akart lenni az uccán, egyedül maradni, fellélekzeni, gondolkozni, magányosan élvezni a boldogságát.

Mikor elvégezte útjait, hazamenés helyett a boulevardra igyekezett: hajtotta a vágy, embereket látni, belesodródni a forgalomba, az este boldog életébe. Szeretett volna odakiáltani a járókelőknek: »Ötvenezer livre évjáradékom van!« – s zsebredugott kezekkel csatangolt, meg-megállva a kirakatok előtt, nézegetve a drága szöveteket, az ékszereket, a nagyszerű bútorokat, vidáman gondolva el, hogy: »Ezt most már mind megvehetném magamnak!«

Gyászruhabolt előtt ment el s egyszerre megcsapta a döbbenet: Hátha nem is halt meg? Hátha csalódtak?

Meggyorsított léptekkel fordult haza, lelkén ott kóválygott a kétség.

Ahogy megérkezett, első kérdése így szólt:

– Volt itt a doktor?

Cachelin felelt:

– Igen. Konstatálta a halált és megcsinálta a halottkémi jelentést.

Beléptek az elhúnyt szobájába. Cora még mindig sírt, egy karosszékben ülve. Halkan sírt, szinte már minden fájdalom és bánat nélkül, a nők könnyű zokogási készségével.

Mikor aztán hárman egyedül maradtak a lakásban, megszólalt Cachelin csöndesre fogott hangja:

– Most, hogy a cseléd aludni ment, utánanézhetünk, nincs-e valami elrejtve a bútorokban?

És a két férfi munkának látott. Kiürítettek minden fiókot, kiforgattak minden zsebet, széthajtogattak minden apró papirost. Éjfélig semmi különöset sem találtak. Corát elnyomta a kimerültség, horkolt is kissé, szokott csendes módján. César felvetette a kérdést:

– Virrasszunk?

Lesable zavarában ezt tartotta megfelelőbbnek. Erre az após is így döntött:

– Akkor, – mondta – hozzunk be karosszékeket.

És becipelték a két másik kipárnázott széket is, melyek a fiatal házasok bútoraihoz tartoztak.

Egy órával később a család mindhárom tagja aludt, egyenetlen horkolással, az örök mozdulatlanságba dermedt holttest előtt.

Világos nappalra ébredtek fel, mikor a kis cseléd belépett a szobába. Cachelin rögtön elismerte, szemeit dörzsölve, hogy:

– Elszundikáltam egy kicsit, alig lehet félórája.

Lesable azonban, aki azonnal úrrá vált magán, kijelentette:

– Vettem észre! Én egy percre sem bóbiskoltam el, csak csukva tartottam a szemem, hogy pihenjen.

Cora visszavonult a szobájába.

Lesable ekkor színlelt közönnyel kérdezte:

– Mikor menjünk el a közjegyzőhöz, megtudni, hogy szól a végrendelet?

– Hát… akár még ma reggel, ha akarod.

– Szükséges, hogy Cora is velünk jöjjön?

– Talán úgy lesz jobb, mert hiszen végeredményben ő az örökös.

– Akkor megyek, szólok neki, hogy készülődjön fel.

S Lesable ment, szokott gyors lépteivel.

Belhomme úr irodáját éppen nyitották, mikor Cachelin, Lesable és felesége megjelentek, mély gyászban, vigasztalan arccal.

A közjegyző azonnal fogadta és leültette őket. Cachelin vitte a szót:

– Uram, tetszik ismerni, én a Charlotte Cachelin fivére vagyok. Ez itt a lányom meg a vőm. Szegény nővérem tegnap meghalt, holnap temetjük. Minthogy végrendelete önnél van letéve, bátorkodunk megkérdezni, hogy a megboldogultnak nincs-e valami külön meghagyása az elföldelésre vonatkozólag s egyébként is, nincsenek-e önnek közlendői velünk?

A közjegyző kihúzott egy fiókot, borítékot vett elő, feltépte, kihalászott egy papírlapot s jelentette:

– Tessék, uram, a végrendelet másolata, melyet azonnal megismertetek önökkel. A másik példány, mely ezzel pontosan egyezik, kezeim közt marad.

És olvasta:

»Én, alulírott, Victorine-Charlotte Cachelin, a következőkben nyilvánítom végső akaratomat:

Egész vagyonomat, mely körülbelül egymillió százhúszezer frankra rúg, azokra a gyermekekre hagyom, akik unokahúgom, Céleste-Coralie Cachelin házasságából fognak származni, azzal, hogy a jövedelmet az elsőszülött nagykorúságáig a szülők élvezzék.

Az alább következő rendelkezések szabályozzák az egyes gyermekekre jutó részt, valamint azt a részt, amely a szülőké marad halálukig.

Abban az esetben, ha halálom előbb következnék be, semhogy unokahúgom örökösnek adna életet, egész vagyonom közjegyzőm kezei közt marad, három évig, megjegyeztetvén, hogy fentebb jelzett akaratom teljesíttessék, mihelyt ezen idő alatt a gyermek megszületnék.

Abban az esetben azonban, ha Coraliet az Ég nem áldaná meg gyermekkel a halálomat követő három év alatt, vagyonom osztassék szét, közjegyzőm közbenjöttével, a szegények közt és azon jótékonysági intézmények közt, melyek lajstroma alább következik.«

És most mindenféle szeretetház-nevek, számok, rendelkezések és meghagyások végtelen sora következett.

Aztán Belhomme úr udvariasan átnyujtotta az okmányt Cachelinnek, aki elképedve állt előtte.

A közjegyző szükségesnek vélte, hogy maga is szóljon pár magyarázó szót:

– Mikor Cachelin kisasszony – mondta – legelsőízben tisztelt meg azzal, hogy közölje velem ezen értelemben leendő végrendelkezési szándékát, kifejezte azt is, mily végtelenül vágyódik egy véréből származó örökös után. Ellenvetéseimre akaratának mind határozottabb megformulázásával felelt, ami egyébként vallásos érzéseiből sarjadt, mivel, – úgy gondolta, – minden meddő házasság égi átok alatt áll. Nem tudtam rávenni szándéka legcsekélyebb megváltoztatására sem. Élénken sajnálom, tessék elhinni.