Pincér, egy pohár sört!…
Akkor este miért is mentem be abba a sörházba? Nem tudnám megmondani. Hideg volt. Finom eső csapkodott, szerteporzó víz, – átlátszó köddel fátylazta körül a gázlámpákat, fényeket ejtett a gyalogjáróra, melyen keresztbenyujtóztak a kirakatok sugárkévéi, megvilágítva a híg sarat és a járó-kelők csatakos lábait.
Nem készültem sehová. Jártam egyet estebéd után. Végigmentem a Crédit Lyonnais előtt, a Rue Vivienne-en, meg egypár más uccán. Hirtelen egy nagy, félig megtelt sörház tűnt a szemembe. Beléptem, minden különösebb ok nélkül. Még csak szomjas se voltam.
Körülnéztem, hol találnék helyet, ahol nem kellene szorosan ülnöm; azzal letelepedtem egy férfi mellé, aki öregnek látszott és garasos cseréppipát szítt, feketét, mint a szén. Öt vagy hat pohár-alj volt előtte egymás tetejébe rakva, – annak a számontartására, hogy már hány pohár sört fogyasztott eddig. Nem néztem meg alaposabban a szomszédomat. Egyetlen szempillantás elég volt; láttam: régi sörivó, a megrögzöttek közül, akik reggel – nyitáskor – jönnek, és este – záráskor – mennek el. Tisztátalan jelenség volt, a fejebúbja kopasz, míg a kabátja gallérjára hosszú, zsíros, deresedő hajszálak csüngtek le. Bő ruházatán látszott, hogy akkor készült, mikor viselőjének még hasa volt. Azt is ki lehetett találni, hogy a nadrágja nem áll meg a csípőjén, s hogy ez az ember tíz lépést se tehet anélkül, hogy föl ne húzgálja ezt a rosszul megerősített ruhadarabot. Mellénye volt-e egyáltalán? A puszta gondolat szomszédom cipőire és e cipők rejtelmeire borzadályt keltett bennem. A kirojtosodott kézelők széle teljesen fekete volt, akárcsak az idegen körmeinek a szegélye.
És alighogy leültem mellé, ez az alak nyugodt hangon megszólított:
– Hogy vagy? Jól?
Megrezzenve fordultam felé és az arcába néztem. Újra megszólalt:
– Nem ismersz rám?
– Nem!
– Des Barrets vagyok.
Elképedtem. Csakugyan ő volt, Jean des Barrets gróf, egykori gimnázista-társam.
Megszorítottam a kezét, de olyan zavartan, hogy meg sem tudtam szólalni.
Végre kinyögtem:
– No, és te, te hogy vagy?
Nyugodtan válaszolt:
– Hát megvagyok, ahogy lehet.
Elhallgatott. Szeretetreméltó akartam lenni, erőlködtem: mit mondhatnék valami rendeset?
– És… és mit csinálsz?…
Rezignáltan felelte:
– Láthatod.
Éreztem, hogy elpirulok. Arrább feszegettem a kérdést:
– De amúgy,… állandóan… mit szoktál csinálni?
Barátom nagy füstfelhőket fújt maga elé:
– Mindig csak ezt.
Azzal az asztalon heverő rézpénzzel megkocogtatta a márványlapot és elkiáltotta magát:
– Pincér, két pohár sört!
Távol egy hang ismételte: Két pohár a négyeshez! Még távolabbi hang felelt rá szinte sivítva: Itt van! Aztán egy fehérkötényes ember tűnt föl, amint hozta a két poharat, amelyből futtában kilötyögtette a sárga italt a homokozott padlóra.
Des Barrets egy hajtásra kiitta a poharát s már vissza is tette az asztalra, miközben beszürcsölte a bajuszára tapadt habot.
– Na, és egyébként, mi ujság? – kérdezte azután.
Igazán nem tudtam mondani neki semmi különöset. Dadogtam:
– Semmi, öregem, semmi a világon. Én kereskedő lettem.
Des Barrets ugyanazzal az egyforma hanggal kérdezte:
– Na… és az olyan mulatságos?
– Dehogy! Mért volna az? De elvégre csak kell valamit csinálni!
– Mi a csudának?
– Hát… az embernek kell valami foglalkozás.
– Ugyan! mire jó az? Lásd, én nem csinálok semmit; soha, semmit. Azt még értem, ha valaki azért dolgozik, mert nincs pénze. De ha az embernek van miből élnie, haszontalanság a munka. Mert mit is érsz vele? Magadért csinálod, vagy másokért? Ha magadért, és jól esik, még hagyján, jól van; de ha másokért, marha vagy.
Des Barrets letette a pipáját a márványlapra és újra elkiáltotta magát:
– Pincér, még egy pohárral!
Azzal folytatta:
– Szomjas leszek a beszédtől. Nem vagyok hozzászokva. Hát, mondom, én nem csinálok semmit, csak élek a világba, öregszem. Ha meghalok, nem sajnálok majd semmit. Nem lesz semmi emlékem, csak ez a sörház. Se asszony, se gyerek, se bú, se baj, semmi. Sokkal jobb így.
Felhajtotta a poharat, amelyet közben odahoztak, nyelvével végigszántotta a szájaszélét és újra fölvette a pipáját.
Bambán néztem rá. Megkérdeztem:
– Nem voltál te mindig ilyen, úgy-e?
– Pardon, mindig ilyen voltam, már gimnázista-korom óta.
– Pedig ez így mégse élet, pajtás. Borzasztó ez! Nézzük csak, biztosan foglalkozol mégis csak valamivel; van, amit szeress, vannak barátaid…
– Dehogyis. Délben kelek fel. Akkor idejövök, eszem, megiszom a söreimet. Itt ülök estig, akkor vacsorázom, – további sörök. Aztán, hajnali félkettő tájban hazamegyek lefeküdni, mert itt zárnak. Ez a legbutább a dologban. Tíz év óta legalább hat esztendőre valót töltöttem el ezen a széken, ebben a sarokban; a többit az ágyamban, – és soha egyebütt. Néha diskurálok a vendégekkel.
– De annak idején, mikor felkerültél Párizsba, eleinte mégis csak csináltál valamit?
– Jogászkodtam… a Médicis-kávéházban.
– De azután?
– Azután?… átkeltem a Szajnán és idejöttem.
– És erre miért szántad el magad?
– Na hallod, az ember nem maradhat egész életére a Quartier Latin-ben. A diákok nagyon zajosak. Innen azonban már nem mozdulok. Pincér, egy pohárral!
Azt hittem, hogy csúfolódik velem. Tovább faggattam:
– Nézd csak, beszélj őszintén. Valami nagy bánatod van? Boldogtalan szerelem, mi? Persze hogy úgy lesz, utólért a balsors. Hány éves vagy?
– Harmincöt. De legalább is negyvenötnek látszom.
Jól az arcába néztem. Ráncos, ápolatlan arca majdnem olyan volt, mint egy aggastyáné. A fejebúbján néhány hosszú szál szőr lengett a kétes tisztaságú bőr fölött. Hatalmas szemöldökei voltak, nagy bajusza, sűrű szakálla. Hirtelen, magam sem tudom hogyan, egy mosdótál víziója jelent meg előttem, – a tál teli volt feketés vízzel, amivel ezt a sok szőrt mosná ki valaki tisztára.
Azt mondtam a barátomnak:
– Csakugyan, idősebbnek látszol, mint amennyi vagy. Egész biztosan sok bánat ért.
Felelt:
– De ha mondom, hogy nem! Ilyen öreg azért vagyok, mert nem járok ki a levegőre. Semmitől se romlik úgy le az ember, mint a kávéházi élettől.
Sehogyse tudtam hinni Des Barrets-nek:
– Biztosan a szoknyákat is kergetted. Az ember nem kopaszodik így meg, – csak ha sokat szeretkezett.
Nyugodtan rázta meg a fejét, telehullatva a vállát az apró, fehér korpával, amely maradékhajából leporzott:
– Nincs igazad, mindig jól viseltem magam.
Tekintetét a lámpakar felé emelte, amely a fejünk felett lobogott:
– Ha megkopaszodtam, a gáz az oka. A gázláng árt a hajnak. – Pincér, egy pohár sört! – Te nem iszol?
– Köszönöm, nem. Hanem a te dolgod igazán érdekel. Mióta hagytad így el magad? Sehogyse normális eset ez, nem természetes. Okvetlenül van mögötte valami.
– Hát jó, gyerekkorom óta vagyok így. Akkor mellbevágott valami, – még egész apró kölyök voltam, – és azóta fuccs a számomra az egész élet.
– És mi volt az?
– Tudni akarod? Hát ide figyelj! Jól emlékezhetsz a kastélyra, ahol nevelkedtem, hiszen te is jártál ott ötször vagy hatszor vakációk idején. Emlékszel, micsoda nagy szürke épület volt, nagy park közepén, a hosszú tölgy-sétányok közt, amelyek a négy égtáj felé nyíltak! Emlékszel atyámra és anyámra is, mind a ketten milyen szertartásosak, ünnepélyesek és szigorúak voltak.
Én az anyámat imádtam, az apámtól rettegtem, – egyebekben pedig mindkettőjüket nagyon tiszteltem, hiszen hozzá voltam szokva, hogy mindenki fejet hajt előttük. Ott, a vidéken, csak »a gróf úr« és »a méltóságos grófné« volt a nevük, és még szomszédaink is, a Tannemare-ok, a Ravelet-k, a Brenneville-ek, megkülönböztetett tiszteletet mutattak szüleim iránt.
Akkoriban tizenhárom éves voltam, víg kölyök, elégedett mindennel, ahogy már ebben a korban szokás, teli azzal a boldogsággal, hogy milyen jó élni.
Egyszer aztán, szeptember vége felé, amikor már csak néhány nap választott el attól, hogy visszatérjek a gimnáziumba, az történt, hogy éppen farkast játszottam a park bokrai közt, mindenütt az ágak és lombok közt loholva, mikor az egyik sétányon átvágtomban apát és anyát pillantottam meg, amint arra sétáltak.
Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Nagy szél fútt aznap. Az egész fasor meghajolt a szélrohamok alatt, nyögött, szinte fel-feljajdulva, süket és mély üvöltéssel, ahogy a rengeteg szokott a viharban.
A leszakadt levelek – sárgák voltak már – madarak módjára röpdöstek, forogtak, hulltak alá, majd végignyargaltak a sétányon, mint holmi gyors vadak.
Esteledett. A bozótban már sötét volt. A szélnek és a lombnak a nyugtalansága engem is felizgatott, nyargaltam, mint egy őrült és ordítoztam, – a farkasüvöltést akartam utánozni.
Amint szüleimet észrevettem, óvatos léptekkel indultam feléjük, a lombok mögött, hogy meglepjem őket, mintha igazi kóbor vad volnék.
De pár lépésnyire tőlük félelem dermesztett meg. Apám, valami rettenetes düh kitörésében, ezt kiáltotta anyámnak:
– Anyádnak nincs esze, – és különben is, nem is az anyádról van szó, hanem rólad. Mondom, hogy nekem kell az a pénz és te alá fogod írni!
Anyám szilárd hangon válaszolta:
– Nem írok alá semmit. Az a pénz a Jean vagyona, meg fogom őrízni az ő számára és nem akarom, hogy ezt is elverd a hölgyikékkel, meg a cselédlányokkal, ahogy a te örökségeddel tetted.
Ekkor az apám, remegve dühében, megfordult és torkonragadta anyámat, – a másik keze teljes erővel belesujtott az anyám arcába.
Anyám kalapja leesett, kibomló haja szétszóródott; – megpróbálta kivédeni az ütéseket, de nem sikerült neki. És apám, mint az őrült, újra és újra sujtott. Anyám már a földön vonaglott, két karja mögé bújva az ütések elől. Akkor apám visszafordította a hátára, hogy tovább üthesse, és lefeszítette anyám kezeit, amikkel eltakarta az arcát.
Én pedig? Kedvesem, én akkor úgy éreztem, hogy vége van a világnak és minden örök törvénynek. Azt a lelki fölfordulást éltem át, amilyent természetfeletti dolgok keltenek, a szörnyű méretű katasztrófák, a jóvátehetetlen szerencsétlenségek. Gyerekfejem megzavarodott, az őrület csapott belé. Teljes erőmből ordítani kezdtem, azt se tudva, miért teszem, – a rémülettől, a fájdalomtól, az iszonyú megriadástól. Apám meghallotta, felém fordult, észrevett és felkelve, arrafelé indult. Azt hittem, hogy most mingyárt megöl és elfutottam, mint az űzött vad, egyenesen neki az erdőnek.
Mentem egy órát, mentem két órát, nem is tudom, mennyit? Mikor éjszaka lett, eldőltem a füvön, kimerülve, – és ott maradtam, feldultan, gyötrő félelemben, emésztő bánattal, amely örökre meg tud törni egy szegény gyermeki szívet. Fáztam, talán éhes is voltam. Kivirradt. De én nem mertem fölkelni, elindulni, se azért, hogy visszatérjek, se azért, hogy tovább meneküljek, – rettegtem, hogy találkozhatom az apámmal, akit pedig nem akartam látni többé.
Talán ott haltam volna meg nyomorultan és éhen az alatt a fa alatt, ha az őr rám nem akad és erővel haza nem visz.
Szüleimet úgy találtam, amilyenek rendesen voltak. Anyám csak annyit mondott, hogy: – »Csúnya fiú, hogy megrémítettél, egész éjszaka nem aludtam.« Én nem feleltem, csak sírva fakadtam. Apám nem szólt egy szót sem.
Egy héttel később visszamentem a gimnáziumba.
Hát, kedvesem, ezzel aztán végem is lett örökre. Megpillantottam a dolgok másik oldalát, a rosszabbikat; – és azóta nem tudom észrevenni a jót. Mi ment végbe a lelkemben? Micsoda különös tünemény, ami megfordítja az elme járását? Nem tudom. De többé nem kívántam és nem áhitottam semmit, nem szerettem senkit, fuccs minden vágynak és ambíciónak és reménynek. Egyre csak szegény anyámat látom, ott a fasorban, a földön, ahogy az apám üti és veri. – Anyus már meghalt, jó egypár éve. Apám még él. De nem láttam viszont többé. – Pincér, még egy pohárral!
Hozták a poharat és egy kortyra fölhajtotta. Amint azonban újra felvette a pipáját, a keze reszketett és a pipa eltört. Kétségbeesett mozdulattal mondta:
– Tessék! ez aztán igazi csapás, mondhatom. Most megint szíhatok egyet vagy egy hónapig, amíg jó fekete lesz.
És végigsüvítette a termen, amely most már tele volt dohányzó és söröző emberekkel, az örökös kiáltást: