A keresztelő.
A tanyaház ajtajában ünneplő ruhásan vártak a férfiak. A májusi nap végigöntötte szőke fényét a kinyílt almafákon, amelyek gömbölyűek voltak, mint valami roppant, fehér meg rózsaszínű, illatos csokrok és az egész udvart virágtetővel borították be. A fákról szüntelenül hulldogált az apró szirmok havazása, röpködött és forogva szállt alá a magas fűbe, amely közt a pitypangok lángocskái és a pipacsok vérfoltjai ragyogtak.
A trágyagödör szélén egy nagy koca szunyókált, roppant hasa és dagadó emlői voltak, körülötte pedig apró malacnép sündörgött, a farkincájuk úgy csavarodott körbe, mint valami spárgadarab.
Egyszerre, a távolból, a tanyaházak mögül, megcsendült a templom harangja. Az érc hang nekiindította a vidám égnek gyönge és messzi hivogatását. A kék térségen át, amelyet a nagy bükkfák fogtak közre, fecskék csaptak keresztül, mint megannyi nyíl. Olykor érezni lehetett az istállók szagát, elkeveredve az almafák lágy és cukros lehelletével.
A kapuban álldogáló férfiak közül az egyik a ház felé fordult és bekiáltott:
– Gyerünk má’, Mélina, ránk harangoztak!
Harmincéves lehetett ez a férfi. Nagy darab paraszt volt, akit a hosszú mezei munka még nem görnyesztett meg és nem tett csúnyává. Egy öreg ember, – az apja – afféle görcsös-szálas alak, mint valami tölgyfa-derék, bütykös csuklókkal és szétferdült lábakkal, – kijelentette:
– Olyan még sose vót, hogy a fehérnép idejébe készen lett vóna!
Az öregnek a másik két fia nevetett s az egyik odafordult a bátyjukhoz, aki az elébb bekiáltott:
– Eriggy értük, Polyte. Délig se kerülnek ezek elő!
És a fiatal férfi befordult a tanyájára.
Egy csapat kacsa, amelyik ott állt meg a parasztok körül, hápogva kezdett csapkodni a szárnyával, aztán nekiindultak az úsztatónak, lassú és himbáló tipegéssel.
Ekkor, a nyitvamaradt ajtóban vastag nő jelent meg, aki egy kéthónapos kis gyereket hozott kifelé. Az asszonyság magas főkötőjének fehér kantárjai lefityegtek a hátára, a vörös vállkendőre, amely úgy lobogott, mint valami tűziveszedelem, – a kisded pedig, fehér vásznakba bugyolálva, a derék bába dombos hasán nyugodott.
Aztán az anya lépett ki, tenyeres-talpas nő, alig tizennyolc éves, – és üdén és mosolyogva kapaszkodott az ura karjába. A két nagyanya folytatta a sort, fonnyadtalmaképpel és nyilvánvaló fáradtsággal, mint akiknek a derekát már régen megtörte a sok hosszútűrésű, kemény házidolog. Az egyik özvegy volt; ez fogadta el most a karját a nagyapának, aki megvárta az ajtóban; és élére kerülve a menetnek, elindultak, – mögöttük a csecsemő a tudós-asszonnyal. A család többi tagja csatlakozott hozzájuk. A legfiatalabbak papírzacskókat vittek, amik tele voltak cukros mandulával.
Messziről a kis harang szünetlenül csengett, teljes erejéből hívogatva a gyenge apróságot, akit vártak a templomban. Az árkok szélére parasztgyerekek másztak fel, a kerítések mögött emberek jelentek meg; a tanyák lánynépe megállt, a két tejes csöbröt letették maguk elé, úgy nézték a keresztelős menetet.
A bába pedig triumfálva vitte élő terhét, kikerülve a mélyutak pocsolyáit, a fával beültetett lejtő-hajlások közt. Az öregek szertartásosan lépegettek, bár egy kicsit tétován, amiben része lehetett a kornak, meg a köszvénynek is. A fiatalok viszont a legszívesebben táncra perdültek volna s a lányokat nézegették, akik kicsődültek a csodájukra. Az apa és az anya súlyosan, komolyabban rakták a lépést, úgy mentek, a gyerek után, aki egyszer majd a helyükre fog állani az életben és fentartója lesz a vidéken a nevüknek, a Dentu névnek, amelyet járásszerte jól ismer mindenki.
Kijutottak a síkságra és átvágtak a földeken, hogy megrövidítsék az út nagy kanyarodóját.
Már látni lehetett a templomot is, a hegyes kis tornyot. Fönt, pontosan a palatető alatt, mintha át lett volna lyukasztva a torony és ebben a nyílásban valami mozgott, élénken lendülve erre meg arra, eltűnve meg előtűnve a szűk ablak mögött. A harang volt, amely egyre csengett, mintegy kiáltozva az újszülött elé, hogy jöjjön már, leróni első látogatását a jó Isten házában.
Egy kutya csatlakozott a menethez. Cukros mandulát dobáltak elé és az eb játékosan ugrált az emberek körül.
A templom ajtaja nyitva volt. A pap, vöröshajú, magas, sovány, erős fiatalember, maga is a Dentu-nemzetségből, a kisgyerek nagybátyja, az apának egy másik fivére, az oltár előtt várakozott. És a rítus szent rendje szerint megkeresztelte unokaöccsét Prosper-Césarnak, miközben a csecsemő sírva fakadt a jelképes só ízétől.
Mikor a szertartás bevégződött, a család a küszöbön megvárta, amíg a lelkész leveti a karingét; aztán újra útnak indultak. Most már gyorsan haladtak, mert a lakoma járt a fejükben. A környék minden lurkója a nyomukba szegődött és valahányszor egy-egy marék édességet vetettek közéjük, veszett kavarodás támadt, acsarkodó, bírkózó, hajtépő hempergés. A kutya is közéjük ugrott, hogy elkapja a mandulaszemeket, – hiába cibálták a farkát, a fülét, a lábait, csökönyösebben harcolt a kis fickóknál is.
A bába, egy kissé ellankadva, odaszólt a papnak, aki mellette lépkedett:
– Jaj, kedves tisztelendő úr, nem fogná-e meg egy picurkát az öcsikéjét, amíg kiáll belőlem a zsibbadás. Valósággal görcs esett a gyomromba!
A pap átvette a gyermeket, akinek hosszú, fehér pólya-takarója villogó folttal terült el a fekete reverendán. Megcsókolta a kisdedet, nem is igen tudva, hogyan tartsa, hogyan fektesse karjára a könnyű, furcsán feszélyező terhet. Mindenki kikacagta. Az egyik nagyanya messziről odaszólt neki:
– Mondd csak, tisztelendő, nem fáj a szíved, hogy neked soha se lesz ilyen kis izéd?
A pap nem felelt. Nagy léptekkel haladt, mereven nézve a kék szemű apróságot, akinek még egyszer meg szerette volna csókolni a gömbölyű pofikáját. Nem bírt a kívánságával és arcához emelte a gyereket, hosszú-hosszú csókra.
Az apa rákiáltott:
– Hé, plébános úr, ha neked is kéne egy, csak egy szavadba kerül!
És rákezdték a tréfákozást, a földmíves emberek módján…
Mihelyt asztalhoz kerültek, úgy tört ki belőlük a vaskos paraszti jókedv, mint valami vihar. A másik két fiú is házasodófélben volt s mindegyiknek ott volt a menyasszonya is, akik már csak a lakzira jöttek el. És a vendégek fáradhatatlanul ontották a sok célzást az eljövendő párosodásokra, amelyeket az új házasságok ígértek.
Zsíros szavak görögtek, borsos beszédek, amelyektől a lányok pirulva vihogtak fel, a férfiak pedig az oldalukat fogták. Csapkodták az öklükkel az asztalt, kiabáltak. Vége-hossza nem volt az apa és a nagyapa malackodásainak. Az anya mosolygott; az öreg asszonyok szintén kivették a részüket a vidámságból és ők is meg-megeresztettek némely csintalan mondást.
A plébános, aki hozzá volt szokva ezekhez a paraszti kicsapongásokhoz, nyugodtan ült a bábaasszony mellett, ujjával meg-megcsiklandozva az újszülött unokaöccs szájacskáját, hogy nevetésre ingerelje. Olyan meglepődöttnek látszott, mintha még sohase látott volna kisgyereket. Elgondolkozva figyelte, merengő komolysággal, valami gyöngédségnek a felébredésével, amit nem ismert eddig, ezt a különös, heves és egy kissé szomorkás érzést, ami most elfogta ezzel a kis törékeny lénnyel szemben, aki a fivérének a fia volt.
Nem hallott és nem látott, csak a gyereket nézte. Szerette volna újra az ölébe emelni, mert a mellében és a szívében még ott bizsergett annak a kedves érzése, ahogy a csecsemőt az előbb, a templomból jövet, ő hozta. Megilletődve révedt erre a kis ember-magocskára, mint valami kimondhatatlan misztériumra, amit még sohase gondolt végig, ezt a fenséges és szent titkot, egy új lélek testbe-szökkenését, az élet kezdetének, a szerelem kibimbózásának, a faj folytatódásának, az emberiség örök továbbhaladásának a nagy misztériumát.
A bábaasszony kivörösödött képpel, csillogó szemmel evett, – de a kisded feszélyezte az asztal mellett a kényelmes ülésben.
A pap odaszólt:
– Adja nekem a kisbabát. Én úgyse vagyok éhes.
És átvette a gyereket magához. Minden eltűnt körülötte, minden megszűnt; a szemével rátapadt a rózsás, pufók arcocskára és az apró test melege, átjárva a pelenkákat és a reverenda szövetét, lassanként a pap combjait érte, átáradt belé, mint valami nagyon könnyű, nagyon jó, nagyon szűzies simogatás, édes gyönyörűség, amitől könnybe lábbadt a szeme.
A lakomázók rettenetesen lármásak lettek. A kisgyereket felverte a kiabálás, elkezdett sírni.
Egy hang ezt kiáltotta:
– Hé, tisztelendő úr, megszoptathatnád a kicsikét!
Kirobbanó röhögés rázta végig a nagyszobát. Az anya azonban felkelt, fogta a fiacskáját és átvitte a szomszéd szobába. Néhány perc múlva visszatért azzal, hogy a csecsemő szépen elaludt a bölcsőjében.
A vendégeskedés folyt tovább. Olykor a férfiak és a nők kimentek az udvarba, aztán megint visszatértek az asztalhoz. A sok hús, főzelék, almabor meg vinkó sorra lecsúszott a torkokban, felpuffasztotta a hasakat, kigyujtotta a szemeket, mámorba borította a fejeket.
Bealkonyodott, mire eljutottak a kávéig.
A pap már régóta eltűnt, anélkül hogy megütköztek volna a távollétén.
A fiatal anya végre fölkelt, hogy megnézze, alszik-e még a kisded? Már sötét volt, az asszony tapogatózva ment előre a szobában, előrenyujtott karral, hogy neki ne ütődjön valami bútornak. Hirtelen furcsa zaj dermesztette meg, azután rémülten szaladt ki, annak a bizonyosságával, hogy odabent mozog valaki. Visszatért a nagyszobába, halálos sápadtan, reszketve, és elbeszélte a dolgot. A férfiak valamennyien felugráltak, részeg, fenyegető kavarodás volt, és az apa, lámpával a kezében, előreszaladt.
A pap ott térdelt a bölcső mellett és zokogott, a homloka rá volt hajtva a párnára, amelyen a gyermek feje pihent.