Jules bácsi.
Egy fehérszakállas öreg koldus alamizsnát kért tőlünk. Pajtásom, Joseph Davranche öt frankot adott neki. Elképedésemre így válaszolt:
– Ez a szerencsétlen egy történetet juttatott eszembe, amit mingyárt el is mondok neked s amelynek az emléke állandóan üldöz. Így szól:
Családom, amelynek Havre az ősi fészke, nem volt gazdag család. Éltünk, napról-napra, ahogy lehetett. Apám dolgozott, későn jött haza a hivatalból s nem valami sokat keresett. Két nővérem volt.
Anyám sokat szenvedett nélkülözéseink miatt s gyakran fordult keserű szavakkal, rejtetten támadó szemrehányásokkal férje ellen. Szegény apám erre egy mozdulattal felelt, amelynek gyötrelmes hatása volt rám. Nyilt tenyérrel végigsimított a homlokán, mintha valamely láthatatlan verejtéket törölne le s egy szót sem szólt. Éreztem tehetetlen fájdalmát. Rettenetesen takarékoskodtunk; sohasem fogadtunk el ebédmeghívást, nehogy vissza kellessen adnunk; a végeladásos holmikat vásároltuk, a selejtes árut. Nővéreim maguk varrták ruháikat s végnélkül vitatkoztak egy-egy szalag árán, aminek tizenöt centime volt métere. Rendes táplálékunk zsíros leves volt, belefőtt marhahússal, amihez minden mártás jó volt. Egészséges és tápláló koszt, úgy-e? – de én már mást szerettem volna egyszer.
Szörnyű patáliákat csaptak velem egy-egy elvesztett gombért vagy elszakadt nadrágért.
Vasárnaponként azonban a révgáthoz mindig teljes pompával vonultunk ki. Apám térdigérő kabátban, cilinderesen, kesztyűsen nyujtotta karját anyámnak, aki olyan libegő-lobogó díszt viselt, mint egy ünnepnapra kicicomázott hajó. Nővéreim, akik elsőknek készültek el, várták az indulási jeladást, az utolsó pillanatban azonban mindig észre kellett venni egy-egy ottfelejtett foltot az apai redingote-on, amit gyorsan végigtöröltek a benzinbe mártott rongydarabbal.
Atyám, fején a cilinderrel, ingujjban várakozott a művelet lezajlására, míg anyám, rövidlátó szemeire pápaszemet illesztve, sietve buzgólkodott, kesztyűit pedig letette, nehogy bepiszkolódjanak.
Szertartásosan indultunk útnak. Elől nővéreim haladtak, kart karba fűzve. Eladósorban voltak már s kirakatban kellett lenniök. Én anyám baloldalán lépegettem, apám a másikon. És emlékszem, szegény szüleim milyen begyeskedve végezték ezeket a vasárnapi sétákat, mily merev kifejezés ült az arcukon s mily kimért tartással jártak. Lassan lépkedtek, kihúzott derékkal s megfeszített lábszárakkal, mintha viselkedésüktől valamely hallatlanul fontos dolog függene.
S minden vasárnap, valahányszor a messzi és ismeretlen országokból megtérő hajókat látta, atyám változatlanul ismételte ugyanazokat a szavakat:
– Tyhű, ha Jules is köztük volna, az lenne csak a meglepetés!
Jules bácsi, atyám fivére, volt a család egyetlen reménye, miután sokáig réme volt életünknek. Gyerekkorom óta hallottam emlegetni s meg voltam győződve, hogy első pillantásra megismerném, annyira belevésődött már a gondolataimba. Élete minden részletéről tudtam, egészen addig a napig, míg Amerikába nem utazott, pedig mindig suttogva beszéltek előttem viselt dolgairól.
Úgy látszik, valami baj lehetett vele, elherdálhatott egy kis pénzt, ami persze a lehető legnagyobb bűn a szegény familiák szemében. A gazdagoknál, ha valamelyikük könnyelműsködik, egyszerűen csak ostobaságokat csinál. Mosolyognak rajta s azt mondják: éli világát. A szűkölködők körében azonban az olyan fiú, aki rákényszeríti a szülőket a félrerakott garasok megbolygatására, gonosz teremtés, hitvány és cudar!
És ez a kétféle elbírálás, noha ugyanazt a tényt illeti, helyes is, mert csupán a következmények döntik el a cselekmény súlyosságát.
Szóval Jules bácsi alaposan leapasztotta azt az örökséget, amelyre apám számított; előbb pedig az utolsó sou-ig felélte a saját részét.
Felültették tehát, akkori szokás szerint, egy Amerikába induló hajóra, amely Havre-ből New York felé vitorlázott.
Amint megérkezett, Jules bácsi valami üzletbe fogott s kisvártatva levelet írt, hogy sikerült némi pénzt keresnie és reméli, hogy majd kárpótolhatja atyámat mindazért, amivel megrövidítette. Ez a levél a családban mély megindulást keltett. Jules, aki, mint mondani szokás, a hideg vizet sem érdemelte meg, egyszerre becsületes emberré változott, akinek van szíve, igazi Davranche lett belőle, tiszta jellem, mint a Davranche-ok valamennyien.
Egy hajóskapitány különben azt beszélte, hogy Jules nagy boltot bérelt s jelentős forgalomra tett szert.
Két évre rá megjött a második levél s így szólt:
»Kedves Philippe, írok, hogy ne aggódj az egészségem miatt, jól vagyok. Az üzlet is jól megy. Holnap hosszú útra indulok Dél-Amerikába. Talán évekig nem fogsz hírt hallani felőlem. De ha nem írok is, azért ne nyugtalankodj. Egyszer mégis csak gazdagon megyek haza Havre-ba. Remélem, nem kell sokáig várnunk erre s majd boldogan éldegélünk együtt…«
Ez a levél családi evangéliummá vált. Minden alkalommal felolvasták, mindenkinek megmutatták.
És csakugyan, tíz éven át nem érkezett semmi hír Jules bácsitól, atyám reménykedése azonban együtt nőtt az idővel s anyám is gyakran mondogatta:
– Majd ha az a derék Jules megjön, minden másképpen lesz. Ő aztán jól ki tudta húzni magát a csávából.
S vasárnaponként, miközben néztük a láthatár felől gomolygó vastag fekete füstöt, mely vastag kígyókat köpködött az égre, atyám egyre ismételgette az örök mondást:
– Tyhű! Ha Jules is köztük csücsülne, az volna csak a meglepetés!
S szinte már láttuk, hogy Jules elkezdi lóbálni a zsebkendőjét és elkiáltja magát:
Ezernyi terv épült erre a biztos visszatérésre; már ott tartottunk, hogy majd a bácsi pénzén egy kis vidéki házat veszünk Ingouville közelében. Nem is tudom, atyám nem kezdett-e már itt-ott tárgyalásokat is a dolog felől…
Idősebbik nővérem akkor huszonnyolcéves volt, a fiatalabb huszonhat. Nem kaptak férjet, ami mindnyájunkra nézve nagy szomorúság volt.
Végre a kisebbiknek mégis akadt kérője. Hivatalnok-ember, nem gazdag, de tisztességes. Szent meggyőződésem, hogy Jules bácsi levele, melyet egy este neki is megmutattak, volt az, ami végre is megszüntette a fiatalember habozását s döntő elhatározásra bírta.
Nagy melegséggel fogadták a leánykérést s elhatározták, hogy a lakodalom után az egész család közös kis kirándulásra megy Jersey-be.
Jersey az ideális kéjutazás szegényemberek számára. Nincs messze, az ember egy kis gőzhajóval átmegy a tengeren s máris idegen földre érkezik, a sziget Angliához tartozván. A francia polgár ilymódon kétórai hajóút árán a szemeivel láthatja a velünk szomszédos népet s tanulmányozhatja az egyébként siralmas népi szokásokat ezen a szigeten, mely, amint az egyszerű lelkek szótára mondja, az angol színeket viseli.
Ez a jersey-i út lett a vesszőparipánk, egyetlen nagy várakozásunk, minden pillanatunk megújuló álma.
Végre elutaztunk. Az egész mintha tegnap történt volna: látom a granville-i rakodópart felé tóduló füstöt, atyámat, amint rémült szemmel őrködik három ládánk fedélzetre szállításán, nyugtalan anyámat, ahogy karon fogja pártában maradt nővéremet, aki testvére elszakadása óta olyan bódultan ődöngött, mint a csibe, mely az egész költésből egymaga marad, – s látom magunk mögött a fiatal házasokat, akik mindig hátramaradoztak, ami miatt aztán egyre visszacsavargattam a nyakam.
A hajó füttyentett. Beszálltunk s a gőzös, elhagyva a rakpartot, kifutott a tengerre, amely olyan volt, mint egy síma, zöld márványasztal. Néztük a tovatűnő partokat, azoknak a büszke boldogságával, akiknek kevés részük szokott lenni az utazásban.
Atyám büszkén domborított a redingote-jában, melyből még csak az imént dörzsöltek ki gondosan minden pecsétet s a kiránduló napoknak azt a jellegzetes benzínszagát árasztotta maga körül, melyről mindig megtudtam, hogy ma vasárnap van.
Hirtelen két elegáns hölgyet vett észre, akiknek két úriember osztrigát kínálgatott. Egy öreg, rongyos matróz késsel nyitogatta föl előttük a csonthéjakat, aztán átadta az uraknak, akik viszont a hölgyek felé nyujtották. A két nő igen finoman evett, patyolatkendőjükre emelve a kagylókat, előrehajtott fejjel, nehogy foltot ejtsenek a ruhájukon. Aztán gyors kis mozdulattal szívták ki a nedvet s a héjakat bedobták a tengerbe.
Atyámat kétségkívül elvarázsolta ez az előkelő osztrigaevés a tovasuhanó hajón. Úri, válogatott, felsőrendű valaminek érezhette, mert ezzel a kérdéssel fordult anyámhoz és nővéreimhez:
– Nem akarnátok egypár osztrigát?
Anyám habozott, persze a pénzkidobás miatt, két nővérem azonban rögtön kapott az ajánlaton.
Anyám kelletlenül mondta:
– Félek, hogy elrontanám a gyomromat. Csak a gyerekeknek vegyél, nekik se sokat, még betegek lehetnének!
Majd felémfordulva, hozzátette:
– Josephnek pedig semmi szüksége ilyesmire; nem szabad elkényeztetni a fiúkat.
Én tehát anyám oldalán maradtam, igen igazságtalannak találva ezt a különbségtevést. Csak a szememmel követtem atyámat, aki peckesen vezette két leányát és vejét az öreg, rongyos matróz felé.
A két hölgy távozott s atyám elmagyarázta nővéreimnek, hogyan kell elfogyasztani az osztrigát, anélkül, hogy a levét elcsorgatná az ember. Jópéldával akart előljárni s kezébe markolt egy osztrigát. Utánozni próbálta a hölgyeket, de kabátján azonnal végigfolyt az egész nyálkás nedv s hallottam, amint anyám felszisszen:
– Jobb lett volna nyugton maradni!
Atyám azonban egyszerre csak idegesen fészkelődni kezdett; arrább ment pár lépéssel s mereven bámult családja tagjai felé, akik szorosan körülállták az osztriga-bontogatót, majd hirtelen hozzánk lépett. Nagyon sápadt lett, szemei furcsán égtek. Félhangon odaszólt anyámnak:
– Igazán különös, hogy ez az osztriganyitogató mennyire hasonlít Julesre!
Anyám megdöbbenve kérdezte:
– Micsoda Julesre?
Apám felelt:
– Hát a… fivéremre… Ha nem tudnám, hogy Amerikában él és jómódban van, azt hinném, hogy ő az!
Anyám elszörnyedve dadogta:
– Megőrültél? Ha egyszer tudod, hogy nem ő az, miért beszélsz össze ilyen ostobaságokat?
– De csak nézd meg te is, Clarisse! Jobb szeretném, ha saját szemeddel győződnél meg a dologról.
Anyám felkelt s odament a lányaihoz. Én is jól megnéztem az osztrigást. Öreg, piszkos, csupa ránc-ember volt s percre sem fordította el tekintetét az üzletéről.
Anyám visszajött. Láttam, hogy reszket. Gyorsan hadarta:
– Azt hiszem, mégis csak ő az. Eredj: tudakozódj a kapítánynál. Csak okos légy, nehogy ez az akasztófavirág megint a mi nyakunkba szakadjon!
Atyám elment, de én követtem. Különös megindulást éreztem.
A kapitány, magas, sovány, hosszú pofaszakállas úriember, fontoskodó méltósággal lépdelt a hajóhídon, mintha csak az indiai postagőzöst dirigálná.
Atyám szertartásosan üdvözölte s hízelgő udvariaskodásokkal tett föl neki pár szakszerű kérdést:
– Melyek Jersey nevezetességei? Terményei? Népessége? Erkölcsei? Népszokásai? A talaj minősége, stb. stb.
Az amerikai Egyesült-Államokról sem lehetett volna behatóbban érdeklődni.
Aztán hajónkról beszélgettek, az Express-ről, majd a legénységre terelődött a szó. Atyám végül remegő hangon tette fel a kérdést:
– Van itt valami öreg osztriga-bontogató is, nagyon jó pofának látszik. Mi mindent tud ön erről az alakról?
A kapítány, akit a társalgás már idegesíteni kezdett, szárazon felelte:
– Ez egy öreg francia csavargó, akit tavaly szedtem fel Amerikában és hazahoztam. Úgy látszik, rokonai vannak Havre-ban, de nem akar visszamenni hozzájuk, mert tartozik nekik. Julesnek hívják… Jules Darmanche-nak vagy Darvanche-nak, így valahogy. Odaát valószínűleg meg is gazdagodott átmenetileg, de most már, amint láthatja, ugyancsak lecsúszott.
Atyám fakóra váltan, elszorult torokkal, kimeredő tekintettel dadogta:
– Ugyan, ugyan… nagyon jó… igazán nagyon jó… De nem is olyan meglepő… Köszönöm szépen, kapitány úr!
És sarkonfordult, miközben a tengerész elbámulva nézte, hogyan imbolyog odább.
Visszament anyámhoz, de oly feldúltan, hogy anyám rászólt:
– Ülj le, még észre találnak venni valamit.
Atyám csaknem sírva roskadt a padra:
– Ő az… csakugyan ő az!
Aztán felvetette a kérdést:
– Most mit csinálunk?…
Anyám gyorsan válaszolta:
– A gyerekeket el kell hívni onnan. Mivel Joseph ugyis mindent tud, ő menjen értük. Különösen arra kell ügyelni, hogy a vőnk meg ne sejtsen semmit.
Atyám le volt sujtva. Fogai közt mormogta:
– Micsoda katasztrófa!
Anyám, akit hirtelen düh fogott el, ráduplázott:
– Mindig is sejtettem, hogy ez a zsivány csak a napot lopja s végre is megint a nyakunkra szabadul! Mintha az ember remélhetne valami jót is egy Davranche-tól!…
És atyám végigsimított a homlokán, ahogy a felesége szemrehányásait fogadni szokta.
– Adj pénzt Josephnek, hogy rögtön fizesse ki az osztrigákat. Még csak az kellene, hogy ránk is ismerjen az a koldus! Szép jelenet volna a hajón! Menjünk a túlsó részbe s legyen rá gondod, hogy az az ember közelünkbe ne férkőzhessen!
Felkelt s mindketten elsiettek, miután előbb egy ötfrankost nyomtak a kezembe.
Nővéreim csodálkozva várták vissza atyámat. Azt mondtam nekik, hogy mama kissé rosszul érzi magát a tenger miatt s odafordultam az osztrigáshoz:
– Mivel tartozunk, uram?
És úgy szerettem volna bácsimnak szólítani!
Felelt:
– Két frank ötvennel.
Odanyujtottam neki az ötfrankost. Aprót adott vissza.
Elnéztem a kezét, azt a szegény, agyonráncosodott matróz-kezet s az arcába is belenéztem, abban a vén, siralmasan szomorú, meggyötört arcba, magamban mondogatva:
– Ez hát az én nagybácsim, a papa fivére, a nagybácsikám!
Tíz sou borravalót adtam neki. Hálálkodott:
– Isten áldja meg a fiatalurat!
Akárcsak az alamizsnát köszöngető kéregetők! Eszembe jutott, hogy odaát mennyit koldulhatott!
Nővéreim elképedve szemlélték bőkezűségemet.
Mikor a két frankot visszaadtam atyámnak, anyám meglepődve kérdezte meg:
– Három frankba került?… Lehetetlen!
Szilárd hangon jelentettem ki:
– Tíz sou borravalót is adtam!
Anyám rándult egyet s a szemem közé meredt:
– Megőrültél? Tíz sou-t adni egy ilyen… egy ilyen csavargónak?…
De nem folytatta, mert atyám a vejük felé intett a szemével.
Aztán csend lett.
Előttünk, a láthatáron, violás árnyék emelkedett ki a tengerből. Jersey volt.
Ahogy a rakpart felé közeledtünk, vad vágy fogott el, még egyszer látni Jules bácsit, odamenni hozzá, mondani neki valami vigasztaló gyöngédséget.
Mivel azonban már senki sem evett több osztrigát, Jules eltűnt, kétségkívül abban a piszkos hajófenéki lyukban, ahol nyomorult életét tengette.
Mikor pedig visszautaztunk, a saint-malo-i gőzössel jöttünk, hogy ne találkozzunk újra vele. Anyámat a nyugtalanság emésztette.
Sohasem láttam többé atyám fivérét!
Ez az oka annak, amit láttál, hogy néha ötfrankost adok egy-egy csavargónak.