Úton.
I.
Cannes-től kezdve tele volt a vasuti kocsi, az utasok csevegtek, mindenki ismerte egymást. Tarascon mellett valaki megjegyezte: »Itt szoktak gyilkolni!« S a beszéd arra a titokzatos, megfoghatatlan gyilkosra fordult, aki két év óta időnként mindig kioltja egy-egy erre járó utas életét. Mindenki előadta találgatásait, elmondta véleményét; a nők borzongva néztek ki az üvegtáblák sötét éjszakájába, félve, hogy az ajtó-ablakban egyszerre csak egy férfifej bukkan fel. S rémhistóriák kezdődtek mindenféle szörnyű találkozásokról, őrültekről, akik szembeülnek az emberrel a gyorsvonatban, kínos órákról, melyeket egy-egy gyanús alak társaságában élt át az elbeszélő.
Mindenkinek megvolt a saját kis esete, amelyből dícséretesen kivágta magát, mindenki előhozakodott egy-egy gonosztevővel, akit ártalmatlanná tett, legyűrt és összekötözött, meglepő körülmények közt, csodálatos lélekjelenléttel és vakmerőséggel. Egy orvos, aki minden telét Délen töltötte, szintén sort akart keríteni egy hasonló kalandra:
– Nekem, – mondta, – sohasem volt alkalmam ilyen dologban kipróbálni a bátorságomat, de ismertem egy nőt, – betegem volt és ma már halott, – akivel a világ legfurcsább története esett meg, amely egyszersmind rendkívül titokzatos és megható is.
Orosz nő volt, Baranov Mária grófnő, igen előkelő, finom szépségű hölgy. Köztudomású, milyen szépek az orosz nők, vagy hogy legalább is mi mennyire szépnek tartjuk őket, helyes orrocskájukkal, gyöngéd szájukkal, egymáshoz közel eső szemeikkel, melyeknek olyan meghatározhatatlan, kékesszürke a színe s hideg és kissé merev bájosságukkal! Van bennük valami gonosz és egyben csábító, valami büszke és mégis szelíd, gyöngéd és szigorú vonás, ami tökéletesen elbűvöli a francia embert. Alapjában véve talán csak a faj- és típus-különbség láttat velem beléjük annyi mindent.
Orvosa már több év óta tüdőbaj tüneteit észlelte rajta s mindenáron rá akarta venni, hogy jöjjön Dél-Franciaországba, ő azonban makacsul ragaszkodott Szentpétervárhoz. Végre a mult ősszel, betege állapotát reménytelennek látva, az orvos beszélt a férjjel, aki nejét azonnal Mentonba küldte.
Felült a vonatra, magánosan vonulva az egyik fülkébe, míg cselédsége egy másik szakaszban helyezkedett el. Az ablakos-ajtónál maradt, egy kicsit szomorúan nézve ki az elsuhanó mezőkre és falvakra, nagy elhagyatottság érzésével, hiszen igen sivár élete volt, gyermekek nélkül, majdnem minden rokonság híjával; s férje, akinek szerelme régen kihúnyt, most a világ végére küldte, el sem kísérve őt, mintha csak valami beteg cselédet vitetne a kórházba.
Iván nevű szolgája minden állomáson bekukkantott, megkérdezni: úrnőjének nincs-e szüksége valamire? Vak alázatosságú, öreg cseléd volt, készségesen minden parancsa teljesítésére.
Leszállt az este, a vonat teljes sebességgel robogott. A végsőkig elcsigázott grófnő nem tudott aludni. Hirtelen az jutott eszébe, hogy összeszámlálja a pénzét, melyet férje az utolsó percben adott át neki, francia aranyakban. Kinyitotta kis tarsolyát s térdeire ürítette a csillogó fém-halmazt.
Egyszerre csak hideg légáram csapta meg az arcát. Meglepetten emelte fel a fejét. A kocsiajtó kitárult. Mária grófnő rémült sietséggel vetette át vállkendőjét az ölébe szórt pénzen s várt. Pár másodperc telt el, majd egy födetlen fejű, sérült kezű, lihegő férfi jelent meg, aki estélyi öltözéket viselt. Becsukta az ajtót, leült, villogó szemmel nézett végig szomszédnőjén, aztán zsebkendőbe csavarta a csuklóját, melyből folyt a vér.
A fiatal asszony majdnem elájult félelmében. Ez a férfi bizonyosan látta, amint az aranyait számlálja s most azért jött, hogy kirabolja és meggyilkolja.
Az idegen egyre mereven nézett rá, elfulladó lélekzettel, rángatózó arccal: nyilván rögtön rá akar ugrani!
A férfi hirtelen rászólt:
– Asszonyom, ne féljen!
Nem felelt, képtelen lévén csak kinyitni is a száját, – s hallgatta a saját szíve vad dobogását; fülei zúgtak.
A férfi újra megszólalt:
– Nem vagyok gonosztevő, asszonyom!
A grófnő még mindig nem szólt egy szót sem, teste egy hirtelen rándulásától azonban térdei összeverődtek s aranyai nekieredve hulltak egymásután a szőnyegre, mint valami csatornából a kiömlő víz.
A férfi meglepődve bámult a pénzzuhatagra, majd hirtelen lehajolt, hogy összeszedje a pénzt.
A grófnő rémülten szökkent talpra, földre gurítva egész kincsét s az ajtóhoz futott, hogy kiugorjon a sinekre. Az idegen látta, mit akar, átkapta karjaival, leülésre kényszerítette s csuklóit megragadva, hadarta:
– Értsen meg, asszonyom, én nem vagyok gonosztevő s ezt azzal is bizonyítom, hogy összeszedem a pénzét és visszaadom önnek. De elveszett ember vagyok, halott, ha nem segít átjutnom a határon. Többet nem mondhatok erről. Egy órán belül az utolsó orosz állomáson leszünk, egy óra húsz perc múlva pedig átlépjük a birodalom határát. Ha nem gyámolít, elvesztem. Pedig, asszonyom, én nem öltem, nem raboltam és semmi tisztességbe ütköző dolgot nem követtem el. Esküszöm önnek! Többet nem mondhatok!
S letérdelt, összeszedni az aranyakat, melyeket még a padok alól is előkutatott, ahová messzire elgurultak. Aztán, mikor a kis bőrtasak újra tele lett, egyetlen szó nélkül nyujtotta át szomszédnőjének s visszaült a fülke túlsó sarkába.
Egyikük sem moccant. Az asszony némaságba dermedt, még mindig félájultan a rémülettől, de lassanként mégis csillapodva. A férfinak sem volt egy mozdulata vagy rebbenése sem; egyenesen ült, maga elé szegezett tekintettel halálos sápadtan. A grófnő olykor egy-egy hirtelen, gyorsan elkapott tekintetet vetett felé. Harminc év körüli, nagyon szép ember volt, igen előkelő külsejű.
A vonat tovább futott a homályban, vad sípjelekkel szaggatva meg az éjszakát, olykor lassítva, olykor teljes erővel gyorsítva haladását. Hirtelen azonban elgyöngült az iram s néhány füttyentés után egészen megállt a vonat.
Iván jelent meg az ajtóban, úrnője parancsait várva.
Mária grófnő még egyszer végignézett idegen utitársán, aztán reszkető hangon, hirtelen ezt mondta a szolgának:
– Iván, azonnal hazautazol a grófhoz, nincs rád tovább szükségem!
A vén cseléd zavarodottan, nagy szemeket kerekítve, dadogta:
– De… kegyelmes asszonykám…
A grófnő elhallgattatta:
– Egy szót se! Mást gondoltam és nem jössz velem. Azt akarom, hogy itthon maradj Oroszországban. Nesze, itt az utiköltséged visszafelé. A sapkádat és a köpönyegedet add ide!
A vén cseléd elképedve vette le a fövegét s nyujtotta át köpönyegét, hozzászokva az uraságok hirtelen és ellenállhatatlan szeszélyeihez. Aztán, könnyekkel a szemeiben, távozott.
A vonat újra elindult, most már egyenesen a határhoz.
Mária grófnő most a szomszédjához fordult:
– Ez a holmi az öné, uram, ön ezennel Iván, az inasom. De mindezt csak egy feltétel alatt teszem: sohasem fog többé hozzám szólni, egy árva szót sem, se köszönetül, sem semmi egyéb ok miatt!
Az ismeretlen szótlanul hajolt meg.
A vonat nemsokára ismét megállt s egyenruhás emberek vizsgálták át a kocsikat. A grófnő odanyujtotta nekik írásait s a fülke sarkában ülő férfira mutatott:
– Ez az inasom, Iván; tessék az útlevele!
A vonat újra elindult.
Egész éjszaka így maradtak, kettesben, teljes némaságban.
Reggelre, amint megérkeztek egy német állomásra, az ismeretlen leszállt; majd visszajött az ajtóba:
– Bocsássa meg, asszonyom, hogy megszegem ígéretemet; de én megfosztottam önt az inasától s így illő, hogy helyettesítsem. Nincs szüksége valamire?
A grófnő hidegen válaszolt:
– Menjen, küldje át a szobalányomat!
A férfi engedelmeskedett. Aztán eltűnt.
Mikor az asszony egy-egy vasuti étkezőben kiszállt, mindig meglátta az idegent, aki távolról nézte. Így érkeztek Mentonba.
II.
Az orvos egy pillanatra elhallgatott, aztán újra kezdte:
– Egyszer, mikor éppen betegeimet fogadtam a rendelőmben, egy magas fiatalember lépett be hozzám s így szólt:
– Doktor úr, Baranov Mária grófnő felől bátorkodom érdeklődni. Noha ő nem ismer engem, egyike vagyok férje barátainak.
Ezt feleltem:
– A grófnő állapota reménytelen. Nem fog visszatérni Oroszországba.
Az idegen egyszerre csak zokogni kezdett, aztán felkelt s tántorogva ment ki, mint valami részeg.
Még aznap este megmondtam a grófnőnek, miféle érdeklődő tudakozódott az egészsége felől. Úgy láttam, mélyen megindult s elbeszélte nekem ezt az egész imént elmondott históriát. És hozzátette:
– Ez az ember, akit nem is ismerek, valóságos árnyékommá szegődött s mindig látom, valahányszor kimozdulok. Különös módon néz rám, de sohasem szólított meg.
Elgondolkodott s még megjegyezte:
– Hopp, fogadjunk, hogy most is az ablakaim alatt van!
Elhagyta a pamlagot, szétvonta a függöny szárnyait s kimutatott: csakugyan ott volt az az ember, aki nálam járt s most a sétány egyik padján ült, a szálló felé emelt szemekkel. Észrevett bennünket, felkelt s elment, anélkül hogy a fejét visszafordította volna.
Így lettem tanuja ennek a megragadó és fájdalmas valaminek: két lény néma szerelmének, akik nem is ismerték egymást.
Az idegen egy megmentett állat odaadásával szerette a grófnőt, halálos hálával és alázattal. Mindennap eljött hozzám, megkérdezni: »Hogy van Ő?« – mert kitalálta, hogy felfedeztem a titkát. S gyötrelmesen sírt, látva, hogy az imádott nő napról-napra gyöngébbre és sápadtabbra válik.
A grófnő viszont ezt mondta:
– Csak egyszer beszéltem ezzel a furcsa emberrel s mégis mintha már húsz esztendeje ismerném!
Ha olykor szembetalálkoztak, az asszony komoly bájú mosollyal fogadta a férfi köszönését. Láttam rajta, hogy most boldog, hiszen őt, az elhagyatott és halálba omló lényt végre szerette valaki, és mily hódolattal és állhatatossággal, mily túlzott költőiséggel, mily mindenre kész önfeláldozással! S mégis, híven a maga egzaltált makacsságához, a grófnő kétségbeesetten utasította el a közeledés minden lehetőségét: nem akarta megtudni imádója nevét, nem akart szót váltani vele. Mondogatta:
– Nem, nem, ez elrontaná ezt a különös barátságot. Idegeneknek kell maradnunk az egymás számára!
Gyakran, beteg órái végtelenségében, fel-felkelt pamlagáról, hogy szétnyissa a függönyöket s megpillantsa az ablak alatt a férfit. S mikor látta, hogy ott ül mozdulatlanul a padon, ajkain mosollyal tért vissza párnái közé.
Egy reggel, tíz óra tájban, meghalt. Mikor kiléptem a szállóból, az idegen sietett hozzám, feldúlt arccal: már tudta a hírt.
– Szeretném látni, csak egy másodpercre, az ön jelenlétében! – mondta.
Karonfogtam s visszafordultam az épületbe.
Amint a halott ágya elé ért, megragadta a hideg kezet s végtelen hosszú csókkal tapadt rá. Aztán, mint egy őrült rohant el.
Az orvos ismét elhallgatott, majd újra megszólalt:
– Íme, ez a legkülönösebb vasuti kaland, amelyről tudok. És hozzá kell tennem, hogy az emberek a világ legbolondosabb teremtései.
Egy nő félhangon mormolta maga elé:
– Az a két teremtés nem volt olyan eszelős, mint ön véli,… azok ketten… azok…
De nem tudta folytatni, szavai könnybe fultak. Hogy lecsöndesítsük, egyébre tereltük a szót s így nem tudhattuk meg, mit akart voltaképpen mondani.