Miss Harriet

I.

Nem voltam már Virelogne-ban vagy tizenöt esztendeje. Az ősszel aztán újra odakerültem, vadászatra, Serval barátomhoz, aki végre megint felépíttette a kastélyát, amit a poroszok leromboltak volt.

Mindig végtelenül szerettem ezt a vidéket. Vannak a világnak gyönyörűséges zugai, amelyek valóságos érzéki varázzsal hatnak a szemre. Az ember fizikai szerelemmel szereti őket. Mindenki, akit vonz a föld, őriz a szívében gyöngéd emlékeket egy-egy forrásról, erdőről, tóról vagy dombról, amelyet gyakran látott és amely úgy meg tudta hatni, mint a boldogság eseményei. Olykor a gondolat visszafordul egy-egy olyan erdei zughoz, partrészlethez vagy virágokkal bepúderezett gyümölcsöshöz is, amelyet csak egyetlenegyszer láttunk, valamely vidám napunkon, de amely mégis úgy megmarad a szívünkben, mint némely asszonyoknak a képe, akiket az utcán pillantottunk meg világos és áttetsző ruháikban és akik testünkben-lelkünkben otthagyták a ki nem elégített, feledhetetlen vágyat, a boldogság szenzációját, a boldogságét, amelyhez odaértünk egy pillanatra a könyökünkkel.

Virelogne-ban az egész tájat szerettem, ahogy meg volt hintve apró erdőkkel és átszelve patakokkal, amelyek úgy nyargaltak a talajban, mint a föld vérvivő erei. Rákászni lehetett bennük, meg pisztrángokat és angolnákat fogni! Micsoda isteni élvezet az! Helyenként fürödni is lehetett s az ember gyakran bukkant vízi-szalonkákra a magas fűben, amely ezeknek a vékony vízfolyásoknak a partján nőtt.

Könnyen suhantam előre, akár a kecskék és két kutyámat néztem, amelyek szimatolva törtettek elibém. Serval, jobbra tőlem vagy száz méterre, egy lucernatáblát vert föl. Megkerültem a bokrokat, amelyek a saudres-i erdőt határolják s egy kunyhó romjai tűntek a szemembe.

Hirtelen visszaemlékeztem rá, milyennek láttam ezt az épületet, mikor legutoljára itt jártam, 1869-ben. Akkor szőlővel volt befuttatva és tyúkok kapirgáltak az ajtaja előtt. Van-e szomorúbb, mint egy ilyen halott ház, felmeredő, roncsolt, baljós maradványaival, mint egy csontváz?

Arra is visszaemlékeztem, hogy itt egy derék nénike vendégelt meg egy pohár borral, mikor egyszer nagyon el voltam fáradva s akkor Serval a ház lakóinak a történetét is elmondta. A gazdát, aki régi vadorzó volt, a csendőrök lelőtték. A fiú, akit én is láttam, nagy, mogorva fickó volt, szintén elszánt vadpusztító hírében. Sauvage-nak hívták őket. »Kegyetlenék«-nek.

Az igazi nevük volt ez, vagy így csúfolták őket?

Odakurjantottam Servalnak. Jött, hosszú gémlépéseivel.

Megkérdeztem tőle:

– Mi lett ennek a háznak a lakóival?

A következő történetet beszélte el.

II.

Mikor a háborút megüzenték, a Sauvage-fiú, aki akkor harminchároméves volt, bevonult és az anyja magára maradt otthonukban. Nem igen sajnálták az öreget, mert tudták róla, hogy van pénze.

Egyedül maradt tehát ebben a házban, amely olyan elszigetelten áll, messzi a falutól, az erdő szélén. Az öregasszony különben nem félt, ugyanolyan fából volt faragva ő is, mint a családja férfitagjai, magas és sovány teremtés volt, aki ritkán nevetett és akivel nem tréfálóztak soha. A föld leányainak különben sem áll nevetésre a szájuk. A férfiak, azok tehetik! De ezeknek a nőknek szomorú és szűk körű a lelkük, komor és fénytelen az életük. A parasztember tanul egy kevés lármás vidámságot a kocsmában, életetársa azonban komoly marad, örökösen szigorúra merevedik az arca. A parasztasszonyok arcizmai egyáltalán nem tanulják meg a nevetés mozdulatait.

Sauvage anyó folytatta rendes életét a kunyhóban, amelyet nemsokára belepett a hó. Hetenként egyszer bejárt a faluba, kenyeret és egy kevés húst venni; aztán visszatért a kalyibájába. Mikor arról beszéltek, hogy farkasok járnak, az öregasszony puskát akasztott a vállára, a fia rozsdás puskáját, amelynek az agya kikopott a sok kézdörzsölődéstől. Különös látvány volt, ahogy a hosszú Sauvage anyó, kissé előrehajolva, lassú léptekkel dagasztotta a havat, miközben a fegyver csöve fölmeredt a fekete főkötő fölé, amely szorosan feszült az öregasszony fejére, eltakarva a fehér hajat, úgyhogy nem láthatta soha senki.

Egy nap aztán megérkeztek a poroszok. Szétosztották őket a lakosok közt, kinek-kinek a vagyoni és kereseti állapota szerint. Az öregről tudták, hogy gazdag, tehát négy poroszt kapott.

A négy katona mind nagydarab legény volt, akiknek a bőrük is szőke volt, mint a hajuk, – a szemük meg kék – és akik kövérek maradtak a sok átkínlódott viszontagság után is, – és jó fiúk is, noha meghódított országban jártak. Ahogy itt éltek négyen e körül az idős asszony körül, igyekeztek mindenképpen előzékenyek lenni iránta, megkímélték, – amennyire csak tehették, – minden fáradságtól és költségtől. Ott lehetett látni mind a négyőjüket reggelenként a kút körül, – amint ingujjra vetkőzve mosakodtak, bőven locsolva meg a vízzel fehér és rózsaszínű északi testüket a vad, havas napokon is, miközben Sauvage anyó ki-bejárt körülöttük, a reggelit készítve. Aztán azt is látni kellett, hogy súrolta fel a négy porosz a konyhát, hogy törülgette az ablakokat, aprította a fát, hámozta a krumplit, mosta ki a szennyest, szóval hogy hogyan végezték el a ház minden dolgát, akár csak négy jó fiú, aki az anyja körül sürög-forog.

Az öreg azonban szüntelenül csak a saját fiára gondolt, a nagy, sovány, horgasorrú, barnaszemű fiára, akinek a nagy bajusza olyan volt a szája körül, mint egy lószőr-pamacs. Mindennap megkérdezte, mindegyik katonától, akiket az ő tűzhelyéhez osztottak ki:

– Nem tudjátok, merre jár a huszonhármas francia mars? Az én fiam abba’ ment el.

És azok feleltek: »Mink nem tudni őtet hol vagy…« – és amikor megértették az asszony fájdalmát és nyugtalanságát, ezer apró kedveskedéssel halmozták el, hisz valahol messze nekik is volt édesanyjuk. Az öregasszony különben szerette is ezt a négy ellenséges katonát; mert a parasztokban nincs meg a hazafias gyűlölködés, – ez csak a felsőbb osztályok sajátsága. Az alázatos szívűek, akik a legtöbbet fizetik, mert szegények és mert minden új teher csak őket nyomja jobban, – azok, akiket tömegesen ölnek le, akik az igazi ágyútölteléket teszik, – hiszen ők vannak legtöbben, – akik végül is a legkeservesebben szenvedik meg a háború vad nyomorát, – hiszen ők a leggyengébbek és a legkevésbbé ellenállók, – ezek az egyszerű emberek nem értenek meg semmit abból a harci dühből, abból az izguló becsület-kultuszból és azokból a mondvacsinált politikai komplikációkból, amelyek félév alatt tönkre tudnak tenni két nemzetet, győztest és legyőzöttet egyformán.

A környéken, ha a Sauvage anyó németjei szóba kerültek, azt mondták az emberek:

– Na, azok ott négyen jó fészekre találtak.

Egy reggel aztán, mikor az öregasszony egyedül volt otthon, a messzeségben egy embert vett észre, aki a síkon át az ő háza felé igyekezett. Csakhamar megismerte, az a gyalogosember volt, aki a leveleket szokta szétosztani. A levélhordó összehajtogatott papírlapot adott át neki, az öregasszony pedig elővette a tokból a pápaszemét, amelyet varrásnál szokott használni. Aztán olvasta:

A levél dátuma háromhetes volt.

Az öregasszony nem sírt. Mozdulatlan maradt, annyira meglepődve és elképesztve, hogy még szenvedni sem tudott. »Hát a Victort is megölték« – gondolta. Aztán lassanként mégis megjelentek szemében a könnyek és a fájdalom elborította a szívét. Gondolatai is megvilágosodtak, szörnyű, gyötrelmes egymásutánban. Többé nem csókolja meg már a nagyfiát, soha többé! A csendőrök megölték az apát, a poroszok megölték a fiút… Az ágyúgolyó szétzúzta a derekát. És úgy rémlett neki, mintha látná az iszonyúságot: a lehanyatló fejet a nyitvamaradt szemekkel, miközben a száj a nagy bajusz tövét rágja, ahogy Victor szokta volt, mikor nagyon haragudott…

Vajjon mit csináltak a holttesttel? Ha legalább visszaadták volna neki a gyermekét, mint ahogy a férjét is visszaadták, a golyóval a homloka közepén…

Egyszerre hangok zaját hallotta. A poroszok voltak, akik hazajöttek a faluból. Az öregasszony gyorsan elrejtette a levelet a zsebébe és nyugodtan, a rendes arckifejezésével fogadta a katonákat. A szemét volt ideje előbb jól megtörölgetni.

A négy porosz mind röhögött, oda voltak örömükben, mert egy szép nyulacskát hoztak magukkal – persze, biztosan lopták – és jelekkel mutogatták az öregnek, hogy most valami jó falat kerül az asztalra.

Sauvage anyó rögtön hozzálátott a villásreggeli elkészítéséhez, de mikor le kellett volna vágnia a nyulat, nem volt hozzá bátorsága. Pedig nem ez volt az első nyúl, amelyet megölt! Az egyik katona aztán végzett az áldozattal, nagyot ütve öklével a nyúl füle tövére.

Amint az állat kiszenvedett, az öregasszony lehúzta a bőrt a vörös testről; a vértől azonban, amelyet látnia kellett, mert ott jártak benne az ujjai és mert belepte a kezeit, a vértől, amelynek érezte elhűlő langyosságát és a megalvadását, egyszerre tetőtől-talpig reszketni kezdett: egyre a nagyfiát látta, derékba törve, éppen ilyen véresen, mint ezt a még vonagló állati testet.

Ő is asztalhoz ült a poroszaival, de enni nem tudott egy falatot sem. A katonák elpusztították a nyulat, őrá ügyet sem vetettek. Ő pedig a szeme sarkából nézte őket, szó nélkül, egy gondolatot érlelgetve, de olyan szenvtelen arccal, hogy semmit sem vettek észre.

Az öregasszony hirtelen megszólalt:

– Lám, még a neveteket se tudom, pedig már jó egyhónapja, hogy együtt vagyunk.

Azok megértették, persze nem minden kínlódás nélkül, hogy mit akar a gazdasszonyuk, aztán megmondták a nevüket. De neki ez nem volt elég; feliratta velük a nevüket egy papírra, a családjuk címével együtt, azzal föligazítva pápaszemét nagy orrára, jól megnézte az ismeretlen írást, majd összehajtogatta a lapot s betette a zsebébe, a levél fölé, amely a fia halálát közölte vele.

Mikor az étkezésnek vége volt, azt mondta az embereknek:

– Most pedig dolgozom egy kicsit értetek.

És szénát kezdett hordani fel a padlásra, ahol a katonák aludni szoktak.

Azok csodálkoztak ezen a műveleten, de ő elmagyarázta, hogy így majd kevésbbé fognak fázni a padláson. Erre segítettek neki a szénahordásban. Felhalmozták a kötegeket egészen a szalmatetőig és ilymódon valóságos nagy szobát raktak ki maguknak, amelynek a négy fala meleg és illatos takarmányból volt és amelyben csodálatosan jó alvás igérkezett.

Estebédnél az egyik poroszt nyugtalanította, hogy Sauvage anyó még mindig nem eszik semmit. Az öregasszony azt állította, hogy görcsei vannak. Azután jó nagy tüzet rakott, hogy fölmelegedjen, a négy német pedig felmászott a pihenőhelyére azon a létrán, amelyet minden este használtak.

Mihelyt a padlásajtó becsukódott mögöttük, az öregasszony elvette a létrát, majd zajtalanul kinyitotta a kifelé szóló ajtót, hogy aztán szalmakötegekkel térjen vissza, amelyekkel telerakta a konyhát. Mezítláb járt-kelt a hóban, oly csöndben, hogy nem hallhatta meg senki. Olykor-olykor fölfigyelt a négy alvó katona zengő és egyenetlen horkolására.

Mikor úgy vélte, hogy mindent eléggé előkészített, az egyik szalmaköteget bevetette a tűzhelyre s mikor a köteg tüzet fogott, szétszórta a többi szalma közé, azzal kiment és nézte, mi lesz.

A kunyhó belsejét pár másodperc alatt vad világosság ragyogta be, aztán rettentő parázshalommá vált az egész, gigászi, ízzó kemencévé, amelynek fénye kicsapott a szűk ablakon és éles sugarat vetett a hóra.

Erre nagy kiabálás hallatszott a háztető alól, aztán emberi ordítozás lármája, az ijedtség és rémület szívtépő kiáltásai. Aztán, mikor a padlásajtó lezuhant a kunyhó belsejébe, a padlásra tűzoszlop csapott fel, áttörte a szalmatetőt és fölnyilalt az ég felé, mint egy roppant fáklya lángja. Az egész kunyhó lobogott.

Belülről ekkor már nem hallatszott más, csak a tűzvész pattogása, a falak recsegése, a gerendák tompa zuhanása. A tető hirtelen bedőlt és a ház égő váza szikrák nagy, bokros csóváját röpítette a levegőbe, a füstfelleg közepén.

A fehér síkság a tűz fényében úgy csillogott, mint egy nagy ezüst lap, amelyet vörösre festettek.

A messzeségben egy harang kezdett kongatni.

Az öreg Sauvage-né pedig ott állt összeomló otthona előtt, puskával a vállán, a fia puskájával, mert attól félt, hogy valamelyik áldozat még megmenekülhet.

Mikor látta, hogy mindennek vége, fegyverét bedobta a parázs közé. Durranás hallatszott.

Emberek szaladtak össze, parasztok meg poroszok.

Az öregasszonyt ott találták egy fatönkön ülve, nyugodtan és elégedetten.

Egyik német tiszt, aki úgy beszélt franciául, mint egy született francia, megkérdezte:

– A legényei hol vannak?

Sauvage anyó kinyujtotta sovány karját a tűzvész vörös tömkelege felé, amely már kihúnyóban volt s erős hangon felelte:

– Odabenn vannak!

Az emberek köréje tolúltak. A porosz tovább kérdezte:

– A tűz hogyan támadt?

Az öregasszony megmondta:

– Én csináltam az egészet.

Nem hitték el neki, – azt hitték, hogy a szerencsétlenség egyszeriben megőrjítette. Ekkor azonban, mikor mindenki ott sereglett körülötte és őt hallgatta, elbeszélte az egész dolgot elejétől végig, a levél érkezésétől a házába égett emberek utolsó kiáltásáig. Egyetlen részletet sem felejtett ki, mindent elmondott, amit érzett és művelt.

Mikor befejezte, a zsebéből előhúzott két papírdarabot és hogy a tűz utolsó fényénél megkülönböztethesse őket, még egyszer feltette a pápaszemét, aztán így szólt, felmutatva az egyik lapot:

– Ez itt a Victor halála.

A másikat is felmutatta s a fejével odabökött a vörösen ízzó romok felé:

– Ez meg ezeknek a neve, hogy írhassatok az otthonvalósiaknak.

Nyugodtan átnyujtotta a fehér papírt a tisztnek, aki a vállainál fogva tartotta. És tovább beszélt:

– Irjátok meg nekik, hogy hogy’ esett a dolog és mondjátok meg apjuknak-anyjuknak, hogy ezt pedig én csináltam, Victoire Simon, a Sauvage! A »Kegyetlen«-familiábul! El ne felejtsétek!

A tiszt német parancs-szavakat kiáltott. Az öregasszonyt megragadták s odadobták a háza még meleg falai elé. Aztán tizenkét ember gyorsan sorba állt, szemközt vele, húsz méternyire. Az asszony meg se mozdult. Tudta, mi következik. Várt.

Vezényszó harsant, rá azonnal hosszan dördülő csattanás. Egy elkésett lövés egyedül szólalt meg, a többi után.

Az öregasszony nem esett el. Csak összébb roskadt, mintha alatta elkaszálták volna a lábát.

A porosz tiszt közelebb lépett. Az asszony teste majdnem derékba volt szakítva, keze még görcsösen szorította a vértől ázott levelet.

Serval barátom még hozzátette a történethez:

– A németek aztán megtorlásul a falu kastélyát rombolták le, az enyémet.

Én pedig a négy bennégett jámbor legény anyjára gondoltam, meg annak a másik anyának vad heroizmusára, akit főbelőttek itt e mellett a fal mellett.

És fölszedtem ott egy apró kődarabot, amely még fekete volt a koromtól.