Miss Harriet

A szerény, hivatalnoki család életét élték. A férj korrekt, nagyon lelkiismeretes miniszteri tisztviselő volt, aki munkáját szigorú pontossággal végezte. Léopold Bonnin-nak hívták. Ez a jelentéktelen fiatalember minden téren úgy gondolkodott, ahogyan gondolkodni kell. Vallásos nevelésben részesült, de később már nem volt olyan hívő, mióta a Köztársaság az Egyház és az Állam különválasztására törekedett. Hangosan mondogatta a minisztérium folyosóin: »Vallásos ember vagyok, sőt nagyon is az, de ez csak azt jelenti, hogy hiszek Istenben és nem azt, hogy klerikális vagyok.« Bonnin főleg azt domborította ki mindig, hogy becsületes ember, – a mellét verte, mikor erről beszélt. És az is volt, becsületes ember, a szónak a leghétköznapibb értelmében. Pontosan járt be, pontosan ment el, nem »lógott«, és ha »pénzről volt szó«, nem igen értette a tréfát. Egyik szegény kollégája leányát vette feleségül, de a kollégának volt egy gazdag nővére, aki annak idején szerelemből ment férjhez s most egy milliót mondhatott magáénak. Ez a hölgy gyermektelen volt, ami miatt borzasztóan szomorkodott és ami miatt vagyonát csak unokahúgára testálhatta.

Ez az örökség járt állandóan a család eszében. Ez a gondolat ott lebegett a ház fölött, sőt az egész minisztérium fölött is; mindenki tudta, hogy »Bonnin-ék milliomosok lesznek.«

Gyermeke a fiatal házaspárnak sem volt, de ezt nem is bánták, nyugodtan élték korlátoltan és békésen tisztes életüket. Lakásuk tiszta, rendes, zajtalan hely volt, mert csöndesek és mérsékeltek voltak mindenben s azt gondolták, hogy egy gyerek megzavarná ezt az életet, ezt az otthont, ezt a nyugalmat.

Nem gátolták meg semmivel, hogy utódaik legyenek; de ha egyszer az isten nem adott egyet sem, annál jobbnak találták magukra nézve.

A milliomos nagynéni kétségbe volt esve meddőségük miatt s tanácsokat adott nekik, amikkel végét vethessék. Annak idején ő is megpróbált, – eredménytelenül – ezer gyakorlati útmutatást, amelyeket baráti körből vagy kuruzslóktól kapott; mióta pedig ő maga túl volt a fogékonyság korán, újabb ezer módszert tanult meg, amelyekről elhitte, hogy csalhatatlanok. Ha már kétségbeesve kellett belátnia, hogy sajátmagán nem próbálhatja ki ezeket, szívósan oktatgatta rájuk a két fiatalt, lépten-nyomon ismételgetve: »Na, kipróbáltátok-e, amit a minap ajánlottam, mi?«

A nagynéni meghalt. A fiatalok szívében az a titkos öröm ébredt fel, amelyet a gyásszal szokott eltakarni az ember önmaga és mások elől. A lelkiismeret feketébe öltözik, a lélek azonban remeg a jókedvtől.

Értesítést kaptak, hogy a közjegyzőnél végrendelet van letéve. A templomból egyenesen a közjegyzőhöz szaladtak.

A nagynéni, híven egész élete rögeszméjéhez, millióját a házaspár elsőszülött gyermekére hagyta, a jövedelem élvezetét a szülőknek biztosítva halálukig. Ha a fiataloknak három éven belül nem születnék örököse, a vagyon a szegényekre száll.

El voltak képedve, le voltak sujtva. A férj beteg lett s egy hétig nem ment be a hivatalba. Mikor fölgyógyult, energikusan elhatározta, hogy apává lesz.

Félévig olyan elkeseredetten igyekezett a célra, hogy végül is árnyéka lett önmagának. Most eszébe jutott a sok módszer, amiket a néni ajánlott, s lelkiismeretesen végigcsinálta mind, de hiába. Kétségbeesett akarata olyan ál-erőkifejtésekre ragadta, amelyek csaknem végzetessé váltak ránézve.

Vérszegénység ásta alá egészségét; a sorvadás réme kerülgette. Az orvos, akit megkérdezett, ráijesztett s visszaterelte csöndes életmódjába; amely még csöndesebb lett, mint a régi volt, erőpótló rendszabályokkal.

A minisztériumban vidám pletykák szállingóztak. Mindenki tudta, hogy felsültek a végrendelettel és az osztályok sorba tréfát űztek a híres »milliós hecc«-ből. Voltak, akik ugrató tanácsokat adtak Bonnin-nek; mások elbizakodott hangon ajánlkoztak, hogy eleget tesznek a bajos végrendeleti pontnak. Főleg egy hatalmas fickó, aki szörnyű életművész hírében állt és akinek a szerencséje a nők körül közismert volt a hivatalban, döfködte felé a célzásokat, a sikamlós kiszólásokat, mondván, hogy húsz perc alatt boldog örökössé tudja tenni Léopold Bonnint.

Bonnin egyszer aztán méregbe jött s hirtelen felpattanva, – a tollszár oda volt dugva a füle mellé, – ráripakodott:

– Uram, maga egy közönséges pimasz; ha nem tisztelném önmagam, a szeme közé köpnék önnek!

Ki-ki megnevezte a segédeit, a minisztérium három álló napig ettől izgult. Csak a két ellenfél ügyét tárgyalták a folyosókon, jegyzőkönyvekről folyt a szó, meg hogy kinek mi a felfogása. Végül találtak egy formulát, amelyet a négy segéd egyhangúan elfogadott s amelyhez a két érdekelt is hozzájárult. Komolyan köszöntötték egymást és kezet fogtak a hivatalfőnök előtt, miközben néhány bocsánatot kérő szót dadogtak.

A rákövetkező hónapban kimért szertartásossággal köszöngettek egymásnak, jólnevelt túlbuzgósággal, mint ellenfelekhez illik, akik szembenálltak. Egy napon aztán, mikor egyszer a folyosó fordulójában nekiütköztek egymásnak, Bonnin méltóságos udvariassággal kérdezte: »Nem történt valami baja, uram?« Amire a másik felelt: »Oh, egyáltalán nem, uram!«

Ettől a pillanattól kezdve illendőnek vélték, hogy mikor találkoznak, pár szót váltsanak. Aztán lassan-lassan bizalmasak lettek egymás iránt, megszokták, megértették és megbecsülték egymást, mint két férfi, akik eddig félreismerték egymás értékét. Elválhatatlanokká lettek.

Léopold azonban boldogtalan volt a családi életében. Felesége kínos célzásokkal bántotta, félreérthetetlen döfésekkel. Az idő pedig múlt; a nagynéni halála óta már egy év telt el. Az örökség elveszettnek látszott.

Bonnin-né, ha asztalhoz ült, ilyeneket mondott:

– Alig van valamink ebédre; bezzeg máskép lenne, ha gazdagok volnánk.

Mikor Bonnin a hivatalba indult, az asszony ezzel adta oda neki a sétabotját:

– Ha ötvenezer livre járadékunk volna, nem kellene annyit veszkődnöd odabent, tintanyaló úr!

Ha Bonnin-né esős időben készült valahová, ezt sziszegte:

– Volna csak kocsija az embernek, nem kéne agyonsároznia magát ilyen ronda időben!

És végül már minden alkalom, minden óra csak arra volt jó, hogy szemére vessen a férjének valami szégyenletes dolgot, őt hibáztatva, őt téve felelőssé egyedül a nagy vagyon elvesztéseért.

Végső kétségbeesésében Bonnin elvitte a feleségét egy híres orvoshoz, aki, hosszú vizsgálat után, nem mondott semmi bizonyost, kijelentve, hogy semmi különöset sem talál. Az eset elég gyakran előfordul, – mondta – a test életével is úgy áll a dolog, mint a lélekével: amint igen sokszor láthatni házasságokat, amelyeket a két természet összeférhetetlensége miatt kell felbontani, épúgy nincs csodálnivaló azon sem, ha más házasságokat a fizikai összeférhetetlenség tesz meddővé. Ez pedig belekerült negyven frankba.

Újabb év telt el, és a két házastárs közt kitört a háború, a szüntelen, kegyetlen harc, melyet valami rettenetes gyűlölet fűtött. Az asszony egyre ismételte: »Hát nem szörnyű, csak azért veszteni el egy nagy vagyont, mert az ember egy hülyével állt össze!« – vagy: »Ha akkor egy másik akad az utamba, ma ötvenezer livre járadékom lenne!« – vagy: »Vannak emberek, akik mindig csak útban vannak. Ezek rontanak el mindent.«

Főleg az estebédek lettek elviselhetetlenek. Léopold, – nem tudva mit csinálni, – egy este, mikor félt, hogy újra szörnyű családi jelenet várja, magával vitte a barátját is, Frédéric Morel-t, azt, akivel majdnem párbajba keveredett. Morel rövidesen a ház barátja lett, mindkét házasfél tanácsadója, akire hallgattak.

Már csak félév volt hátra az utolsó határidőig, ameddig a szegényeknek haladékuk volt a millióra; és Léopold lassanként megváltoztatta viselkedését feleségével szemben; most ő maga lett az agresszív, ő osztogatta a szúrásokat homályos célzásaival, titokzatosan beszélve olyan hivatalnok-feleségekről, akik értettek hozzá, hogy segítsenek a férjük helyzetén.

Időnként elmesélte egy-egy előléptetés történetét, amely meglepetésszerűen érte valamelyik tisztviselőt. »A kis Ravinot, aki már ötödik éve volt számfölötti, most főnökhelyettesi kinevezést kapott.« Bonnin-né erre így felelt: »No, te ugyan nem tudnád ezt megcsinálni.«

Amire Léopold elkezdte a vállát vonogatni. »Még ha többet tudna másnál az a Ravinot! De értelmes felesége van, ez az egész! A hölgyike értett hozzá, hogy megtessék az osztályfőnöknek és azt kapja meg tőle, amit csak akar. Az életben az embernek tudnia kell alkalmazkodni, hogy a körülmények ki ne fogjanak rajta.«

Mit akart mondani voltaképpen Bonnin? És a felesége mit értett meg mindebből? Mi történt közben? Mindegyiknek külön-külön megvolt a maga naptárja, amelyen megjelölték, hány nap választja még el őket a végzetes határidőtől. És minden újabb héten érezték, hogyan vesz erőt rajtuk az őrület, a kétségbeesett düh, az eszeveszett reménytelenség, amely már odáig sodorta őket, hogy bűntett elkövetésére is képesek lettek volna, ha a szükség úgy parancsolja.

És íme, egyszer csak egy reggel Bonnin-né, akinek a szemei ragyogtak és az egész arca szinte sugárzott, két kezét rátette a férje vállaira és tekintetével a férfi lelkéig hatolva, – erős és vidám nézéssel, egészen halkan mondta:

– Azt hiszem, teherbe estem…

A férfinak olyat dobbant a szíve, hogy majd nem hanyatt esett a rázkódástól. Hevesen a karja közé ölelte a feleségét, eszeveszetten csókolgatta, a térdére ültette, újra és újra összeszorongatta, mint egy imádott gyermeket, majd, nem bírva tovább indulatával, sírni kezdett, zokogott.

Két hónap elmultával már nem volt többé kétségük. Bonnin akkor orvoshoz vitte a feleségét, hogy konstatáltassa az asszony állapotát s a kapott bizonyítvánnyal elment a közjegyzőhöz, akinél a végrendelet le volt téve.

A törvény embere kijelentette, hogy attól a pillanattól kezdve, amelyben a gyermek létezése kétségtelen, – tekintet nélkül a születés megtörténtére vagy meg nem történtére, – nekik ad igazat s felfüggeszti a végrehajtást a terhesség végéig.

Bonnin-éknak fiúk született, akit Dieudonnénak, azaz az Isten ajándékának neveztek el, mert eszükbe jutott, hogy a királyi házaknál is ez volt a szokás hasonló esetekben.

Aztán gazdagok lettek.

Egy este pedig, mikor Bonnin hazatért a lakására, ahol barátjának, Frédéric Morel-nek is ebédelnie kellett volna, a felesége egyszerű hangon így szólt hozzá:

– Éppen most kértem meg Frédéric barátunkat, hogy ne tegye be ide többet a lábát. Illetlen volt velem szemben.

Bonnin egy másodpercig hálás mosollyal nézett a felesége szemébe, aztán kitárta a karjait. Az asszony odaröpült hozzá s hosszan, nagyon hosszan összecsókolóztak, mint két nagyon derék, nagyon gyöngéd, szívvel-lélekkel egybeforrt házastárshoz illik.

És hallani kell, hogyan szokott Bonnin-né nagyságos asszony beszélni azokról a nőkről, akiket elbuktatott a szerelem, vagy akiket szívük nagy fellobbanása a házasságtörésbe sodort.