A JÁTÉK
CSALNAK
– A Ravasz Oszkár esete…
– Hallgatni, befogni a szájat, megnémulni, mert már a hátam közepén nyől ki szegény Ravasz és még szegényebb esete…
– Miért oly hevesen, ó uram?
– Azért oly hevesen, maga négylábu, mert én tudom azt, amit maga nem tud és amit Pesten minden olyan ember tud, akinek valaha kártya volt a kezében, pedig kinek nem volt itt kártya a kezében, és kinek van egyéb a kezében, mint kártya: én tudom azt, hogy Pest összes klubjaiban, érti-e, az összesekben, mindenütt és kivétel nélkül és állandóan csalnak. Csalnak.
– Csalnak?
– Igen. Ne essen le a székről és ne is meressze rám ugy a szemét, mint két tükörtojást, hanem vegye egyszerüen tudomásul azt a tényt, hogy Budapest összes játékhelyiségeiben vannak olyan játékosok, akik ugy élnek, mint a csal a vizben.
– Nem viccelgek. Ez a legkomolyabb igazság, ha ebben a városban, vagy tágitsunk rajta: ebben az országban vannak komoly igazságok. Nézze meg a mi klubjainkat, ezeket a ragyogó helyeket, amik ugy ragyognak, ahogy Móricka a ragyogványt elképzeli. Hamis bennük a jólétnek minden ize és izéje, hamis a tapéta, a fotel, a kerevet, csak a hamisjátékos az igazi.
– És mondja, tanár ur, ezt igazán tudja mindenki?
– Tudja. De nem szól. Ezt egyrészről ugy hijják: szánalom a ligetben, másrészről ugy: ma neked, holnap lehet, hogy nekem. Vagyis a játékosok egy része azt gondolja, hogy hadd fusson szegény csaló, mikor ugyis olyan szomoru Pesten kártyázni és szomorubb csalással keresni meg azt a kis nyavalyás kenyeret, amit gipszből és poloskából sütnek a pékek, a másik része meg ugy vélekedik, hogy holnap talán már neki kell csalnia, ha szárazra kerül, hát mit csináljon skandalumot?!
– Azt hiszi?
– Nem hiszem, hanem meg vagyok győződve róla, hogy Budapesten nincs olyan ember, akinek volna mit elveszteni kártyán. S ezenfelül, akinek mégis van, az nem kártyázik. Ellenben kártyáznak a többiek, akik nyerni akarnak. És veszitenek. És hogy ne veszitsenek, vagy hogy ne veszitsenek mindig, hát csalnak-csalogatnak.
– Mit lehetne tenni ellene?
– Semmit. Mert ugyis mindegy. Ennek a városnak züllöttnek kell lennie, hát züllött. Vagy igy, vagy ugy. Mit csináljanak az emberek, mikor rendes életük ugyse lehet? Hát kártyáznak, vagy lógnak.
– Mi az: lógnak?
– Ez egy pesti foglalkozás. Az embernek nincs semmi dolga, undorodik önmagától és a többi felebarátjától, elmegy lógni. Lóg, mert ha nem lógna, kénytelen volna fölakasztani magát.
– Ezen se lehet segiteni?
– Se; ezen se. Mert itt nagyon tisztelik a közszabadságot. Öreg Schopenhauer bácsi, ha nem tetszett neki valami, nyugodtan rendőrség után kiabált. Mi nem teszszük, mert azt hiszszük, hogy ez denunciáció. Pedig hiába. A klubokat mégis erőszakosan kellene becsukni, az embereket keményen és zordonan kipofozni belőlük…
– Erős szavak.
– A tényeknek még erősebbeknek kellene lenniök. Ragaszkodom a pofonhoz és a többi szép régi testi büntetéshez, amit azért mérnék rá az emberekre, hogy megkiméljem őket a sokkal sulyosabb börtöntől. És rendesre verném őket, vagy szeretném, ha volna intelligens közegem, aki fölénynyel és finoman tudná belepofozni őket a tisztességes életbe.
– És?
– És mikor már husz esztendeig rendben éltek és ez az egész város ugy város, ahogy lennie kellene, akkor visszaadnám nekik a szabadságot, az elzüllés jogát, a klub nevü förtelmet, a monoklit, a pinkát, szóval az egész pocsolyát, amelyből hol ez a röfögés hallatszik: ‚Tessék elhinni, nincs tovább!‘, hol az a másik, amit kártyaellenes vezércikknek hivnak s ami az előbbinél butább, gonoszabb és erkölcstelenebb.
– Maga nem kártyázik?
– Nem.
– Soha?
– Most nem.
– És azelőtt?
– Azelőtt, mielőtt magával beszélni kezdtem, én is kártyáztam, de most vége.
– A kártyának, mi? Helyes.
– Nem a kártyának, hanem a pénzemnek és esküszöm magának, hogy addig nem is nyulok kártyához, amig…
– ?
– Amig vagy pénzem nem lesz, vagy nem találok valakit, aki hozomra is játszanék velem.
FINIS
Süppeteg keleti-kényelmü nagyteremben, hol minden kéjben uszik, ketten beszélgetnek. A Krupi és A Kliner. Bemutaton őket, ámbár nagyon valószinü, hogy a fővárosban nincs egyetlen ember, aki ne tudná, mi a krupi és mi a kliner. De hátha van vidéken valahol csak egy ember, aki nem tudja? Azt az egyet is föl kell világositani. Ezért bemutatom őket.
A krupi, az a krupié, francia helyesirással – mert vannak régibb müveltségü olvasók is – croupier, magyarul gereblyefi, az az ember, akinek mellső végtagjai a fejlődés folyamán egy gereblyével nyultak meg. Ezzel a gereblyével söpri ő be a bakkasztalról a pénzt. S nehogy idegen fogalmakkal dobálódzzam, a bakkasztal: négylábu, zöld posztóval behuzott, ellipszis-alaku asztal, mely körül tizenketten ülnek és ezernégyszázan állnak. A bakkasztalra teszik rá a pénzt.
Ráteszik; egy ember, akit bankárnak nevezünk s akit alább fogok definiálni, valamit csinál a kártyával, valamit mond s akkor a krupié a gereblyével a pénzt behuzza. Ez a bakkjáték, hosszabban: a bakkara (ejtsd: baccarat). Később még visszatérek rá. A kliner: a játékos. Illetve olyan ember, aki a játékból él. De azért nem játékos. Ja igaz; kliner: cleaner, angol szó, a vacuum cleaner származéka, szivót jelent, pénzszivót, azt az embert, aki a pénzt kiszivja onnan, ahol van. Hol van? A bankárnál van.
A bankár, hogy rátérjek a meghatározásra, az a férfiu, aki a bakkasztal egyik közepén ül, de nem az ellipszis fókuszában, hanem szemben a krupiéval. Mert az ellipszis fókuszában senki sem ül. Csak néha a tompa kétségbeesés. A bankár ül az asztal közepén, bizonyos pénzösszeget vesz ki egy dagadt bukszából, azt leteszi a bakkasztalra, a kártyát keveri, bizonyos jelmondatokat elmond s várja, hogy a krupi begereblyézze a pénzt.
Mikor a krupi már egy negyedóráig gereblyézett, mikor a bankár pénze már háromszor, hatszor, szóval – matematikailag kifejezve – n-szer, vagy x-szer több, mint eredetileg volt, akkor a bankár elegáns testtartással, sok gőggel és reszkető inakkal föláll helyéről és igy szól:
– Uraim, a bank elmegy.
Persze nem a Kereskedelmi Bank megy el, vagy az Angol-Osztrák Bank, mert azok nem mennek el, hanem az a pénzösszeg, amit a bankár letett az asztalra s amihez a krupi még n-szer annyit hozzágereblyézett, s amit egyszerüen banknak neveznek, megy el. Azok, akiknek a pénzét a krupi gereblyézte, a tizenkét ülő és az ezernégyszáz álló ember, kórusban ezt kiáltják (Elkárhozottak kara, Faust, II. rész):
– Kosarat a bankárnak!
Hoznak egy érckosarat s az érckosárba a bankár görcsös ujakkal belemarkolászsza azt a bankó-, arany-, ezüst- és zsetón-készletet, melyet fentebb együtt banknak neveztünk. Ad vocem: zsetón. Jeton, francia szó, dobbantyu, a francia jeter igéből, amely egyszersmind a vizbeveti magát és az elvetemedik igékkel is rokon.
Akinek pénze van és nem tud tőle másként szabadulni, az zsetónt vásárol a kártyabarlangban s a zsetónnal megkönnyiti a krupi munkáját. A zsetónt könnyebb gereblyézni, mint a készpénzt, mert keményebb. Nem papirra, hanem zselatinra van nyomtatva, tehát mosható. Mert gazdaság-elméletileg a bankjegy is csak zsetón, kérdés, nem volna-e okosabb, ha a különböző nemzeti bankok szintén zselatinra nyomtatnák az ötvenes, százas és ezeres számjegyeket.
De ez nem fontos.
Tény, hogy a zsetónok piros, ultrakék és sárga szinüek. E szinek semmit sem akarnak szimbolizálni. A piros nem jelenti a reményt, a kék nem az eget és a végtelenséget, a sárga nem a halált és az irigységet. A piros egyszerüen öt koronát, a kék tizet, a sárga huszat jelent. A sárgának még osztriga is a neve, mert biztos, hogy aki a sárgával játszik, életében sohasem kerül többé abba a helyzetbe, hogy osztrigát ehessen.
De ez is mellékes.
Vannak fehér zsetónok is. Ötven, száz, ötszáz és ezer korona értéküek. De, mondom, ez sem tartozik a tárgyra.
A tárgyra az tartozik, hogy a bankár visszavonul. Hová? Egyelőre nem oda, egyelőre még nem a börtönbe. Az csak későbbi stádium, amelyet egy paradoxonnal kell megelőznie. S a paradoxon ez: a bankár mindig nyer és addig nyer, mig végül mindenét elvesziti. Akkor kiderül, hogy időközben a nevét belügyminiszteri engedélylyel az idegenhangzásu bankárról a magyaros zamatu sikkasztóra változtatta s egy gyorsvonat menetsebességével és erejével ütközött bele a büntetőtörvénykönyvbe.
Egyelőre a bankár csak az egyik sarokba vonul, pénzét megolvasandó. A pénzt kiönti egy asztalra. Valaki e pillanatban igy szól:
– Majd én.
Ki mondja, hogy ‚majd én‘? A kliner mondta. S már be is nyult a pénzbe és már olvasni is kezdte. Ahogy a rotációs-gépből minden századik ujságpéldánynál egy szám, ugy ugrik ki a bankár pénzéből minden századik koronánál egy korona. Ezzel jelöli a kliner, hogy száz. Mert valamivel meg kell jelölni ezt. A korona nem a világürbe ugrik, hanem a kliner zsebébe.
A kliner munkája fárasztó.
Ne csodáld tehát, hogy ő e munkát szuszogva végzi. A szuszogás a kisebb papir-bankjegyeknek szól, melyek közül egyik-másik az asztalról a földre fujódik. A kliner sohasem visel hosszu, keskeny francia cipőt, hanem mindig széles és tetemes angol cipőt visel, melynek talpával rálép a lefujt bankjegyre.
Betakarja azt.
Ugy hogy annak csücske sem látszik. E bankjegy sorsán nem kell aggódni, nem marad a földön mindörökké. A bankár távozása után a kliner fölveszi a földről, megtisztogatja, megpuszikálja a rajta levő nőalakot és igy szól hozzá:
– Apád-anyád idegyöjjön.
Azonban ne siessük el a dolgot. Megelőzőleg a kliner befejezi a pénz olvasását, illetve nem gördit több akadályt annak utjába, hogy a bankár az olvasást befejezze. Megtörténvén ez, a kliner jobbtenyerét előrenyujtja a bankár felé s igy szól:
– Valamit az olvasóba.
Nem az olvasóterembe akar eljuttatni valamit, hanem a bankárt szólitja fel arra, hogy pénzt tegyen abba, aki a pénzt megolvasni segitett. A bankár erre öt koronától fölfelé menő összegeket nyujt át a klinernek. Ez a klin. Az összeg nem lehet olyan kicsi, hogy a kliner el ne fogadja, s nem lehet olyan nagy, hogy az elfogadás tényét az undor és a megvetés arcjátékával ne kisérje. Az arcjáték után a kliner még ezt is mondja:
– Na és a krupinak?
S ezzel a bankárt egy kötelességére figyelmezteti. Nem ama kötelességére, melylyel a társadalomnak tartozik, hogy tudniillik birái elé álljon, vagy a rája mért börtönbüntetést leülje, mert ez mind későbbi dolog, hanem arra, hogy a gereblyésnek a gereblyézésért pénzt adjon. Mikor ez is megvan, a kliner egy erősen személyes élü viccet mond, nem leplezvén, hogy ő tudja, hogy a bankár, aki most még az izgalomtól nedves, megszáradni végül a fegyházban fog.
Ezekután, hogy a szereplő személyeket kurtán bemutattam, elkezdhetem voltaképpeni témámat, a beszélgetést, mely egy krupi és egy kliner közt egy becsukandó pesti kaszinó pompázatos nagytermében játszódik le. A klubot a rendőrség a jövő héten csukja be, a tulajdonosra már ezen a héten opciót váltott, vagyis őrizet alá helyezte. A játékosok nem mernek feljönni, a kárpitos még nem jött fel, hogy a tulajdonjog-fentartással szállitott keleti kényelmet a boltjába visszavigye. Ezért süppedhetnek a krupi és a kliner a püffeteg bőrnyoszolyákba (fotel) s miközben rudnyi havannáikból olyan göndör füstfelhőket bocsátanak, mint egy-egy zsidógyermek (ez a göndörségre vonatkozik), lefolytathatják a következő beszélgetést:
A krupi: Puah, puah, becsukunk.
A kliner: Mbe! Én Kairóba megyek a jottomon.
A krupi: Én Indiába, az autómon. Puah, Puah. Szevász.
ZALÁN, A BARÁTOM
– Halotti beszéd –
Hadd legyek megint rossz ujságiró, hadd nyulok vissza ismét az elmult hónapok eseményei közé. Bocsássák meg, nem tudok szó nélkül elmenni az Endrei Zalán sápadt és szőkeszakállas holtteste mellett, nem tudom csak ugy egyszerüen tudomásul venni, hogy Zalánt, a barátomat, Zürichben elfogták a rendőrök és táviratoztak haza Pestre, hogy fogtak egy szőke magyart, mit csináljanak vele; mire hazulról azt sürgönyözték a zürichieknek, hogy csak küldjék haza Zalánt, mert itthon ‚eljárás folyik ellene.‘ Nem, nem, ezt nem lehet csak ugy szimplán elolvasni, mert most már Zalán az istentudja-hanyadik barátom, akit lefognak és becsuknak s ha ez igy megy tovább, akkor egyetlenegy barátom sem marad, valamennyit a börtönben látogathatom csak meg. Mert az utóbbi évek erkölcsi halottjai mind a barátaim voltak; ne ugy tessék érteni, hogy a magánéletben, mert magánéletük nem volt nekik, se a jó Zalánnak, se a kövér Gauzernek, se a sovány Lombos Arturnak. Csak kártyáztam velük, az Otthon-körben, az irók és a hirlapirók körében.
Kártyáztam, hazárdot, nagy pénzben, vagy aránylag nagy pénzben. Én csak a pénzemet veszitettem el annak idején, ami nem is olyan nagy tragédia, hiszen mi pénzem volt nekem? De ők utóbb a becsületüket is elveszitették, s erre nem szabad azt mondani, hogy nem volt nekik, mert igenis volt, mielőtt az Otthon-körben, ahol én is iró és hirlapiró vagyok, le nem ültek a kártyaasztal mellé. Igenis volt becsületük, mert a jó Zalán például az én időmben minden olyan kölcsönpénzt megfizetett, amit játékos-kollégák adtak neki. Most is biztosan nem a játékosok pénzével ment el Zürichbe, hanem valamiféle vállalkozókéval. S ha volna az Otthon-körben, irók és hirlapirók közt, valaki, akinek Zalán még tartozik tiz koronájával, nyugodt lehet, Zalán, mihelyt kiszabadul – mert hiszen a halálnak ez a fajtája nem tart örökké – meg fogja fizetni a tiz koronát, meg, még akkor is, ha száz.
Én itt most nyugodtan irhatom ki, hogy az Otthon-körbeli játékot tartom erkölcsi halottaim halál-okának, nyugodtan, mert tagja vagyok a körnek és nem fizetek tagsági dijat, amit a magam dicséretére kell fölemlitenem. Az Otthon-körben, bizony, játszanak hazárdot, sőt bakkot játszanak, de ez nem följelentés, nehogy félreértse valaki. Mert ott szabályosan szabályos a játék s annak, hogy az Otthon-körben ne játsszanak bakkot, annak igazán legföljebb erkölcsi akadályai lehetnének. Csak erkölcsiek és én nem mondom, hogy ilyen erkölcsi akadályok, bolondságok, megszivlelendők. Nem vagyok én erkölcsprédikátor. Játszszanak csak tovább – és fognak is játszani – mert becsuknivaló ember már olyan igen kevés van s aki van még, azt ugyis egész biztosan becsukják. Az ember név szerint meg tudná nevezni szegényeket. Mert boldogult játékos-karriérem alatt én – csakugy mint a többi társam – megtanultam annak a fölismerését, hogy ki játszik a maga pénzével, ki játssza el a másét. Ezt már négy-öt méterről diagnosztizálni lehet. Az arcára van irva az áldozatnak. Az Otthon-körben legalább. Mert ott mi vagyunk együtt, irók és hirlapirók, civil elemekkel. A sikkasztót mindig a civil-elemek közt kell keresni, mert az iró és hirlapiró – haj, be szomoru! – sohase kerülhet abban a helyzetbe, hogy más ember pénzét játssza el. Az iró és hirlapiró mindig csak azt a pénzt játssza el, amit vagy keservesen megszolgált már, vagy még keservesebben meg fog szolgálni, mert előleg volt. Másféle pénze az irónak és hirlapirónak nincsen. Ennek következtében az iró és hirlapiró nyugodtan, vagy legalább is aránylagos nyugodtsággal, az utolsó koronáját is eljátszhatja, el is játssza, isten segitségével, mert legföljebb csak az a kinos kérdés merül föl lelkében, hogy hogyan fog vacsorázni és honnan szerez majd öt korona kölcsönt, amivel holnap ujra játszhatik. Ha közben nem nyer, akkor biztos, hogy nagyobb tőkéje, amit elveszithet, csak elseje után lesz néki. Minden baj, ami érheti, az, hogy eladósodik, már amennyire egy iró és hirlapiró, a mai hitelviszonyok és a tőke szükkeblüsége mellett, eladósodhatik. Ezért az irók és hirlapirók bakkjátéka az Otthon-körben a legvidámabb dolgok közé tartozott, hiszen csak anyagi veszedelmek lebegtek a zöld asztal fölött, erkölcsiek nem.
Más klubokban a bakk vidámsága, ha van ilyen, csak macabre, a halál-tánc vidámsága. Az Otthon-körben, az irók és hirlapirók közt, nem volt az. S ez volt a legvészesebb. Itt kedvelték meg a játékot, ezt a másokra halálos játékot, az én elhunyt barátaim, a Lombos, a Gauzer, a Zalán. Élvezet volt nekik játszani ott, ahol honunk legjobbjai tréfálkoztak az asztal körül. De mikor ők elveszitették az utolsó koronájukat, velük baj volt, mert ők a kis kölcsönön tul, még ott álltak annak a lehetősége előtt is, hogy a mások pénzéhez nyuljanak. Nyultak is. És, nem bánom, belemegyek abba, hogy a mások pénzét már nem az Otthon irók és hirlapirók körében játszották el – ámbár ez nem igaz – tény, hogy játékosokká, kártyaszagot lélegző s minden más levegőben magukat rosszul érző játékosokká ott lettek, az Otthon-körben, az irók és hirlapirók körében, velem és a többiekkel kártyázgatván.
Zalán is… a derék jó Zalán; mily sárga volt az arca, mily sárga a szakálla, mily üveges a szeme és mily hegyes a ceruzája. Mert reggelig lehetne beszélni arról, hogy Zalán milyen érdekes és furcsa ember volt és kedves és jó, és a halálra mily régen kiszemelt. De nincs hely… abba kell hagynom. Meghalt az én barátom, isten nyugosztalja.
DÓPING
– Csöndes beszélgetés. –
(A beszélgetést két előkelő ló folytatja egy gyönyörü istállónak két egymás mellett fekvő boxában. E lovak már megették az esti abrakporciójukat, megitták a maguk vödröcske vizét s miközben a lovászgyerek, aki távolról sem olyan intelligens, mint ők, horkol és szerelemről álmodik, e két lovak megbeszélik a napi-eseményeket. Hogy én megértem, amit beszélnek? E pillanatban nem jut eszembe, hogy hijják a magyar népmeséknek azt a füvét, amelynek az a csudatékony ereje van, hogy aki a birtokába jutott: érti állatok és növények szavát. Tehát nem hazudom azt, hogy e fü nálam van. Hanem csak annyit mondok, hogy napközben annyi szamár beszédet hallok és megértem őket, mért ne érteném meg este, amit okos lovak csevegnek. Ne tessék haragudni, hogy a banális Első Ló és Második Ló vinyettáju megszólitást alkalmazom, de az olvasónak nem szabad elfelejtenie egy percig sem, hogy lovak beszélnek egymással. Mert a lovak esetleg egy-egy egyszerübb ostobaságot is fognak mondani és akkor azt lehetne hinni, hogy mégis csak emberek intézik egymáshoz a szót.)
Első ló: Most rájöttek a dópingra és most nagy kavarodás lesz miatta. A trénerünket elkergetik, a lovászfiuknak kihuzzák a fülét s egy állatorvos fog molesztálni bennünket állandó jelenlétével, egy állatorvos, aki inkább állat, mint orvos s akit már régen fel kellett volna ruházni a doktori cimmel, mert éppugy nem ért a mesterségéhez, mint az emberek orvosai.
Második ló: Hagyjuk az orvos-problémát, amit majd más alkalommal intézhetünk el, maradjunk meg a dópingnál és mondja meg ön nékem, hogy valóban megbotránkozik-e rajta?
Első ló: Meg. A lapok is azt irják, hogy botrány, hogy felháboritó skandalum, hogy…
Második ló: Ne folytassa. Nem kell mindent készpénznek venni, amit a lapok irnak, ámbár, amit irnak, valóban majdnem mindig készpénz. De nem az olvasónak, hanem a kiadónak. Kérdem én öntől, mint józan és belátásos lótól: mi a dóping?
Első ló: A dóping nem egyéb, mint a bennünk lovakban lévő képességek mesterséges felfokozása.
Második ló: Az. Csakugyan az. Vajjon az a képesség, amit mesterségesen felfokoztak: nem a mi képességünk-e? Ki futja azt, amit én futok, ha izgatószereket kaptam? A szomszéd? Nem. Hanem én. Tud-e ön ugy futni, ha izgatószereket kap, mint én? Nem tud. Vagy jobban tud. Egyformán futni semmi esetre sem fogunk, ha pontosan ugyanannyi izgatószert adnak is be önnek, mint nekem. Ha pezsgőt iszom, én egészen másforma ló vagyok, mint ön. Az emberek sem egyformák, mikor isznak. Az egyik röpülni szeretne ilyenkor, a másik egyetemi tanár akarna lenni, a harmadik népdalokat dalol, a negyedikből harapófogóval sem lehetne egyetlen szót kihuzni. De ezt csak ugy mellékesen jegyeztem meg. A lényeg a következő: Vannak képességek, amiket csak az izgatószerek kényszeritenek ki az emberekből. Ön ismeri nyilván Poe Edgar poézisét? Nagyon sok ló ismeri. Ime, abban nincs egyetlen sor sem, amit irójuk józan fővel vetett volna papirra. De a nevezett költő értékének megitélésénél ez a szempont sohasem játszott szerepet. Mert a versek szépek. Ki mondaná, hogy nem Poe irta őket, hanem az izgatószerek? És aki mondaná, helyesen beszélne-e? Nem kell-e örvendenie az emberiségnek, amikor olyan kincsekhez jut, amiknek alkohol, ópium, morfium vagy hasis a bányászaik? Amit az ember álmodik alkoholtól, ópiumtól és morfiumtól: az alkohol, az ópium, a morfium álmodta-e? Továbbá minden ember ugyanazt álmodja-e ugyanattól az izgató ágenstől?
Első ló: Ágens az ügynök, mi?
Második ló: Ez esetben nem ügynök.
Első ló: Egyszer ügynök, egyszer nem?
Második ló: Különben, ha akarja: ügynök. Az az ügynök, aki elmegy az agyhoz és megköt vele egy olyan üzletet, amit e személyes érintkezés nélkül megkötni lehetetlen lett volna. Rábeszéli az agyat valamely olyan termelésre, ami különben esze ágában vagy esze tekervényében sem lett volna. És ebből olyan nagyszerü dolgok támadnak, amiket az emberiség még egyetlen esetben sem utasitott vissza. Honoré Balsac feketekávéja, Edgar Poe szilvóriuma, Oscar Wilde morfinja: csupa dóping. Hol jelentettek be óvást ellenük?
Első ló: Igazságnak látszik.
Második ló: Nemcsak látszik, hanem az is. Már most vannak emberek, akiknek nincs szükségük izgatószerekre ahhoz, hogy alkossanak. Nagyon örvendek. De vannak olyanok is, akik az izgatószerek nélkül megmozdulni sem tudnak. De tessék várni. Megkapják a dópingot s akkor repül az elméjük. Ohó! Ne gondolja, hogy mindegyiké! A szegény riporterkuli magába-spriccelheti Arábia minden füszerét, felöntheti egész Epernay városát, összes gyárhelyiségeivel és pincéivel együtt, fantáziája mégse lesz, csak hazudni fog, két méterrel a tenger szine fölött. S valamely generálisból akkor sem lesz Moltke, ha lelegel egy egész kert zöld mákot, amely tudvalevőleg ópiumtartalmu. És vannak hires magyar politikusok, akikbe az egyesült európai orvostudomány sem tudná beleizgatni, hogy minden mondatban alanyt is, állitmányt is mondjanak. Ön tudja a francia közmondást: Ou il n’y a rien, le roi perd son royaume. Ez magyarul is megvan, noha nem ilyen érdekesen. Ahol nincs, ott ne keress. A dóping nem olt bele képességeket senkibe, csak megmutatja őket, ha vannak. Mit mondjak önnek: a mikroszkóp a természettudomány dópingja, a távcső a csillagászaté. Amikor kitalálták őket, voltak is, akik csalást emlegettek. És dóping a gőz, amely hatvan kilométerrel viszi az embert, és a benzin, amely százhuszszal rántja tova ma, holnap talán kétszázzal.
Első ló: Tehát mit gondol ön?
Második ló: Én a következőket gondolom. Az, hogy mi futunk, fölösleges. De csak ugy fölösleges, ahogy fölösleges regényt irni, szinpadon szindarabokat játszani, ebédközben ötleteket mondani. Mindezeket az emberek mégis gyakorolják, mert hozzátartozik az embervoltukhoz. Nos, mi futunk, mert mi lovak vagyunk, azt mondják, hogyha megyés-püspökök volnánk, akkor nem futnánk. Ha futunk, akkor fussunk minél sebesebben.
Első ló: Vagyis?
Második ló: Nagyon egyszerü. Tessék minden lovat dópolni. Lesznek, akik nem birják ki; ezek dóping nélkül tudnak kitünően futni és lesznek, akik a dópinggal ragyogó eredményeket futnak bele a történet évlapjaiba.
Első ló: De kedves jó uram, mi lesz a fogadásokkal?
Második ló: Ezt ne emlitse, mert dühbe ugrom. Ki mondta az embereknek, hogy fogadjanak? Ki áll oda a költő mellé, mikor a tollat kezébe veszi, hogy fogadjon: hosszu novellát ir-e, vagy rövidet, bárgyu történetet, vagy ostobát, vagy esetleg társadalmi regényt, amitől az isten mentsen meg bennünket. És aztán ön azt hiszi, hogy amikor nem dópolnak bennünket, akkor mi ugy futunk, ahogy tudunk, ahogy a lábunk tehetségéből telik. Tudja ön, mi a zsoké csizmája? Tudja ön, mit suttog a bokor, ha megrezzenti a szellő és mit suttog az owner a trénernek, a tréner a zsokénak, mikor a mázsálónál harangoznak? Tudja ön, mit izent Kossuth Lajos és tudja-e, hogy mit izen a bukméker, ha egy-egy ló tul van terhelve nála? Mindezt ön nem tudja, tehát semmit sem tud. A dópinggal a ló csalja meg a publikumot, de hányszor csalják meg a lovat? A szügyem elfacsarodik, ha rágondolok, hányszor lehettem volna első, egy deci spriccer és egy deka morfin nélkül, amikor jó utolsónak kellett lennem. És akkor olvasnom kellett, amit a sporttudósitók összeirtak rólam. Pedig keserves az!
Első ló: Miért, miért?
Második ló: Mert én ló vagyok és megtanultam olvasni, de azok ugy lovak, hogy még irni sem tudtak megtanulni.