KÖZGAZDASÁG
APOKALIPSZIS
– Gazdasági életünk…
– Ugyan, hagyjon békén gazdasági életünkkel. Csak nem gondolja, hogy az, hogy mindennap meghal tizenhárom cég, az gazdasági élet? Ha ez csakugyan gazdasági élet, akkor kiváncsi vagyok a gazdasági halálra. A bécsi hitelezők védegylete, azt hiszem, igy hijják, átalakult pomp-fünéberré, amely nem foglalkozik egyébbel, csak magyar kereskedők ravatalozásával. A börzén minden délelőtt ekzekutálnak s a pénzemberek csodálkozva néznek egymásra. Azon csodálkozik az egyik, hogy a másik él még, de a másik még jobban csodálkozik rajt, hogy az egyik is él. Ha valaki az utcán nagyon siet, meg se kérdezze tőle, hogy hova, hova, mert biztos, hogy csődbe megy az illető. Á, megszüntek azok a szép idők, mikor minden ember pénz után szaladgált, a hitelezőit kapacitálta, a váltóit prolongálta, szóval küzdött a létért.
Budapesten Darwin hagyatékának egyik felét megütötte a guta. Mit, létért való küzdelem? Ez nincs. Most, ha lejár a váltó, ha kong a határidő, az emberek szépen lehajtják a fejüket és mennek a gilotin alá. Emlékszik maga a francia forradalomnak azokra a képeire, amiken kurta kis szekerek vitték a szép hosszunyaku mágnásokat Samson mester plein-air mühelye felé? Ha emlékszik, vegye tudomásul, hogy ez játszódik le minden reggel városunkban. Csak éppen az emberek nem tudnak róla, vagy nem akarják tudomásul venni. Itt a rémuralom, de nem veszszük észre, mert a rémurakat sem ismerjük. Azelőtt hirtelen jött az ilyesmi. Krahhnak hivták és a magyar gazdasági életnek körülbelül minden tizedik esztendőben volt egy ilyen krahhja, amely után a cselédszerzők ismét cselédeket szereztek, a hordárok hordtak, a pertliárusok ismét pertliztek. Mert a krahh előtt mindegyik egy-egy sarokházra tett szert, ki az Andrássy-uton, ki a köruton. A krahh aztán visszarugta őket, ahogy mondják, az élet mélységeibe.
De most már krahh nincs, illetve nincs egy nagy krahh, amely után kezdődik a romok eltakaritása és az ujabb épitkezés, hanem, mint a rosszindulatu földrengéseknél, egy év óta mindennap ludbőröz a föld háta és lerázza magáról a legszebb és legrégibb cégeket. Angliában van főpecsétőr, de a magyar kereskedelemben és iparban már van egy nagy fekete tábla, a táblán kis szegek – mint a hotelek portási fülkéjében – és jönnek a kereskedők és iparnokok s halkan beadják a kulcsot a kis ablakon át a főkulcs-őr kezébe. Aki nem halt meg tegnap, az meghal holnap, de biztosan nem éli tul a holnaputánt. Vannak akik a világ végéről beszélnek a magyar glóbusz számára, s a tatárjárás és a mohácsi vész csak jelentéktelen incidensek ahhoz képest, ami most történőben van.
Hogy is mondják a történetirók, mikor XV. Lajos uralkodása alatt a népről beszélnek? ‚A nép nyomora már minden elképzelhetőt felülmult!‘ Igen, ma is felülmul. A nép már ott tart, hogy nem iszik annyi pálinkát, amennyire az államnak szüksége volna. Tudja-e, mit jelent ez? A nép már régen lemondott az emberséges élet összes feltételeiről. Rosszul lakott, rosszul ruházkodott, rosszul táplálkozott, de az utolsó percekig jól ivott. Most ennek is vége, s talán nem tévednek, akik azt hiszik, hogy 1915. január elsején a nap már föl sem kél a keleti égboltozaton. Minek sütne egy végképp kijózanodott nép ráncosbőrü hasára, minek sütne egy országra, amelyben a nincs már annyira konszolidálódott, hogy csak ő van, minden egyéb tengődik csupán? A nép nem iszik pálinkát s a magyar államvasut harmadosztályu kocsikat járat az ő gyorsvonatain. Mit gondol, miért? Mert az utóbbi hónapokban csak az első osztályban utaztak az emberek, kizárólag szabadjegyesek, főispánok, képviselők és ujságirók, s a második osztályt a fene se vette igénybe. Gyorsan el kellett tehát rendelni a harmadik osztályt, nehogy be kelljen szüntetni a forgalmat. Az idők jelének vegye azt is, hogy a balatoni vendéglősök összeültek és kimondták, hogy jövőre már olcsóbbak lesznek. Érezték, hogy a bőr, ami az idén a kezükben maradt, visszavonhatatlanul az utolsó, s hogyha valamit nem csinálnak, jövőre akár ki is ihatják a Balatont, senkisem akar majd megfürödni benne.
Ah, ami pénzük még szeptember elsején volt az embereknek, azt kiadták iskoláskönyvekre, s ami még azonfelül maradt, azon egy pikolót ittak abban a legujabb ragyogó pesti kávéházban, amely sietett kinyitni kapuit, mielőtt a magyar világegyetem bemondaná a nagy fajeramtot. Ez a pikoló éppen akkor érte el a maximumot, mikor a gazdasági hőmérő a minimumra zuhant. Tudja, mit mondanak? Hogy a szinházak pénztárosnői nem ismerik már az embert, s az igazgatók állandóan Brehm Emlősök cimü kötetéből mutogatják nekik, hogy milyen az ember (homo sapiens), hogy ha véletlenül mégis eljönne jegyért egy, a pénztárosnő segitségért ne kiabáljon. Primadonnák táncolnak és énekelnek s a jegyszedők méla undorral tapsintanak egyet a felvonás végén. Ők is érzik, hogy nemsokára vége a komédiának, a függöny utoljára megy össze, s hogy amikor egészen-egészen vége lesz az előadásnak, akkor a páholyokból a koporsóba tolongó elegáns emberek már borravalót sem fognak adni kabátjuk fölsegitőjének. Csak én örülök, mert én végignéztem az egész hatalmas temetést, s mikor a nagy kocsin már mindenki el lesz helyezve, felülök a bakra, pattantok az ostorral és kikocogtatom az egész társaságot a kellemes fekvésü rákosi temetőbe. Parancsol még valamit gazdasági életünkről?
– Köszönöm. Majd feltámadás után.
A 3 IDEGENEK
Három idegenek jöttek napjainkban Budapestre, közülük kettő milliomos francia, aki azért jött, mert azt hitte, hogy üzletet fog kötni itt, s velük egy magyar, aki már husz év óta van Párisban s jobban tud franciául, mint magyarul. Idegennek számit. Az első estéjük történetét fogom elmondani. Okulásul. A három idegenek a nyugoti pályaudvaron érkeztek, a bécsi gyorsvonattal, első osztályon, előkelő podgyászszal. Mert franciául beszéltek, azonnal gyanusaknak látszottak, minek következtében a pályaudvari fináncok a három idegenek összesen tizenkét darab kofferjét egytől-egyig nemcsak kinyittatták, hanem kipakkolták, s a bennük-levő külön holmikat, mint parfőm-neszeszert, esernyőtokot, extra kiüritették. A két igazi idegen csodálkozott ugyan ezen, de azt hitte, hogy csak szigoru vámvizsgálattal van dolga, noha sok országhatáron át utazván, megszokta már, hogy a vámvizsgálat udvarias formaságok közt perdül le a határon, a finánc legföljebb ha belenéz a kofferbe; ha belenyul, az már nagy ritkaság, de az összes csomagok teljes kipakkolása – hát ez nem igen szokott előfordulni. A harmadik, a magyar-francia csak nézte és hallgatott, mert tudta, hogy nem vámvizsgálat van, hanem csak fogyasztási adó alá eső cikkeket kereshetnek a budapesti fináncok. Bort, sört, sonkát pedig nem igen szállitanak az emberek, ha még olyan idegenek is, rézveretü, nagyszerü kofferekben. Mikor az eljárásnak vége volt, a három idegenek felültek egy taxiautóra s elgördültek Budapest egyik legelőkelőbb hotele elé, s mikor kiszálltak, örömmel állapitották meg, hogy a taxi-óra podgyászpótdijakkal együtt négy korona nyolcvan fillért mutatott. Mégis megkérdezték azonban a soffőrt, hogy mi jár neki.
– Kilenc korona – felelte a soffőr.
A három idegenek kaptak három szobát, jó szobát a hotelben, bár, igaz, hogy a három szoba napi ára százhatvanöt korona volt, s a három idegenek ugy vélték, hogy ez talán mégsem olcsó. Mert éhesek voltak s mert este volt, s mert nem akartak szmókingba öltözni, elhatározták, hogy nem a hotelben vacsoráznak, hanem a hotelen kivül, szerényebb helyen. Bementek tehát egy középfinom resztoranba és ott középfinom vacsorát fogyasztottak, melynek az ára fizetéskor negyvennyolc korona lett volna. A három idegenek sokallották egy kicsit ezt az összeget, revizió alá vették a számlát s tételről-tételre menvén kiderült, hogy a számlájuk a legjobb akarattal sem tud harminckét koronán tulmenni; ami – tekintettel arra, hogy nagyon szerényen és igen rosszul vacsoráztak – még mindig tiszteséges összegnek mondható.
A három idegeneknek kicsit elkomorult a kedvük, de azért mentek tovább. Ugy vélték, rossz a ruhájuk, azért történik velük ilyesmi. Visszamentek a hotelbe, átöltöztek és ugy indultak ki az éjszakába. A portással egy autótaxit füttyenttettek elő, az autótaxiba beültek, s mikor beültek, látták, hogy az ugrifüles óra máris három korona ötven filléren áll. Kiszálltak tehát az autóból, mert már kezdték a dolgot nehezményezni s gyalog sétáltak a városban vagy másfél órát. Nagyon tetszett nekik minden. Éjféltájban, hogy megnézzék a hires budapesti éjszakát, fölmentek a legelőkelőbb budapesti mulatóhelyek egyikébe, s mert látták, hogy a közönség válogatott, a környezet elegáns, azt hitték, kötelességük egy üveg francia pezsgőt rendelni. Franciául beszéltek közben. A pezsgőt megkapták, de felbontva, dugó és vinyetta nélkül, persze nem franciát, hanem valami savanyu löttyöt, de azért nem haragudtak, mert ugysem akartak inni. Szépen letették a ki nem ivott pezsgőt a székük alá. Félóra mulva fizetni akartak.
– Két üveg francia – mondta a közeg.
– Egy volt – mondták a három idegenek és elhallgatták, hogy az sem volt francia.
– Kettő volt – mondta a közeg és a szék alá mutatott, ahol ekkor már valóban két üveg állott. Az egyik csakugyan üres volt.
A három idegenek kifizették a számlájukat, mely ötvenegynehány koronát tett ki borravalóstul, és hazamentek lefeküdni.
Másnap fölkeltek.
De nemcsak fölkeltek, hanem el is utaztak. Ketten; azok a ketten, akik üzletet kötni jöttek ide. Nem is szóltak semmit, nem is mondták, hogy nem kötnek üzletet ebben a városban, amelyben mindenki, akivel negyedfél órán belül dolguk volt, meg akarta csalni őket. A harmadik még ittmaradt egy napig, mert okvetlen elintézendő dolga volt. A másik kettő Bécsben várta meg. Ezt az egy várási napot sem akarták kedves körünkben tölteni.
Ez a három idegenek szomoru nótája.
A HORTOBÁGY
Parcellázzák a Hortobágyot. Még nem sokat lehetett olvasni róla, még keveset kellett boszankodni miatta. A lirai költő, a kis bárgyu, még nem látta az ujsághirt, még nem jelentkezhetett az ő méla gügyögésével, mely a Hortobágy poézisét siratja el, a végtelen rónát, a végtelen kanászszal, ki csürhéje nyelére támaszkodva néz bele a délibáb tündérvárosokat ringató vizébe. Még nem akadt a szemembe ez a szó, hogy puszta, még nem idézték a fejemre sem Petőfit sem Tompát, akik annyi szépet tudtak e sikságról s akiket olyan hangulatosan lehet idézni egy-egy kopf-ban, azaz fejcikkben, amit legjobban akkor tud megirni mélabura kiküldött munkatársunk, ha előbb teljesen elvesztette a fejét.
Ma még pőrén áll itt a tény, hogy a Hortobágyot parcellázzák. Hogy láttam-e a Hortobágyot? Valószinüleg láttam, hisz átutaztam már Debreczenen s aki átutazott Debreczenen, az látta a Hortobágyot, mert látta, hogy semmitse lát, kutágason, cserényen, karámon, ménesen, gulyán kivül. Bevallom, hogy én még délibábot sem láttam, pedig ez nagyon-nagyon szép lehet, amint kiváló magyar szerzők irásai tanusitják. Olyan szép, hogy e mai nemzedéknek már nem adatott látnia.
Mi nem érdemeljük már meg a Hortobágyot és nem szolgáltunk rá a délibábra. A mi Hortobágyunk a végtelen város, amely csak akkora, mint a tenyerem, de az álhaladásnak, az igazi nyomornak, a hamis fénynek és a valóságos utálatnak határtalan változatait és lehetőségeit zárja uccáinak piszkos szelencéjébe. E végtelen város, melynek szikes földjét szárazra szitta a szegénység kánikulája, melyben csak itt-ott ágaskodik egy-egy bank és szövetkezet kutgéme, azzal az elvetemedett szándékkal, hogy a rekkent talajból még kipiócázzon valamit, e város, melyben entellektüellek csordái legelésznek, ujságpapir-vályuból szürcsölvén feketéjüket, mely nem kávétól, hanem elszántságtól, céltalanságtól és epétől fekete. Ez a város, melyet nem a nemzeti vagyon kőkockáira, hanem nemzetközi szegénységi bizonyitványok papirlapjaira épitettek; melyben nem jól élünk és rosszul halunk meg; mely mefisztói nevetéssel fácánpecsenyét kinál Jób szemétdombján evesedő lakójának, ki már annyira zsugorodottgyomru, hogy a jó kenyeret sem birná megemészteni.
A mi délibábunk a lélek vizein reszkető álomkép, ezer koronáról, vagy még kevesebb koronáról, nyugodalmas életről, talpalatnyi pozicióról, amit nem tép ki alólunk minden második esztendőben annak a vékony-vékony pénzerecskének az odábbrándulása, amely erecske lent szalad, valahol mélyen nyomoruságunk homokja alatt. A mi délibábunk…
Eh, ne beszéljünk róla. Beszéljünk a Hortobágyról és örüljünk neki, hogy a Hortobágyot parcellázzák. Legyünk nagyképüek és feszitsük a fülünket a semmibe, hátha meghalljuk az idő szárnyának suhogását. Talán kezdődik itt valami, ami nem a vég, mert annak a kezdetén már jóval tuljárunk. Talán most zökken az éjszakában szekerünk arra az országutra, amely vezet valahová. Talán nemcsak a Hortobágyot parcellázzák, hanem az összes hortobágyokat, a területieket, amiket éhesen áll körül a paraszt, mielőtt végképp visszarokkanna a földetlenség szegénységébe, reménytelenségébe és közönyébe; és a lelkieket, melyeknek határán kétségbeesve tévelyeg az ur, mielőtt beletörődnék a végleges elparlagiasodásba.
Parcellázzunk; lehet, hogy nem is késő. Azt mondják, hogy népek nem halnak meg és halott népeknek ugy sincs mit meghalniuk. Ugy, ahogy hatalmas darabokban volt együtt az országunk: nem tudtunk vele mit csinálni. Kicsinyek és gyöngék voltunk hozzá; ugy látszik. Megesik, hogy apró részletekből jobban össze tudjuk állitani. Jobban a kezünkre van. Parcellákból összerakosgatjuk az egységes és erős magyar államot, amelynek vasmarka van és érchomloka, de nem azért, hogy a vasmarkával szemérmetlenül nyuljon a zsebünkbe, összeragasztgatjuk a magyar társadalmat, ami több egy asztaltársaságnál, egy kerületi körnél, egy demokrata-klubbnál és egy nemzeti kaszinónál is. Igyekezzünk; talán összehozzuk a tudományt, amely van, de csendes, a müvészetet, amely nincs, de hangos, az irodalmat, amely van is, hangos is, de ha csendesebb volna, sokkal jobban lenne.
Elnézem magunkat, derék magyarokat, akik még mindenek lehetünk, mert semmik se voltunk, mindent csinálhatunk, mert semmit se csináltunk, a jövőbe léphetünk, mert ki vagyunk dobva a jelenből, mindent megszerezhetünk, mert minden másoknál van most. Higyjék el, ha mi nem volnánk, minket ki kellene találni, ami nem is olyan nagy munka, mint amit mi már elvégeztünk, mert hogy ne legyünk, azt mi már kitaláltuk.
A Hortobágyot parcellázzák és én remélem, hogy a lexikon összes adatai megváltoznak ezzel. A lexikon azt mondja, hogy ‚a marhára nézve egyébként nem jó, hogy árnyékot adó fa és védelmet nyujtó épület alig van a pusztán.‘ Parancsoljon a marha. Épitünk neki fát, ha kell, mahagónit; és ültetünk neki házat, ha muszáj, kulturpalotát. És hogy ‚régi költészetéből a Hortobágy már sokat veszitett.‘ Parancsoljon a költészet. Épitünk neki uj legelőt, szénával, amely nappal szép, éjjel lágy; izsóppal, ezerjófüvel, metaforával, inverzióval; kihuzható fióku honoráriumokkal. Mindent megcsinálunk, csak igazán parcellázzák a Hortobágyot és ne azoknak adjanak még tiz holdat, akiknek már van száz, inkább azoknak százat, akiknek tiz sincs. Adjanak nekünk földet, füvet, vizet, hogy kiki azzal élhessen belőlük, ami természetének legjobban megfelel.
A VASPIAC
Csendesen beszélgetünk barátommal, a szinházigazgatóval.
Igazgató: Ördög bujjék a vaspiacba.
Én (csodálkozva): Mibe, kérem?
Igazgató: A vaspiacba.
Én: Mi baja magának a vaspiaccal?
Igazgató: A vaspiac ellanyhult.
Én: Vaspapirjai vannak talán?
Igazgató: Ugyan! A vaspiac ellanyhult, s ennek következtében olyan rossz hete lesz a szinházamnak, hogy a nézőtéren még az apagyilkosnak is meg fogok bocsátani, olyan kevesen lesznek a nézők.
Én: Pont a vaspiac miatt?
Igazgató: Kizárólag. Maguknak, távolálló embereknek, ködlő sejtelmük sincs arról, hogyan befolyásolja egy gazdasági esemény az én nézőteremet.
Én: De a vaspiac!?
Igazgató: Az, az. A vaspiac is. Vagy a vaspiac legjobban. Tud ön valamit a börzéről?
Igazgató: Akkor figyeljen ide, le fogom vezetni önnek a vaspiacból eredő katasztrófát.
Én: Fül vagyok.
Igazgató: Olvasta, ugy-e, hogy a vaspiac ellanyhult?
Én: Olvastam. Ezen már tul volnánk.
Igazgató: Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a vaspapirok lementek.
Én: De hisz olyan kevés embernek van vaspapirja. Nekem sincs, magának sincs.
Igazgató: Vannak, akiknek van. Ezeket a vaspapirokat a tőzsdén exekutálják. Kényszereladást rendeznek belőlük.
Én: No. Ez kellemetlen annak a néhány embernek, akinek vaspapirja volt. Az a néhány ember nem jön szinházba.
Igazgató: Csak lassan. Arról a néhány emberről szivesen lemondanék. Sőt lemondanék a vasgyárak igazgatóiról és tisztviselőiről is, mert azok, nemde, nem mennek szinházba, ha a vaspiac lanyha?
Én: Igaz. De még ez sem nagy kontingens.
Igazgató: Figyeljen csak. Azt hiszi ön, hogy van olyan ember, akinek kizárólag vaspapirja volt?
Én: Aligha. Akinek vaspapirja van, annak van egyebe is.
Igazgató: Ugy van, uram. Mikor tehát a vaspapirokat eladják kényszerárverésen, ugyanakkor eladják a többi papirokat is ugyanugy. Van ember, akinek volt néhány darab Általánosa, a vas mellett; van, akinek volt Országosa; van, akinek Első Magyarja, van, akinek Utolsó Magyarja…
Én: Valóban.
Igazgató: Tehát az eladott vaspapirokkal együtt körülbelül minden budapesti intézet papirjai kényszermódon kerülnek eladásra. Mit gondol, kellemes-e ez az igazgatóknak?
Én: Dehogy. Kellemetlen.
Igazgató: Eszerint az összes budapesti vállalatok és intézetek igazgatói a legrosszabb hangulatban vannak. Elhiszi?
Én: El. Nincs benne semmi hihetetlen.
Igazgató. Ha az igazgatóknak rossz kedvük van, a mai bizonytalan helyzetben, a hivatalnokok félnek. Nem tudják, mi baj. Az állások bizonytalanokká gyengülnek. Lehet hogy már holnap – igy érzik – megjön a felmondás. A nagyfizetésüek azért félnek, mert tudják, hogy a nagyfizetésü embertől szivesen szabadul a gazdája. A kisfizetésüek azért, mert tudják, hogy a kisembert könnyen kilógatják. Mind félnek. Megy-e szinházba az, aki az exisztenciáját félti?
Igazgató: Tehát ezen a héten az összes bankok, részvénytársaságok, pénzintézetek és egyéb financiális vállalkozások összes alkalmazottjai nem jönnek szinházba, hogy megnézzék a Kék Cinege cimü szenzációs darabomat. Pedig jó darab; ám az embereknek, ezeknek az embereknek, golyó van a hasukban, tehát nem jönnek. Azt mondják, hogy süssem meg a Kék Cinegémet, majd megnézik később, a darab jó, ezt olvasták, tehát menni fog később is, ráérnek megnézni. Ez a szám, már a be-nem-jövők száma, igen tekintélyes. Belátja?
Én: Be.
Igazgató: De még nem vagyunk készen. Ez csak a társadalom egy rétege. Azonban a társadalomnak ez a rétege nem tartja titokban, hogy ő nem megy ezen a héten szinházba. Nem is tarthatja, mert megkérdezik tőle, hogy megy-e? Kénytelen megmondani, hogy nem megy. Itt a veszedelem. Az egész müvelt középosztály, vagyis az én aranyos publikumom, megtudja, hogy ez a réteg nem megy szinházba. Már pedig, ha a másik nem megy, akkor nekem sem érdemes mennem, mert a szinház par-excellence utánzási dolog. Azért kell nekem szinházba mennem, mert a másik is megy. Ott kell lennem, hogy a másik lássa, hogy én is ott vagyok. Ha a másik nem látja, akkor nem érdemes ott lennem. Vagyis a Kék Cinegének ezen a héten nem lesz publikuma.
Én: Jó, jó. Van jövő hét is a világon.
Igazgató: Itt a másik baj. Mert a Kék Cinegének nem lesz ugyan publikuma, de azért néhány ember mégis csak be fog ülni a nézőteremre.
Én: Örüljön neki. Tiszta haszon.
Igazgató: Dehogy is haszon. Irtózatos kár. Az a néhány ember beül és látja, hogy ő csak néhány. A ház üres, a hangulat rossz, a darab gyatrának látszik, ami nem is olyan nehéz dolog. Bár, mondom, alapjában jó darab és eddig csinált is házakat. Az a néhány ember azonban, aki nagyon kinosan érezte magát szinházamban, kiviszi a hirét annak, hogy nem volt közönség. Mért nincs közönség? kérdik az emberek. Azért, mert a darab megbukott. Ez, higyje el nékem, futótüzként terjed el a városban. Ez. Maga a futótüz sem terjed annyira futótüzként, mint ez a hir.
Én: Tragikus.
Igazgató: Bizony. Jövő héten már megerősödik a vaspiac, adja Isten, hogy igy legyen; nem haragusznak a bankigazgatók; megkönnyebbülten lélekzenek fel a tisztviselők. Mindenki menne már szinházba. De mért menjen egy bukott darabhoz? Megvárják, amig leveszem a müsorról a Kék Cinegét. És én kénytelen vagyok levenni a Kék Czinegét, amely sláger volt és kitüzni a Piros Papucsot.
Én: Hát ez baj?
Igazgató: Hogyne volna baj. A Piros Papucs igazán megbukhatik, a második napon nincs rá közönségem, egymásután két bukásom van, minek következtében a harmadik darabom biztosan megbukik, még ha jó is, s igy tönkrement a szezónom, mehetek csődbe, mert november első hetében a vaspiac két napra ellanyhult.
Én: Nahát mit csinál mégis?
Igazgató: Megmondom, de el ne árulja a konkurrenciának. Este nem tartok előadást, de az előcsarnokot kivilágitom és kiakasztom a minden jegy elkeltét hirdető táblát.
Én: És akik mégis eljönnek jegyért?
Igazgató: Azoknak nem adok. Azt mondom, hogy nincs, sőt már az egész hétre nem kapható. Ettől nagyszerü hire szalad a Kék Cinegének. Még az eddiginél is jobb, s mikor a jövő héten tényleg játszatok, dülni fog a publikum.
Én: Zseniális.
Igazgató: Az. Föltéve hogy az emberek nem mondják magukban azt, hogy ehhez a darabomhoz már ugy sem kapnak jegyet, hát megvárják a másikat. Mert, tudja, arra, hogy az emberek szinházba menjenek, legföljebb egy ok van, vagy annyi sincs, de hogy ne menjenek szinházba, arra több ok van, mint ahány csillag az égen és füszál Délamerika állattenyésztő legelőin.
A BÖRZESZTRÁJK
– És most itt áll az egész oknyomozó történelem a kétségbeesés örvényének rőt sziklapartjain.
– Mondja még egyszer s aztán mondja meg miért.
– Még egyszer nem mondom, mert egyszer is olyan gyönyörü volt, hogy szinte égette a számat. De a miértre válaszolok. A történelem, az oknyomozó, azért van a fentebb találó vonásokkal vázolt helyzetben, mert el kell könyvelnie a börzesztrájk faktumát, anélkül hogy az okot akár a Pinkerton-iroda detektivjeivel is ki tudná nyomozni.
– Mindenki tudja az okot.
– Igen; mindenki tud egy-egy okot, de az igazi okról senkisem mer beszélni.
– Kegyed tudja az igazit?
– Kegyem tudja.
– Oszsza meg velem.
– Azt teszem azonnal. Az igazi ok felekezeti forrásból buggyan.
– Nagyon érdekes. A börze ugyanis többfelekezetü.
– Hihetetlen.
– Mégis el kell hinnie. A börze két részre oszlik felekezetileg. Vannak ott olyanok, akik a bevett börzevallást követik.
– Zs…?
– Pszt; igen. De ne kiabáljunk. Ne azért ne kiabáljunk, hogy ezt meg ne tudják az emberek. Mert ugyis tudják. Hanem azért, mert a következő adatot nem tudják. S ez az, hogy vannak olyanok is, akik nem követik a bevett börzevallást.
– Sokan?
– Nagyon.
– Hányan?
– Egyen.
– Nem csengett a fülem? Egyet hallottam.
– Nem csengett a füle, én valóban egyet mondottam.
– Ki ez az egy?
– A tulnyomó többség. Az elnök.
– Csinos.
– Kinos. A legkinosabb. Az egész Szabadság-téren mindenki másvallásu, sőt minden másvallásu. A hajlongó füvek, kint a gyepágyakon, az oszlopok az épületben, a lépcsők az előcsarnokban. Másvallásuak. És valahogyan választottak maguknak egy elnököt, aki nem másvallásu.
– És ebből lett a baj?
– Ebből. A másvallásuak azt hitték, hogy az elnök idővel asszimilálódik és szombaton kizárólag kérdőmondatokban fog beszélni. De nem ez történt. Az elnök át akarta alakitani a maga képére az egész börzét.
– Például?
– Például azt akarta tőle, hogy ne beszéljen idegen nyelven.
– Persze. Ne beszéljen németül.
– Dehogy németül. A német nyelv nem idegen. És nehogy azt higyje, hogy héberül. Az sem idegen nyelv. Vannak egyetemek, amiken ennek a nyelvnek is van tanszéke.
– Hát akkor milyen nyelven beszélnek a börzén?
– Börzéül.
– Hogy’ hangzik ez?
– Mindjárt bemutatom. Figyeljen: „A küszöbön álló médióhalasztás már most igen nehéznek igérkezik, mert lépten-nyomon darabhiány van…“
– Ezt a szinházigazgatók mondják?
– Nem. Ezt a börze mondja. De ne szakitson félbe, hadd folytatom a mondatot: „… és igy alkalmasint a halasztás dijtételeit a kuliszban sok esetben olcsóbban szabják ki, mint a pénzintézeteknél…“
– Halt, halt! Gondolkodni akarok.
– Ne tegye. Fölösleges. Inkább hadd mondom tovább: „… amelyek azonban a siralmas pénzviszonyok dacára már most sorba járják a bizományosokat és papirokat kérnek tőlük kosztba.“ Pont.
– Mi ez?
– Ez egy mondat az értéktőzsdéről.
– Maga ezt érti?
– Vannak benne szavak, amiket megértek. Sőt azt merem állitani, hogy külön-külön véve a szavakat, nincs benne egyetlen olyan szó sem, amit meg ne értenék.
– Nekem is ugy rémlett. De az egész…
– Az egész egészen érthetetlen. Képzelje el: mi sem értjük! Hogyan értené meg az elnök, aki nem másvallásu. Ebből támadt a veszedelem. A börzén mindenki igy beszél. És mikor jött az elnök, akkor a börzések gunyos mosolyokkal ajkukon, még igyebben beszéltek.
– Ezt valóban nehéz eltürni.
– Bizony. Ez olyan, mintha a cselédeim franciául beszélnének, hogy én meg ne értsem őket.
– De ön azt mondja, hogy az idézett mondat az értéktőzsdéről való.
– A gabonatőzsde nyelve ugyanaz. Nyissa ki a fülét.
– Nyitva van.
– „A malmok a tudósitási héten 100.000 métermázsát vettek. Elkelt egy nagyobb tétel urasági áru, nyolcvan kilogrammos minőségben, 11.85 koronáért, három hóra, ab Budapest.“
– És ez mi volt?
– Ez egy mondat volt a gabonatőzsdéről.
– Vannak benne értelmes részek.
– Hogyne! Urasági áru. Ez mifelénk nadrágot jelent. Vagy hogy: nyolcvan kilogrammos minőség. Ez olyanféle lehet, mint a piros-szinü mennyiség.
– Beláthatja tehát, hogy az elnöknek volt oka az elkeseredésre.
– Be.
– Ezért elkezdte szekálni a gabonatőzsdét.
– Miért éppen a gabonatőzsdét?
– Mert oda legalább nem restelt bemenni. Ott mégis elhangzott néhány szó, amit ő is megértett. Ott néha azt is mondták: buza, rozs, zab. De az értéktőzsdén még ennyi sincs.
– Nem lehet tudni. Az első magyar általános országos nyelvujitás harca is soká tartott.
– De mégis?
– Mondjuk: az idők végéig.
– Az mikor van?
– Vagy mikor az eszkompt és a lombard értéke a váltótárca ércállományának készlete alá hanyatlik…
– Vagy?
– Vagy mikor a kulisz ultimó-fedezetei a hivatásos és fürge bessz-spekulisták kinálatai következtében a bankjegytartalék adókötelezettségévé realizálódnak.
CSÁBITÁS
Ijedten ütöm fel a fejemet: csábitják a magyart Argentinába. Maga az argentinai köztársaság csábitja, utazási költséget s a megérkezés után egy heti ingyen ellátással egybekötve biztos munkát igérvén neki. Hohó, mondom az első pillanatban, hiszen ez tilos! Hiszen igy elfogy a magyar és nem lesz… Mi nem lesz? Nem lesz elég Newyork felé kivándorló. Ez már a második pillanatban eszembe jut, s a harmadikban gondolkodni kezdek rajta, hogy miért bün a kivándorlókat Argentinába csábitani? Aztán mindjárt meg is állapodom benne, hogy nem bün, mert a mi Newyork felé szabad, az nem lehet halálos vétek Buenos-Ayres felé sem. De maga a köztársaság, Argentina, mint állam, hivatalosan csalogatja a magyart! Ha jobban odanézek, ebben sem tudom fölfedezni a gonoszságot. Tyukot és kalácsot igér neki! Miért ne igérne? Mert a tyuk és a kalács hazugság! Miért ne hazudhasson egy állam hivatalosan, ha privátemberek hazudhatnak?
Vagy azt gondolja ön, kedves ellenemszóló, hogy az ügynök, aki a magyar paraszttot a koncessziós hajóstársaságok megbizásából főzi puhára, talán az Egyesült-Államok valóságos gazdasági helyzetét tárja föl a kivándorló előtt? Talán azt mondja neki: ‚Jó ember, gyere ki Amerikába s ha van elég pénzed ahhoz, hogy tudj valamihez kezdeni, akkor minden izmodnak olyan megfeszitésével, amihez itthon nem szoktál, tudsz némi pénzt összekaparni, de ha semmid sincs, akkor csak a legeslegutolsó munkához juthatsz, baromilag dolgozván a legmegvetettebb szemét lesz ott kint belőled?‘ Ezt mondja-e az ügynök, a hivatalosan engedélyezett? Nem. Hanem tyukot és kalácsot beszél, noha a kenyeret sem tudja biztosra igérni. De az ügynöknek, az Egyesült-Államok felé dolgozónak, nincs is érdeke semmi azon tul, hogy a magyart hajóra szállitja és az utiköltséget tőle elveszi. Neki és a hivatalos kivándorló-szállitóknak itt van az üzletük, s Ellis-Islandnál már semmi közük a történendőkhöz. Ezt tudják Amerika többi államai és azt is tudják, hogy a csillagos lobogó területe tul van tömve értéktelen, idegen emberanyaggal. Megpróbálják hát néha, hogy hátha el tudnának venni a maguk számára a fölöslegből. De Magyarországon ez sohasem sikerült nekik. Kanadát és Argentinát minálunk mindig lefülelik és pedig nem azok elsősorban, akiknek üzleti érdekük, hogy a kivándorlás Newyork felé bocsássa rajait. Hanem a jóhiszemüek. Akik vérveszteségnek látják a kivándorlást, s valahányszor Kanada és Argentina jelentkeznek, mindig szent őrület fogja el őket s korbácscsal kergetik el Kanadát és Argentinát. ‚Még ez is!‘ mondják, nagyon helytelenül, mert elfeledik, hogy egyetlenegy olyan embert, akit e föld nem ápol, hanem csak eltakarni akar, itthon-tartani nem tudnak, annál kevésbé, mert van egy hivatalos rés, amelyen át mindenki, aki bizonyos korhatárt elért, megszökhetik ez áldatlan országbol. És ezt a rést törvény tartja nyitva és ezen a résen át, a legnagyobb és a legembertelenebb nyomoruságba, százezrek tódulnak ki. Mennének ezek Kanadába és Argentinába is, de ha a jóhiszemü felháborodás elvágja az utjukat! Tehát nem Kanadába és nem Argentinába mennek, hanem a bányák poklába, a husgyárak szemétdombjaira. De okvetlenül elmennek, el, mert itt nincs maradásuk. Argentina meg Kanada meg a többiek elcsodálkoznak rajta, hogy mikor ők a két rossz közül a kisebbet kinálják, s még előnyösebb feltételek mellett is, az ő horgukra sohasem akad ember, vagy összesen igen kevés akad. És Bolgár-Lessing Lajost becsukták s az argentinai konzul, a bécsi, hivatalos orrt kap, hogy miért vetemedik csábitásra. S miközben az ember elhül e bornirtságon, még csak szólni sem mer, hisz fél, hogy megkövezik. Ha Bolgár-Lessing Lajos Newyorkot mondott volna Oregon helyett annak idején, akkor elül is felvehette volna a professzori cimet, hátul is, senkisem bántotta volna érte, s ha Argentina megállapodásra tudna jutni a magyar állammal, hogy fejenkint négy koronát ő is ad egy kivándorlóért, akkor még egy toronyórát is igérhetne minden szükölködő magyarnak, hivatalosan semmi bántódása sem esnék érte. Azonban Argentina a kivándorlónak fizet, s nem tételezi föl, hogy annak az államnak is kinálhat pénzt a kivándorlóért, amely államtól a kivándorlót – az állam husát, vérét, idegét – elveszi. Argentina tehát hoppon marad, ami nem nagy baj, de husunkat, vérünket, idegünket tovább is Chicagóban használják fel hurkatölteléknek, s ez már igen nagy hiba, mert ha már nem tudjuk megmenteni a magyart, legalább vigyázhatnánk rája pusztulása utjain. Azzal a ténynyel szemben, hogy a magyar milliónként kivándorol, nem lehet egyre csak azt hajtogatni, hogy ‚de hát jobb volna, ha nem vándorolna ki‘, hanem a kivándorlást meglévő állapotnak elfogadva, csakugyan szabályozni kellene. A személyes szabadság, mondja ön. Nem engedi, hogy beleszóljak, hová menjen a menni-készülő. Hát azt megengedi, hogy csak éppen egy helyre engedjem menni? Ha azt mondhatom neki: „Csak Newyorkba mehetsz“ – miért ne mondhatnám: ‚Te Quebecbe mégy, te Buenos-Ayresbe?‘ Amely percben a kivándorlásról törvény van, ez a törvény, lényegében, ugyanaz, mint a jobbágyok szabad költözködésének meggátlása volt. Ha tehát az állam, a maga érdekében, már amugy is átlépte a jogos egyéni érdek határait, miért ne léphetne egy lépéssel tovább? Miért ne mondhatná meg, hogy, ha már muszáj elmenni, akkor hová jó elmenni? Az állam nem teheti, mert szégyeli magát. Helyes. De a kivándorláselleni apostolok miért ész nélkül apostolkodnak? Mért csak azt a nótát fujják, hogy ‚Amerika a pokol, oda ne menjen a magyar‘, miért, mikor látják, hogy a magyar mégis megy, valóban megy, szédülten megy, miért nem kiáltanak utána: ‚Amerika pokol ugyan, de a pokolnak vannak tornácai és előcsarnokai, amik nem olyan tulfülöttek, amikben lassubb és kellemesebb halállal lehet meghalni?‘
Miért? miért? miért? Mert szerencsétlen nemzet vagyunk. Még a szerencsétlenségünkben is szerencsétlenek.
UTAZÁS HORVÁTORSZÁGBA
– Egy megkezdett utinapló. –
A Dráván tul, le a Száváig és az Adriáig, fekszik Horvátország, melyet mi magyarok többnyire csak ugy ismerünk, hogy, Fiuméba utaztunkban és onnan visszajövet, keresztülalszunk rajta. Aki Somogyszobbnál fekszik le, az Plásenál ébred föl és a tengert nézi Fiuméig, aki Fiuméban fekszik le, az Somogyszobbnál ébred fel és mosakodni megy. Közben van Horvátország, egész története, Zvojnimirtól kezdve napjainkig, a horvát nép, Zágráb, ahol a mindenkori bánokkal történik sok-mindenféle, a kiegyezés, a fehér lap, Deák Ferenc, Karszt, vasuti balesetek, Vojnovics Ivó gróf, satöbbi, satöbbi, csupa bizonytalan és rosszul tudott dolog, ami nem csoda, hisz ébren csak akkor fordul meg néhány ujságiró Zágrábban, ha horvát politikusokkal akar interjut csinálni, ami aztán még jobban fokozza a zavart, mert a horvát politikának épugy semmi köze nincs a horvátsághoz, mint a magyar politikának a magyarság életéhez, halálához, tengődéséhez.
Én azonban most nem aludtam át Horvátországot, már Zágrábnál fölébredtem és Károlyvárosnál kiszálltam, s e pillanatban egy kis horvát vidéki város főuccájának akácait nézem és délutáni csendjét hallgatom, tehát személyes meggyőződést szereztem arról, hogy Horvátország nemcsak a térképen, nemcsak félálomban hallott állomás-nevek alakjában, hanem a valóságban is megvan. Hogy milyen? Kezdjük az elején, ott, ahonnan Horvátország felé elindulni kell, Budapesten, a Keleti pályaudvarnál.
Nem vették észre az utóbbi időben, utazó magyarok, hogy a főváros két pályaudvara közül különösen a Keleti teljességgel kivándorló üzemre alakult át? A pályaudvart, kint az uccán, hajóstársaságok ügynökségeinek üzlethelyiségei veszik körül és erre nem szabad azt mondani, hogy ez másutt is igy van a nagyvárosokban, mert másutt ezek az ügynökségek a normális forgalmat bonyolitják le, mig minálunk semmi egyéb dolguk nincs, csak a kivándorlók szállitása. Ha tehát ittvannak ezek a ragyogó boltok, akkor ismételten nem értem a határrendőrség cimü intézményt, a zugügynöki rangot és a többi szamárságokat. Hogy a patentes társaságok csak a katonasoron tul lévő magyarokat szállitják, ez ugyan keveset változtat a dolgon. Mert vajjon nem mindegy-e, hogy a huszesztendős magyar megy-e ki Amerikába, vagy a huszonnégyesztendős? A katonaságnak lehet nem-mindegy, a magyarságnak rettenetesen mindegy s hogy a társaságok kizárólag csak olyan utasokat szállitanának, akik az összes fegyvergyakorlataikon is tulvannak, hát ezt még akkor sem lehet elhinni nekik, ha mezitláb megesküsznek rája.
Nem értem többek közt azt sem, hogy a privilégiumos hajóstársaság üzleti helyisége mit kereshet magának az állomásnak az épületében, amely állami épület s az állam behunyhatja a szemét, esetleg odadughatja a markát, de hivatalosan még sem rendezkedhetik be kivándorlók közvetitésére, főképp, ha ezek a kivándorlók a saját alattvalói. Könnyitsük meg a Pesten átutazó kivándorló dolgát? Prezentáljuk neki a vágóhidi irodát már a pályaudvaron? Ezek olyan hasznossági szempontok, amikhez lesülyednünk talán még sem volna szabad. A magyar lányokat is állandóan szállitják külföldre, – s ez az üzlet, bizonyisten van olyan tisztességes, mint a másik – mégis: Hungara-iroda nincs a pályaudvaron, noha biztos, hogy a városban igenis van, s talán egygyel sem kevesebb, mint ahány hajózási ügynökség terpeszkedik Budapesten. Vagy ez a hivatalos helyiség fölösleges tehát, vagy az az elegáns tengerésztiszt, aki a kivándorlási üteg katonája, s aki az induló vonatok felett tart szemlét, kivándorlási szempontból. Az egyenruhája mindenesetre csinos, a foglalkozásáról nem merném ugyanezt mondani, mert kacagtató, hogy mig ő a vonat lépcsőjénél azt mondja, hogy tilos, addig tiz lépéssel odébb ugyanabban az épületben elmagyarázzák a magyarnak, hogy nem is olyan nagyon tilos, s hogy a kivándorlási főhadnagy odakint valóban az az operett-figura, aminek első pillantásra látszik is. (Ne sértődjék meg ezen, nem ő tehet róla.)
Vannak fináncok is, mondja ön. Persze, hogy vannak, adassék tisztelet spenótszinü gallérjuknak. De nincs a pénzügyigazgatóság épületében egyetlen olyan hivatalos helyiség sem, amelyre ez volna kiirva: Dohánycsempeszeti ügyosztály.