Mit ültök a kávéházban?

PALLÓS

Ki meri azt mondani még, hogy van csoda, amely három napig tart? Nincs ilyen. A csoda ma már legföljebb a reggeli lapoktól az esti lapokig, s azután, ha igen nagy csoda, még az esti lapoktól a reggeli lapokig tud eltartani. Az ördög sem emlékszik már a Pallós Ignác ügyére; az emberek kivélekedték és kivezércikkezték magukat annak idején és Pallós Ignácról kevés szó esik már ebben az életben. Talán sohasem szellőztetik azt a nagy szennyest, amit a Pallós ügye körül sikerült hirtelen ládába zárni. A ládát bezárták és ráültek a tetejére hivatalosan. Ami közéleti tanuság volt a Pallós Ignác esetében, azt nem engedték ki a ládából. Emlékeztetőül annyit, hogy Pallós Ignác, aki irni, olvasni alig tudott, milliós vállalkozóvá tudott lenni, azoknak a kegyelméből, akik keresni akartak rajta. Aztán Pallósnak rosszul ment sora és több millió értékü részvényt hamisitott. Akkor lefülelték és Pallós ki akarta nyitni a száját, hogy elmondja, kit mindenkit vesztegetett meg ő addig, amig milliomos volt.

Tetszenek emlékezni ama kenetes beszédekre, amiket a rendőrségen Pallós Ignáchoz intéztek?

– Pallós, maga szálljon magába, maga valjon töredelmesen Pallós, de ne próbáljon senkit az ügybe belekeverni, Pallós, mert maga azzal ugysem használ magának, Pallós!

Mindenki tudja, hogy nincs jogegyenlőség e világon, s hogy a hatmilliós eseteket másként kezelik, mint a nyolcvankrajcáros csirkelopásokat. De nem volna szabad ilyen élesen dokumentálni ezt a különbséget. Hadd higyjék legalább a közemberek, a jogszolgáltatás szegény birkanyája, hogy az igazságnak valóban be van kötve a szeme, s hogy mérleget tart a kezében. Hadd higyjék, ugysem igaz. S a másik, a népmesebeli felfogás sem teljes, hogy az igazság vak. Dehogy az. Mindebből csak annyi igaz, hogy az Igazság akkor hunyja be a szemét, mikor akarja és a saját mérlegén, amit ugy ismer, mint a kis szatócs az ő mérlegnek elnevezett két rézserpenyőjét, ugy mér, ahogy neki tetszik. A Pallós-magaszálljon-magába kezdetü történet ennek a kormányozható szembehunyásnak egyik legkétségbeejtőbb esete. Hiszen azt is tudta mindenki, hogy azt a nagy apparátusos részvénycsalást, amit Pallós Ignác követett el, nem lehet máról holnapra, egy hónapos-szobában végrehajtani. Mindamellett az igazság nem akart több büntársat, annál a két földhözragadt alkalmazottnál, a Pallós két hivatalnokánál, akik igazán nem szaladhattak rendőrökhöz, biróhoz, mikor a gazdájukkal, vagy a gazdájuk parancsára, vagy a gazdájuk kedvéért csaltak. Ha szaladtak volna, még baj érhette volna őket. Ez nem tulzás kérem. Ha a virágzó milliomos Pallós Ignácot feljelentik alkalmazottai, a Pallós kijárói még becsukatják a tisztesség bacillusával fertőzött embereket. Könnyen megtörténik az ilyesmi.

Ó, mennyire másként megy ez, ha Péter ellop egy kenyérsarkot a péktől! Még a fogházbeli álmát is kilesik, s ha álmában egy nevet susogott, azonnal utánajárnak, hogy nincs-e része a kiejtett név gazdájának a kenyérsark ellopásában s még árpacukrot is hajlandók adni Péternek, ha lesz olyan kedves még néhány nevet kiejteni.

És a hatmilliós vádlott hallgasson? Persze. Mert a nevek, amiket ő kiejtene, kényelmetlen nevek, józengésü nevek, közszereplők nevei. A hatmilliós vádlott egyszerre lépjen elő Krisztussá és a maga bőre árán mentsen meg mindenkit, ha már ő maga ugysem menekedhetik. Züllött kis filozófia ez, abban a pillanatban, mikor az igazságszolgáltatás alkalmazza. És pedig annál züllöttebb, mennél emberibb és igazságosabb a való-életben. Mert mi, akik kivül állunk s akik nem a törvénykönyvvel kezünkben filozofálunk, elmondhatjuk:

– Mért menjen tönkre egy csomó ember, ha ebből a vádlottnak ugysincs haszna?

De a rendőrség és a vizsgálóbiró nem állhatnak ezen az alapon. Állhatnának, ha mindig állanának rajta. De, ha váci-uti tüntetések vannak, melynek szereplői rongyos munkásasszonyok és egyéb kis piszok emberek, akkor: fiat justitia, pereat mundus. Mert akkor a justitia néhány hamis detektiv-vallomás, a mundus: egypár toprongyos, aki nem tud segiteni magán. Ha ellenben Pallós Ignác csak a minisztériumok felé fordulva tudna egy jó vallomást tenni, akkor legyünk emberségesek és kezdődik a hallja-maga-Pallós nevü fentebb ismertetett mondás.

Ez a társadalom megtisztitása? Könyörgünk alássan.

– Ugyan! – mondja ez alkalommal rendőrség és vizsgálóbiró velem együtt, – az nem komoly dolog.

Valóban nem az. A társadalmat, egyáltalán nem lehet igy megtisztitani. De nem is kell; az embert, ha cukorbeteg, nem operálják. Mert az orvostudománynak mindegy, s a betegnek is mindegy, hogy az operációba hal-e bele a beteg, vagy magába a betegségbe.

KÉZ A ZSEBBEN

… Birósági dolgokról irván, azzal kellene kezdeni, hogy a legnagyobb tisztelettel hajlok meg a biróság előtt. Ez már igy szokás. Mindenki a legnagyobb tisztelettel beszél a biróságról s a legnagyobb tiszteletlenséggel gondolkodik róla. Én tehát azt bocsátom előre, hogy a biróságra, mint intézményre, sem gondolok valami nagy áhitattal, s a birák személye csak annyiban kap tiszteletet szerénységem részéről, amennyiben e személy okos embert takar. Nincs kinosabb látvány, mint a butaság, mikor a dobogóról ejti köveit a hallgatóság fejére. De most nem ez az eset forog fenn, mert akiről beszélni akarok, Baloghy biró, határozottan okos, sőt nagyon okos ember; erős magyar esze van. (Ez a jelző nem kitalált értelemben jelző. A magyar ész csakugyan egészen másmilyen, mint a német, vagy a francia, vagy az angol ész; simább, egyszerübb, de talán mégsem értéktelenebb.) Ellenben bizonyos gondolatköröktől nem tud szabadulni. Például attól a gondolattól sem, hogy a tanu ne tegye zsebre a kezét. Ezt igy tanultuk az iskolában, vagy nem is ott: igy szoktuk meg és még nem revideáltuk: csakugyan tiszteletlenség-e az, ha valakivel ugy beszélek, hogy a zsebembe dugom a kezemet? Másrészt, ha tiszteletlenség is, a biróságnak nem kellene-e elfogadnia, s a maga számára értékesitenie ezt a tiszteletlenséget?

Mingyárt megmondom, hogyan gondolom. Tételezzük fel, hogy a zsebredugott kéz valóban tiszteletlenség, ámbár legtöbb ember azért dugja zsebre bizonyos esetekben a kezét, hogy ne gesztikuláljon vele, mert azt tartja a nagyobb tiszteletlenségnek s ebben a tiszteletlenségben akarja önmagát megakadályozni. Vagyis a zsebredugott kéz ilyen esetben a tisztelet kifejezése. De föltételezve, hogy nem igy van, hogy a zsebredugott kéz valóban tiszteletlen, bizonyos, hogy a tanuk e zsebredugott kézzel némi fesztelenséget akarnak megszerezni maguknak. Erre a fesztelenségre pedig, nem a tiszteletnek, hanem az igazságnak van szüksége. Viszont a biróságnak, ha kell is a tisztelet, de elsősorban az igazság kell. Tudjuk pedig, hogy a biróságok előtt elhangzó vallomások legnagyobb része hamis és a biróság előtt letett eskük kilencven percentje egyszerüen: hamis eskü. Mert a tanuk nincsenek is abban a helyzetben, hogy igazat mondhassanak. Rosszul, feszélyezetten, kényelmetlenül, kinosan érzik magukat. Először, mert a hamis-esküre való figyelmeztetéssel megijesztik őket, másodszor, mert felnőtt ember nincs hozzászokva ahhoz, hogy állva beszéljen, csak akkor, ha szónok. Ha pedig szónok, akkor hazudik. Világos tehát, hogy a hamis esküre nem szabad figyelmeztetni a tanukat, mert ebből több hamis eskü származik, mint abból a szándékból, hogy a tanu hamisan akar vallani. S az is világos, hogy a tanukat le kell ültetni. Ülni mindenki tud tisztességesen, állni legföljebb csak azok, akik katonák voltak és ismerik a haptákot. Haptákban viszont szintén nem lehet igazat mondani, mert nem lehet gondolkodni. Az álló ember számára, ha nem volt katona és ha volt, de nem akar haptákot állni, a két kéz és a két láb négy problémává lesz. Láttam a Désy-pörben államtitkárt, aki vallomás közben valósággal végigtáncolt a termen, s a kezével mindenféle mozgást végzett, még orrfurót is, mert sem kezével, sem lábával nem tudott mit csinálni, noha igen kiváló ember. De ha már áll a tanu, akkor legalább dughassa el a kezét a zsebében, mert igy a két kéz már nem probléma, a tanunak nem kell közben folyton ezt gondolnia: ‚jaj a kezem! jaj, hol a kezem?‘ s többet gondolhat arra, hogy mit kérdeztek tőle és mit feleljen a kérdésre.

A zsebredugott kéz következtében sokkal kevesebb volna a dadogó és jóhiszemüen hamisan valló tanu. Hogy a fesztelen tanuk közt aztán akadnának hamisak, ez igaz. De mire való a hamis esküről szóló törvény? A választ erre nem én adom meg, hanem a törvényszéki prakszis. Minden pörben elhangzik egy csomó olyan vallomás, ami egymással homlokegyenest ellenkezik. Eskü alatt. Természetes, hogy az eskük egyik csoportja ennek következtében – logika – hamis. De maga a törvényszéki prakszis nem vonja le a konzekvenciát. Utólag sem csinál semmit annak megállapitására, hogy kié volt az igazi, kié a hamis eskü. Mert, sajnos, az igazságszolgáltatás általában nem az igazság, hanem az itélet felé tör. Ez pedig kevés.

A KALAUZ

Mára virradóra álmodtam én ezt igy: Felszállok a villamosra, leülök a padkára, miután két hölgyet, aki nagyon szélesen ült, udvarias grimaszszal kényszeritek rá, hogy térfogatát kevesbbitse. Megállapitom, hogy a levegő a városban rossz, de hálaistennek, idebent még rosszabb, előveszem a Brockhaus-lexikon tizenharmadik kötetét és figyelmesen olvasni kezdem a fülcimpáról szóló cikket (ami a németben o betü alatt lelhető föl). Jön a kalauz.

– Pancsol a nagyságos ur.

– Ejha, – mondom, mert álmában az ember ilyen szavakat is használ, álmában az ember azt is mondja vajha, azt is mondja minő, szóval olyan szavakat, amiket ébren szégyelne kibocsátani a fogai közül – ejha, – mondom – beh udvarias kegyed. (Beh ezt is csak álmában használja az ember, ami azért furcsa, mert ehelyett hogy ki, az ember álmában sem mondja ezt: kih.)

– Vagyok – feleli a kalauz és szalutál és tovább mondja: – vagyok, kezét csókolom.

– Nini – kiáltom én, hiszen maga Mészáros-kettő-Pál, a megboldogult közrendőr.

– Vagyok – feleli a kalauz és szalutál és tovább mondja: – Mészáros-kettő-Pál vagyok, aki Hérics-három-Pál ügyész urat – és szalutál – kardom lapjával fejbeérintettem, ugy, hogy az illető – és szalutál – leesett a kalapja alól.

– Hogy kerül ön ide? – kérdem én.

– A társadalom mai berendezkedésének hiányossága folytán – feleli ő. – Annak alapján, hogy világrendünk ha nem mondom, hogy hazugságokon, de legalább is féligazságokon épül, amik veszedelmesebbek a hazugságoknál.

– Milyen intelligensen nyilatkozik ön, kedves barátom.

– Ne méltóztassék csodálkozni ezen. Esetem óta sokat tanultam, sőt mindent megtanultam. Én mondom önnek, uram, hogy esetem égre kiált, égre kiált, bár iszonyuan hallgat.

– Ön ezt emfázissal mondja.

– Ezt emfázissal, de a többit rezignációval.

– Halljuk a rezignációs részleteket.

– Kegyeskedjék meghallgatni szomoru történetemet, ahogy az Ezeregyéjszaka elbeszélői mondják. És most mindössze villlamos-kalauz vagyok s villamos-kalauznak lenni nem első dolog Magyarországon. S mi voltam azelőtt? Államrendőr voltam – és szalutált. – Állam… és ez nem volt álom… államrendőrnek lenni Magyarországon elsőbb dolog, mint államfőnek lenni. De mi voltam azonfelül?

– Volt még mellékfoglalkozása is?

– Volt. Logikus gondolkodó voltam. S ha Tolsztoj megállapitja, hogy minden ember halandó, Iljics Iván ember, tehát Iljics Iván halandó (lásd az Iljics Iván halála cimü elbeszélés kezdő sorait): akkor én megállapitottam, hogy minden ember verendő, az ügyész ember, tehát az ügyész verendő (lásd az esetemről szóló riport végső sorait). Van itt hiba a gondolatmenetben?

– Nincs, egyetlen hiba sincs.

– És látja, uram, ahelyett, hogy megbecsültek volna, mint logikus gondolkodót, ahelyett, hogy jutalmat adtak volna Mészáros-kettő-Pálnak, az amugyis hiányos demokrácia egyik kitünő emberének, mit tettek velem? Ezt tették velem. Mert, ugy-e, tudjuk mindnyájan, hogy isten előtt nem vagyunk egyenlőek. Nem, nem. Ennek már régen vége van. Nem vagyunk egyenlőek az állam előtt. Sohasem is voltunk. A társadalom?… Azt ne is emlitsem. S akkor jöttem én, nem is jöttem, csak álltam a Reviczky-téren és hirdettem az Igét: ‚Emberek, nem csüggedni! Küzdve küzdeni, bizva bizni! Mindnyájan egyenlők lehettek Mészáros-kettő-Pál előtt. Engedjétek hozzám a kisdedeket és engedjétek hozzám a nagydadokat. Mindegyőtöknek egyforma szeretettel huzom meg a fülét, simitom meg az arcát, tapogatom meg a lapockáját.‘ És jöttek is. És minden fórum helyeselte egy ideig az én nagy, meleg szivem részrehajlatlanságát. Anatole France már hegyezte a szakállát, hogy ugy irjon rólam, mint jó rendőrről, ahogy nagyságos Magnaud urról irt – és szalutált –, mint jó biróról. És vártam, hogy a demokrata körből átüzennek hozzám: Jöjjön, Mészáros ur, állitsa helyre köztünk is az egyenlőséget, mert már mink is különbeknek képzeljük magunkat egymásnál. De akkor jött az én esetem, amelylyel egyenesen inkarnálni akartam az egyenlőség szent eszméjét és mindenki elkezdett kiabálni. Kiabálták a lapok, hogy ők tudják, hogy ez igy van; kiabálták a birák, hogy ők nem tudják, hogy ez igy van. S mondjam-e, hogy nem volt igazuk? Nem igaz, hogy a lapok tudják, hogy ez igy van, mert ha ők azt tudják, hogy igy van, akkor nem igy van. Már pedig valóban igy van. Nem igaz, hogy a birák nem tudják, hogy igy van, mert még azt is tudják, hogy attól, hogy ők nem tudják, hogy igy van, attól még egyre és állandóan igy van. Csak én maradtam meg ismét logikusnak, amilyen Kant óta vagyok s azt mondtam a birónak, amit minden emberről mondani szoktam, akit megvertem, hogy: nem vertem meg. Azelőtt ők hitették el velem, hogy nem vertem meg senkit, s most makacsul szegődtek elébe annak az igazságnak, amit ők segitettek megállapitani. Esküszöm a nagyságos urnak, hogy abban a percben, mikor kimondták, hogy megvertem, azonnal ugy éreztem, gondolkodásom vas-erejénél fogva, mintha nem vertem volna meg. Ha tehát igazságtalanok voltak velem szemben, mikor a brutalitás kiderült, még igazságtalanabbak lettek e pillanatban, midőn a brutalitás kiderültével kiderült, hogy nem volt brutalitás.

– Mészáros-kettő-Pál, én szédülök – szóltam és végighuztam kezemet a homlokomon.

– Ha boldogult rendőr-koromban én huztam volna végig igy a kezemet a nagyságos ur fenkölt homlokán, akkor érteném, hogy szédül. Igy csak azt látom, hogy a nagyságos ur is éppoly hibásan gondolkodik, mint a mai rend, amely levettette velem előbb logikámat, azután rendőri ruhámat. Miért tették ezt, ó miért? Miért kellett önöknek olyan sokáig a rendőri logika, miért nem kellett a logikai rendőr? Nem sokkal szebb-e ez, mint amaz? Nem örvendhettek volna-e azon, hogy az egyetem katedráin tévesen gondolkodó emberek ülnek, de áll a Reviczky-téren egy ember, aki le tudja vonni az összes konzekvenciákat? Egy Mészáros! Kettő Pál!

Lehorgasztotta a fejét s én a lyukasztóval halkan, megértően átlyukasztottam a fülét.

– Átlátszó – mondtam aztán s könnyed gesztussal fölébredtem.