A VÁROS
AZ ÁTMENETI VÁROS
Horribilis árat fizet a lakásért? Ne féljen, csak ideiglenesen; amig Budapest annyira kiépül, hogy lakás-kinálat és lakás-kereslet szépen egyensulyozzák a mérleget. Hogy nem mehet Budára lakni, pedig szivesen menne, de onnan nincs közlekedés? Ne essék kétségbe, csak ideiglenesen van ez igy, amig a közlekedési viszonyok utolérik a város fejlődését. Egy feketekávénak hetven fillér az ára s mellette tizenkét, esetleg husz fillér borravalót kell adni a pincérnek? Csak nem megijedni. Átmenetileg van ez igy, amig minden héten hét kávéház nyilik és tizennégy zárul, tehát az üzemben némi bizonytalanság észlelhető, amely a kávés részéről az en richissez-vous alkalmazásában nyilatkozik meg, happevekk szóval fordittatván magyarra. S a borravaló is csak átmeneti; majd a revier-rendszer elintézi közmegelégedésre. Nem tud telefonálni a József miatt? Ó, ez aztán igazán, de igazán átmeneti állapot. Azt hitték, hogy öt átvezető vonal elég lesz, ja, ja, de nem lett elég, mert más ám a teória és más ám a praxis. Tiz átvezető vonal kellene. Jó; lesz is, de átmenetileg csak öt van. Istenem, hát öt van, az is jobb, mint hogyha csak kettő lenne, vagy csak egy lenne, vagy egy sem lenne. Nem igaz, mi? És aztán, hogy a villany elalszik este? Higyjék el: átmenetileg alszik el csupán. Ha elalszik, ez nem jelenti talán azt, hogy már sohasem fog kigyulladni, hanem igenis kigyullad majd, mert irva vagyon: megvirrad még valaha, nem lesz mindig éjszaka. És irva vagyon: megbünhödte már e nép a multat és jövendőt. És általában minden irva vagyon, s ami irva vagyon, az nem átmeneti, csak a többi dolgok átmenetiek. Néha ugy érzem magam, mintha méla magyar ökrök vennének körül, hatalmas, de türelmes állatok, s aztán megnéztem őket jobban és látom, hogy a tünemény csak átmeneti. Valójukban hindu bölcsek ők, akik tudják, hogy minden, ami van átmeneti, s hogy nem kell az ügyeket gyorsan és véglegesen elintézni, mert az élet lényege ugyis az, amit Nietzsche ewige Wiederkehr-nek mondott, s amit én inkább körforgalomnak nevezek, megállóval a Dob-utcánál, egy-két forgalmi akadálylyal az Andrássy-ut sarkán. Mi vándorok e földi téreken… Igenis, vándorok, jobban fogalmazva vándorlók, szegény vándorló legények a pesti téreken, armer Reisenderek, vagy ahogy a magyar nép torzitja: almarázók, modern kulturára átirva: utazó ügynökök. Mit szaladjunk? Az élet elsiet, ugy-e? Legalább mi ne siessük el. És ha, amit ma megtehetünk, azt nem halasztjuk holnapra, ki tudja, ugyan ki tudja, hogy holnap lesz-e még tennivalónk? És ha már ebben az életben mindent elvégzünk, akkor mit csinálunk a reinkarnálódás után? Hétszer, vagy tizenháromszor térünk vissza e földi életbe (most nem tudom bizonyosan a számot), de valami müködést a tizennegyedik visszatérésünkre is fenn kell tartani. Hátha egygyel több lesz a visszatérések száma?
Bolondozom? Nem bolondozom, nemes Fesztusz, hanem igaz és józan beszédeket szólok (Acta Apostolorum 26. rész, 25 vers). Én csak azt szólom, amit a többiek cselekszenek, s én szivesen szólnék másképp, de ők másképp semmiesetre sem cselekszenek. És engem már megpuhitottak egészen; vannak még éjszaka, álomban, lázadásaim, de mire fölébredek, a vérem helyett tej, finom hamis tej csergedez ereimben, és csodálkozom rajta, hogy mért nem huzzák le a kabátomat, mikor tetszik nekik, mert olyan jó szabásu; és mért nem vernek fejbe, mikor nem tetszem nekik, mert olyan rossz szabásu vagyok. Gyerekkoromban, mikor még Nordauról azt hittem, hogy próféta, magam is a társadalom konvencionális hazugságának véltem ezt a kérvény-aláirást: legkisebb szolgája. Most már tudom, ki ez a legkisebb szolgája. Én vagyok. Mindenkinek a legkisebb szolgája. Méltóztatol átmenetileg kitolni két szememet addig is, amig állandó használatra négyet szerzek be? Méltóztassál. Kegyeskedel hasamon ideiglenesen táncot járni? Kegyeskedjél. Azért vagyok én itt. Hogy rajtam az összes átmenetek átmenjenek. Nem birom ki az átmenetek eme népvándorlását? Ejnye, ejnye; majd kibirja más. És az sem igaz, hogy nem birom ki. Mindössze abban tévedek, hogy azt hiszem: az embernek kilencven évig kell élnie. Majd revizió alá veszem ezt a hitemet. Harminc év is elég szép idő, átmenetileg; aki tovább akar élni, az szülessen elefántnak, amely állatnak átlagos életkora a kétszáz évet is meghaladja. Ha elvesznek belőle százat, még mindig megmarad a másik száz, s az bőségesen elég egy embernek. Ime, a városból indultam el és egy világfelfogáshoz jutottam. Nem nagyszerü város-e az, amelynek minden utja egyenesen a világürbe vezet? És micsoda világür az, amelybe Budapestről el lehet jutni? Ne hallgassanak rám, senki se hallgasson rám, ezentul én is befogom a fülemet, ha irok. A világ egy rózsabokor és Budapest a legszebb rózsa rajta. Átmeneti világ, átmeneti virág, s ha majd őszszel lehervad, szeretnék ott lenni, hogy még egyet üssek alákonyult fejére.
HELYET, HELYET
Mielőtt a nagynevü Hausmann (ejtsd, ha épen akarod: oszman) hozzányult volna, Páris lehetett olyan tömzsi város, mint amilyen Budapest ma, olyan zsufolt, ugy összeépitett, annyira teletömött, teretlen, utatlan és perspektivátlan. Bár valószinü, hogy Páris még akkor sem volt ennyire kétségbeejtően egymás hátára épitve, mint a mi fővárosunk, a negyven esztendős jubiláns. Hogy ez hogyan jutott eszembe? Csak ugy, hogy a régi Nemzeti szinház felé jártam, amikor lebontották. Az épülettömb nagy része már eltünt, s már látni lehetett, milyen szép, milyen igen szép, sőt milyen gyönyörü volna az a hely, ha oda, ahonnan a régi épületet elviszik, semmitsem épitenének. Hanem, nagyon egyszerüen, homlokzattal látnák el azokat a házakat, amik most tüzfallal fordulnak az üres telek felé, s egy kis zöldet ültetnének a föld ölére. Látni lehet, minden épszemü ember látja, aki odamegy, hogy az a hely szinte kiabál:
– Hagyjatok üresen!
Ugyanugy kiabált a szembenlevő telek is, ami ezelőtt még üresen állt, mert nem épitették oda az Asztória-szállót, meg a másik épületet. Akkor is jól esett elnézni az üres telket, a Kossuth Lajos-utca kezdetének volt valami formája, s igy ha a Nemzeti helyét üresen hagynák, a Rákóczi-ut eleje változnék át buta ház-egymásutánból tisztességes utvonallá.
Kár azt mondani erre az ideára, amit persze nem azért mondok el, mintha egy pillanatig is gondolnék rá, hogy megvalósitják, kár azt mondani rá, hogy rombolni könnyü, épiteni nehéz. Ebben a városban már éppen eleget épitettek s néhány esztendei rombolással lehetne egy kis orcát adni e városnak. Ha már csákány van a kezünkben, méltóztassék elgondolni, hogy ha a mai Nemzeti szinházat, azaz a Népszinházat ledöntik, s elviszik a Rókus-kórházat is, micsoda nagyszerü teret kapunk ott, milyen hatalmassá teszi ennyi szabad tér azt az egész környéket!
Ez persze drága mulatság. Sok millió értékü telek vész kárba, de nincs az a sok millió, amit Pesten meg ne érne egy tér, még csak nem is perspektiva, hanem levegő szempontjából. A régi Nemzeti telkének az üresenhagyása például nem is lett volna olyan tulságosan drága. Hogy bevesz-e az állam néhány százezer korona házbért arról a területdarabról, az igazán olyan rettenetesen mindegy, mikor az állam, szegény, ugyis az ablakon szórja ki a pénzét, s az ablak alatt katonák állnak és a sapkájukat tartják a pénzeső alá.
És egészen biztos, hogy nem is nagyon sok időn, mondjuk már száz éven belül, ezek a nagy rombolások, amiket mi ma tervezünk, meg fognak történni, csakhogy akkor még drágábbak lesznek, mert a telekérték is növekszik s közben uj és sok pénzbe kerülő épületek tornyosulnak majd ezekre a telkekre. S mégis ledülnek majd; de mennyire le! A Klotild-palotának például még száz esztendőt se lehet adni. Mihelyt meggazdagodik ez a város annyira, hogy megengedheti magának a jóizlés luxusát, az a palota elmegy onnan és elmennek a Bazilika környékéről is a bérpaloták, amiket éppen most nagy fáradsággal és sok pénzzel izzadtak oda.
Ma, persze, reménytelen a helyzet, az ördög sem veszi komolyan azt az óhajt, hogy a régi Nemzeti telkét üresen hagyják, s egyáltalán nem fognak ma, és még néhány évtizedig, semmi olyan telket üresen hagyni, amire épiteni lehet. Szó sincs róla. Legföljebb annyit tesznek meg az érzékeny szem számára, hogy lerombolják a régi tömböket és ujakat raknak a helyükre. De ez is valami. Mikor a romboló tótok elvonulnak, s mielőtt az épitő tótok odavonulnának, az ember, egy-két hétig odaállhat, legeltetheti a szemét Budapest eljövendő képét. És az szép lesz, biztos vagyok benne.
De az egész csak két-három hétig tart, megint teleépitik a telket, ujra börtönné válik Budapest, csak néha rázza meg az ablakok rácsát valaki.
RÉGISÉGEK
Mért szégyelném bevallani, mikor valóban szégyen, hogy nem a Belvárosban lakom, ahol jó lakni, sem a Lipótvárosban, ahol szeretnék lakni, hanem csak idekint a Józsefvárosban, itt a szük és kellemetlen Népszinház-utcában, ahol a villamos nemcsak a sinén csikorog, hanem fent a vezetéknél is, ahol néha katonai automobilok mennydörögnek el az ablakom alatt s az agyvelőm fölött, és ezt mint ‚Tihany rijjadó leánya‘ hétszeresen veri vissza még néhány hatemeletes ház, amikbe igy nemcsak a szemem pusztul bele, olyan utálatosan izléstelenek, hanem a fülem is, olyan visszhangosak. És mért vallom ezt? Mert a Népszinház-utcán által ismerem a Teleky-teret, a megboldogult Ujvásártér utódját. Az Ujvásárteret szintén ismertem, s néha keresem a szakállamat, fehér szakállamat, hogy végigsimogassam s aztán, hja-nem-ugy-volt-ez-hajdanán’ jelszóval emlékezni kezdjek. Hajdinába-danába csakugyan nem ugy volt ez. Mi? Az, amiről beszélni akarok. Az Ujvásártéren is handlék voltak, a Teleky-téren is handlék vannak, sőt lehet, hogy e handlék, ha azóta Isten éltette őket, a régiekkel azonosak, maga az üzem azonban, látom, megváltozott. Az Ujvásártéren ócskaságokat árultak, a Teleky-téren azonban csak ujdonságokat, vagy régiségeket kinálnak.
Tessék figyelni a nüánszra.
Ha kimegyek az ócskásokhoz és akarok egy rézágyat venni, akkor, ugy-e, azért mentem az ócskásokhoz, hogy egy ócska rézágyat vegyek, féláron? Igy volt azelőtt. Most másként van. A kultura tönkretette ezt a várost. Az ócskásnál nem az ócskát keresik, hanem a régit. Az emberek müveltek és szemérmesek, miért? mert müveletlenek és szemérmetlenek. Ha egy félig-uj angol rézágyat akarnak venni, akkor, ha félig-uj csak, legalább Lujikatorz legyen. Az. Tizenegynéhányadik-Lajos-korabeli. És az ócskás-boltok, mert nem volt szabad elmaradniuk korunk szinvonalától, valóban át is alakultak régiség-kereskedelmi-gócpontokká.
Ki látott már ó-reneszánsz faliszekrényt, amely nemcsak ‚ugy kinéz‘, mintha vadonatuj volna, de csakugyan vadonat is? Én láttam. A Teleky-térről hozták derék pesti emberek, akiknek az előbbi butorát nyilvánvalóan megette a szu, illetve a poloska, s akik most ujonnan rendezik be magukat régiségekkel. Érteni kell hozzá? Na ugyan! hát ki nem ért a régi holmihoz? Láttam Napoleon iróasztalát is, amelylyel a Borodinón kelt át a nagy férfiu; bizony kicsit megviselt jószág, de gondolják el, milyen régen volt az, hogy Napoleon felugrott erre az iróasztalra és igy szólt katonáihoz:
– Katonák, háromezer gulya néz reátok e térről.
És ez az iróasztal nem drága. Ha jól emlékszem, százhusz korona. De megfizethető-e pénzzel az a gyönyör, hogy Berger ur, aki napközben a Lehántoló és Pénzgyártó Banknak paráf-joggal felruházott prokuristája, este ez iróasztal mellé ülhet elolvasni az ő mindennapi egyetlen szellemi táplálékát, az estilapokat? Nagy dolog, nemde? És vasárnap eljönnek az ismerősök s akkor az iróasztal megkapja a maga beállitását. A vendégek is emlékeznek Napoleonról, ámbár valószinüleg nem emlékeznek Napoleonra és Borodinót alig tudják megkülönböztetni Sörödinótól, ahol Napoleon szintén járt és szintén mondott egy nevezeteset.
És milyen szőnyegek kaphatók odakint? Turkesztán, Irán és Bokhara összes álmai beléjük szőve, van olyik Abdul Hamid háreméből is, mert azt mindenki tudja, hogy az ujtörökök föloszlatták Abdul Hamid háztartását, ezerkétszáz nőt elkoboztak tőle, csak háromszázhatvanötöt hagytak meg neki, s az ezerkétszáz nő mindegyikéhez nemcsak egy-egy Arden-Eunoch, hanem legalább két-két legfinomabb és mérsékelt áru perzsaszőnyeg is tartozott. És hová kerültek volna el ezek, ha nem éppen a Teleky-térre, ahol a nagyérdemü közönségnek legjutányosabban rendelkezésére állanak? Ott vannak a szőnyegek és a pesti konojszerek (franciául: connaisseurs) boldogan legeltetik képzeletüket a szultáni czirádákon, amiket cirádéknak látnak, mert olvasták a lapban, hogy a szultán irádékat szokott kibocsátani. Valószinüleg szőnyegekre irta őket; mit lehet tudni ezekről a bolond keletiekről; akik ugyis annyira bele vannak keveredve a butorismébe, hogy magukat ottománoknak nevezik, ami nem kanapét és nem sonkás-zsemlyét, hanem muzulmánt jelent, mig ellenben a diván nem sezlóng náluk, hanem kabinet.
Igy áll a derék középosztály a régiségekkel; ellentétben a nép alacsonyabb rétegeivel, amely szintén kijár ugyan a Teleky-térre, de kizárólag uj dolgok beszerzése miatt. Sirassam-e a nép megromlottabb erkölcseit is? Nem keresik már az uraságoktól levetettet, mert nem érzik meg benne a levetettség urasságát. A nép zordon és poézistalan lett, s nem kell neki az emlék, ami egy-egy mellényhez füződik. A nép otromba. Ó, ha lehetséges volna, hogy hazánk élő nagyjainak kimustrált ruhái megjelenjenek e téren! A kitünő középosztály hogy özönlenék még jobban végig az uccámon. Ha bizonyos volna benne az ember, hogy magára veheti Batthyányi Lajos gróf nadrágját, Károlyi Mihály gróf mellényét és Lánczy Leó kabátját! Mily felemelő érzések viharzanának át az összes kebleken, amiken eddig csak az unalom számuma hordta végig a homokot! De ez még nem jutott eszébe az üzletembernek, s igy mindaz a kegyelet, amely a senkiket a valakihez füzi, kamatozatlanul hever. Ennek nem volna szabad igy lennie. Valamit kellene csinálni a régiség-vágy csillapitására. S mindenekelőtt be kellene csukni a Nemzeti Muzeumot, amelyben igazi régiségek vannak. Kit érdekelnek azok a holmik, amik üvegszekrény mögött állnak s amik nem az enyimek? Kit érdekel Hunyadi János páncélja, ha nem veheti magára, hogy délután a kávéházba menjen vele s ott az érckebel mögé önthesse pikkolóját? Kezd kinőni a történelmi érzékünk, vigyázzunk, mikor borbélyhoz megyünk, le ne borotválja rólunk.
ÉS MOST VILÁGVÁROS?
Ezerkilencszáztizenkettő novemberét gyorsan beleirták Budapest aranykönyvébe, feltéve, hogy ez az aranykönyv megvan; mert e hónap néhány hete csakugyan a világforgalomba vitte bele a város nevét. Véletlenül ugyanis éppen akkor támadt külpolitikai bonyodalom, amikor udvar és delegáció külügyminiszterestül Budapesten voltak. A táviratok tehát innen mentek szét és ide özönlöttek a nagykövetek, hogy tanácskozzanak. Hát persze hogy ez a város nincs berendezve ilyen nagyurak fogadására. Jobban mondva: fogadni még csak tudná őket, ha szónoklatokról és fehérruhás szüzekről volna szó. Mert szónokok, azok vannak itt; valaki elhitette velünk, hogy mink szónoki nemzet vagyunk. De én elárulom ezen a helyen, hogy huszonkilenc éves vagyok, de egyetlen épkézláb magyar szónoklatot nem hallottam még, sem országgyülési teremben, sem fehér asztal mellett, sem az Isten szabad ege alatt, szóval sehol, ahol az emberek szónoklatra szokták kitátani a szájukat. Ellenben igenis hallottam beszélni hires magyar szónokokat, és mindig elcsudálkoztam rajta, hogyan mernek olyan hangosan annyi semmit, kicsavart ostobaságot, szamárfülü közhelyet hallgatóik fülébe danolni. Ha öt évben egyszer egy magyar szónok nagyvégre kimond egy olyan tőmondatot, amelynek igazán van értelme, ha nem is egetverő, de csak jól hétköznapi, abból a tőmondatból azonnal szálló-ige lesz. Mivelhogy nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy szónokaink emberi hangon becsületes mondatokat mondjanak. Ennyit a szónokokról, semmit a fehérruhás szüzekről. S vissza Budapesthez, amelyről azt voltam bátor mondani, hogy szónokkal és szüzzel még csak tudta volna fogadni az excellenciás nagyköveteket, de már egy jó hotelszobát nem tudott a rendelkezésükre bocsátani, sőt egy olyan restaurant-t is alig, ahol cigányzene bele ne cincogott volna, mikor ők Prohászka ur bőréről, tehát közvetve az én bőrömről is tárgyaltak. Bizony a cigány huzta és Hilmi pasának nemcsak azt kellett elszenvednie, hogy a bolgárok nagyon megverték az ő népét, hanem azt is, hogy a cigány mindjárt a lüle-burgaszi ütközet s a Hajdinárom-dinárom cimü csatadal elhegedülése után ötven korona hadisarcot vessen ki rája. Azt mondták, hogy az agg pasának reszketett a szakálla, de aztán megemberelte magát és bozontos szemöldökének rebbenése nélkül adta át a sarcot a putriban füstölt nyirettyüs kéznek. S aztán elgondolta magában, hogy előbb-utóbb ezt a várost is elfoglalják a bolgárok. Talán a Hilmi pasa esete miatt lett aztán az, hogy a nagykövetek világforgalmát rendőri felügyelet alá helyezték. Hiteles ugyanis, hogy a világbékéről folyó tárgyalások egy előkelő étterem vacsora-asztala mellett történtek. S nehogy a nagyhatalmak teljhatalmu megbizottainak egyenest Klió számára kimondott mondataiba a cigány beletányérozzon, minden nagykövetre tizenkét, minden követségi titkárra hat detektiv jutott. Egy-egy dragomán mellé (azt hiszem ilyenek is voltak) mindössze két detektivet rendeltek ki. S ha ön éppen abban az étteremben akart vacsorázni s nemzeti szokás szerint hangosan szürcsölte a levest és harsányan csemcsegte a hust, akkor két detektiv az ön asztalához lépett és azt mondta:
– Pszt!
S akkor ön megkérdezte, hogy miért ne etnográfiázhasson a levessel és a hussal, s a detektivek némán az excellenciák asztala felé mutattak. Már most én ebből az egész demarsból nem azt helytelenitem, hogy az embereket enni akarták megtanitani, hanem azt, hogy detektivekkel akarták megtanitani őket. A szürcsölési és csemcsegési tilalmat én egyszerüen a falakra szegeltetném, még a delegációs ebédeknél is, – azt hiszem ott is nagy szükség volna rájuk, – de a detektivet abszolute mellőzném. Ha én világváros volnék. De persze nem vagyok az. S ha a kenyérgyár még négy darab Bárczy Istvánt süt is számunkra, amire, ugy hallom, már intézkedések is történtek.
Hiába! Minket még az udvartartás és a külpolitika sem tesz világvárossá, s én jobban is szeretem, ha nincs itt az udvar és ha a nagykövetek sem jönnek ide, mert abban a pillanatban még kétségbeejtőbben derül ki a mi vidékiességünk. Cigánytányér és detektivek. Ez az, amit mi nyujtani tudunk magunknak és mindenkinek, aki eljön hozzánk. Ez pedig kevés. Vagy ahogy veszszük: ez sok. Nekem sok, és más pesti ezer embernek is sok. A cigánytányér miatt lemondunk a nyilvános étteremről, a detektiv miatt abbanhagyjuk az utcán való járást és a Bárczy István miatt nem avatkozunk bele a saját városunk politikájába. Jó volna, ha beleavatkoznánk, akkor tán nem detektivek garniroznának minden olyan eseményt, amely egy igazi világváros számára természetes lenne, de nekünk nem az, s talán nem tányérozna a cigány a balkáni háboruval kapcsolatban. Azonban jobb, ha belenyugszunk ebbe, mert attól lehet tartani, hogy Budapestet, a világvárost, mégis megcsinálják s akkor a maguk képére csinálják meg. A képüktől, a maitól is, irtózom, s ha Budapestet nem lehet más módon elképzelni, csak az ő képük képére, akkor kivándorlok. Valahová, ahol a detektivek nem tányéroznak, a tányérok nem cigánykodnak s a városi választás hangjai nem hasonlitanak olyan megtévesztően a röfögéshez.
Ó, IDŐ!
Mikor a lakásomból elindulok, sohasem tudom pontosan, hogy mennyi az idő. Nem is tudhatom, mert az órám nem jár. Elfelejtem felhuzni és pedig következetesen felejtem el. Ugyanilyen következetességgel már eszembe is juthatna, hogy az órát fel kell huzni, mert ha nem huzom fel, akkor megáll. Mégsem huzom fel és mégis megáll, s mikor észreveszem, akkor csak ugy, találomra, megigazitom.
Tévedés nem történhetik nagyobb: egy negyedórányinál. A pusztán lakó ember a nap járása után igazgatja az óráját, városi ember is nagyon jól el tud igazodni. Nem a reggeli, déli, meg délutáni gyártülkölésekre gondolok, hanem azokon kivül az egyéb időmutató jelekre. Ha az ember figyel a rikkancsokra, megtudja, hogy körülbelül hány óra van, azokból a cimekből, amiket kiabálnak. És ha lenéz az uccára, a forgalom mennyiségéből is tájékozódni tud. Itt az én környékemen például tiz órakor este egészen más a forgalom, mint tizenegykor, pedig, idekint, mindakettő éjszakai órának számit.
Szóval, meg tudom igazitani az órámat, de mikor a Nyugatihoz érek, mindig felnézek a pályaudvar homlokzatára, hogy az időt ellenőrizzem. (Erről az jut eszembe, hogy a Keleti pályaudvaron levő óra, amely pedig messze ellátszik, mert a Keleti nincs annyira beépitve házak közé, mint Budapest többi középületei, este milyen gyatrán van megvilágitva. Az ember rohan, hogy elérje az esti fiumei gyorsat, s mikor kiér a sarokra, ahonnan már az órát látja, örül, hogy mingyárt megtudja, vajjon lekésett-e. Dehogy tudja meg. Az óra ciferplattja mögött isten tudja mi ég, legföljebb, ha néhány puszta gázláng, ámbár attól félek, hogy csak petróleum, semmiesetre se olyan valami, ami világitana. Csak az épülettől harminc lépésre látja az ember az időt. Pedig ott, az óralap mögött, igen erős fényforrásoknak kellene lenniük, mert ha már ki van világitva az az óra, hát lássék is, hogy mennyi idő van rajta. És ne harminc lépésre lássék, mert akkor már hiába szaladok. A harminc lépést megtéve, kiderül, hogy ugyis lekéstem. De ez csak ugy mellékesen jutott eszembe. A Nyugati órája sincs jobban kivilágitva, dehogy van, ellenben ez az óra ugyis láthatatlan mindenünnen, hát nem is fontos a kivilágitása.)
Vagyis föltekintek a Nyugati órájára és megállapitom rajta, hogy a középeurópai idő, amely szerint a vasut jár, például 10 óra és öt perc. Ez megnyugtat. Jó tudni, hogy hányat ütött az óra. Odébb megyek, kicsit boldogan. De, a körülmények sajátságos véletlene folytán, azonnal elérek egy városi órához, a Podmaniczky-ucca sarkán. Arra is fölnézek, ha már bennevagyok az idő tudományos megfigyelésében. Hát mit látnak szemeim? Azt látják szemeim, hogy a városi óra, amire rá is van irva, hogy a középeurópai időt mutatja, tehát nem a speciálisan budapesti időt, a városi óra, hihetetlen, de mindig másnak mutatja a középeurópai időt, mint a Nyugati órája.
Persze az eltérés nem nagy, nincs egy negyed óra se. Öt perc szokott lenni, vagy valamivel több, vagy valamivel kevesebb. Hogy melyik óra jár jól, azt én nem tudom, nem is bánom. Nekem ugy sincs elég időm, hát mindegy, hogy öt perccel több nincs, vagy öt perccel kevesebb van. Ezt intézzék el egymás közt ezek az órák, ha már versengenek egymással.
Én csak azt szeretném tudni (de puszta kiváncsiságból, semmi különös érdekem nincs benne, s ha nem tudom meg, akkor se halok bele), hogy melyik hát az igazi? Melyik a hamisitatlan középeurópai idő? A Nyugatié? Vagy a fővárosé? Vagy mind a kettő, mert kétféle középeurópai idő is van, egyik, amelyik jobbközép és másik, amelyik balközép?
Vagy esetleg – ami szintén megtörténhetik – egyik óra sem mutatja a középeurópai időt? De akkor még kiváncsibb vagyok arra, hogy milyen a középeurópai idő, eredeti csomagolásban? Hol kapható? És jó-e? Kelemesebb-e a tényleges középeurópai időben élni, mint ezekben a másolatokban?
És igy tovább, egy csomó kérdés. De, belátom, tulságosan lényegtelenek. Elhatároztam, hogy megtanulok teodolittal, szeksztánssal és mesterséges horizonttal bánni és magam fogom meghatározni magamnak az időt. Akkor lesz időm elég. Saját időm.
NEM FÉR ÖSSZE
Házsártos magyarok veszekedő természetüek, nem férnek össze. Egyszer a főváros közgyülésén mindent megpróbáltak, hogy azokat, akik a szőnyegen forgó ügyben érdekeltek, a teremből eltávolitsák. De nem ment. Nem ment, mert az illetők nem mentek. A célzásokat nem értették meg, hanem azt kérdezték:
– Kiről van szó?
És mikor ujjal rájuk mutattak, igy válaszolának:
– Neveket kérünk.
És igy tovább. Tény, hogy bentmaradtak és igyekeztek dönteni a saját ügyükben, mert van egy régi jogszabály, olyan régi, mint maga a jog, hogy saját ügyében senki biró nem lehet. Persze van egy másik szabály is, amely viszont azt mondja, hogy senki olyan jó biró a magam ügyében nem lehet, mint épen uri magam. Én tudom, hol fáj nekem, s én tudom, hogy mi válik hasznomra.
Végül a polgármester kénytelen volt appellálni a jelenlevők összeférhetetlenségi érzékére és azt mondta, hogy reméli, nem fognak szavazni azok, akik ugy érzik, hogy érdekeltek. És valóban. Valóban az érdekeltek megértették azt a szinte bunkóval történő intelmet és valóban szavaztak a saját ügyükben. Valóban.
Mert, kérem szépen, az ügyrend, amivel a főváros közgyülése dolgozik, avult és rossz s főképen érzékeny lelkü városatyák számára készült. Arra nem számitottak, hogy lesz egy idő, mikor a cipőtalp mint arcbőr fog szerepelni, s e cipőtalpra dum-dum lövegekkel kell lődözni, mintahogy a tropikus mocsarakban a rinocéroszra lövöldöznek. Gyakran – itt is, ott is, – eredménytelenül.
Viszont köztudomásu, hát igen, egy kicsit köztudomásu, hogy – hála a jó fővárosi választási törvénynek – a közgyülésen csaknem kizárólag érdekeltek vannak jelen. És pedig nem ugy, hogy ottvannak a suszterség érdekeltjei, a magántisztviselés érdekeltjei, satöbbi, szóval a lakosság egyes rétegeinek érdekeltjei, mert azok nincsenek ott. Kizárólag azok az érdekeltségek vannak ott, amelyek a fővárosból élnek meg és pedig nem rosszul.
Ők döntenek. Nem baj, hogy a saját ügyükben, ha a saját ügyük kizárólag az ő ügyük lenne. De nem az. Közügy. Az én ügyem is. Mikor például arról van szó, hogy a főváros megszabhatja a villamos-jegy árát, persze hogy meg kell kérdezni a villamos társaságokat is. De csak is. Minket is meg kellene kérdezni. Nem is annyira is, mint a villamosokat. Mindamellett minket nem kérdeznek meg. Ami aztán meglátszik a villamos-jegy árán. Sőt minden egyében is meglátszik.
Például, hogy csak a közelmultba nyuljak vissza, az autotaxit kizárólag a saját bölcsességükkel csinálták meg. S a világért nem tettek egyebet, csak a vállalatok érdekeit nézték. S mi derült ki? (mert néha ez is lehetséges), az, hogy rossz szolgálatot tettek a vállalatoknak. Az autotaxi nem kenyér, amit mindenkinek muszáj ennie, különben éhenhal. A drágára felsrófolt autotaxit tehát a főváros mélyen tisztelt lakossága nem használja. Vagy alig használja, s ime előttünk van, amit elképzelni is nehéz volt, hogy Budapestnek, a milliólakosunak, van összesen harminc benzines bérkocsija, de azok a nap legnagyobb részében ottlegelésznek a különböző standokon, a fene sem használja őket, mert mindenki fél tőlük, még nappal is. Éjjel pedig, noha éjjel nem a legtisztesebb családapák közlekednek az uccákon, még a könnyüpénzü emberek sem merik igénybevenni a jó jármüveket, mert az éjszakai tarifájuk még megfizethetetlenebb.
Inditványom: ha már megcsinálták ezt az intézményt rosszul, s ha már bebizonyosodott, hogy igy rosszul megcsinálva igazán nem jó, most ne szégyeljük magunkat és csináljuk meg jól. A vállalatoknak is sokkal jobb lesz, higyjék el.
Összegezve: amig Budapestnek nem lesz egy vas-szigoru összeférhetetlenségi törvénye, amely nem az emberek tisztességére épül, hogy a tisztességtelenséget eredményezze, hanem a tisztességtelenségből indul ki, hogy tisztességet hozzon létre, addig a legszebb szándékok is megfulladnak a városházán, s még félmunkák sem készülnek, mert még a félnek a felét is lecsipik és hazaviszik a családi asztalra az összeférhetetlenek.
PICCADILLY
– Hát igen: hogy megcsinálják-e a Piccadillyt?
– Ezt kérdi ön?
– Ezt kérdem én.
– Ezt ne kérdezze ön. Mondja csak igy: a Piccadillyt megcsinálják. Semmi sem bizonyosabb a Piccadilly megcsinálásánál. Ez az a terv, amely arra született, hogy Budapest városa, ugyis mint egyén, ugyis mint közület, ugyis mint szédület, ugyis mint bődület, okvetlenül és mihamarabb megcsinálja.
– Mondja…
– Vigyázat. Csak azt ne kérdezze tőlem: mi az a Piccadilly?
– Jó. Tehát mi az a Piccadilly?
– Piccadilly, magyarul semmi, semmibb, fehér semmi, fekete semmi, semmi a négyzeten, a köbön, a nyolcadik hatványon és a hatodik nyolcványon. Ez az a semmi, amibe Budapestnek olyan biztosan és sulyosan kell beleesnie, amily biztosan és sulyosan a meteorok esnek az égből.
– De miért? ha olyan semmi?
– Azért, mert olyan semmi. Azért, mert senkise tudja, mi az: Piccadilly, és aki tudja, az is rosszul tudja, hogy tudja; mert nem tudja. Aki tudja, azt hiszi, hogy Piccadilly: az turós gombóc. Holott nem az; még csak nem is lekváros gombóc, sőt egyáltalán nem étel. Italnak sem mondható. És nem nadrágtartó és nem harisnyatartó; nem, nem.
– Hanem?
– Hanem a Piccadilly egy egyszerü horog és rajta a Hôtel de la Ville az a kukac, melybe Budapest összes bizottságai, tanácsa és közgyülése bele fognak harapni.
– Esetleg nem.
– Feltétlenül: igen. Mondtam már, hogy senki sem tudja; mi az a Piccadilly. Hozzá kell még tennem, hogy senkinek sem kell a Piccadilly. Hozzá kell még azt is tennem, hogy a Piccadilly feneketlen ostobaság, s ezzel már elmondtam az okokat, melyek alapján Pest lesz a magyar Piccadilly. Lesz Piccadilly-tér és lesz Piccadilly-ucca. Megnyitják a Piccadilly-kávéházat, és lesz nyakkendőkirály a Piccadillyhez. És Pintele Pongrác Pikedi Pikedilere magyarositja a nevét. Mindezt az ingyen telek miatt.
– Ön lóugrás szerint gondolkodik és ez szamárságokat eredményez.
– Tévhit. Ragaszkodom hozzá, hogy mindez az ingyen telek miatt van.
– Összefüggést kérek.
– Parancsoljon. Mindent meg lehet csinálni Budapesten, amihez ingyen telket kér az ember, vagy olyan árat és fizetési módozatokat ajánl a telekért, ami egyértelmü azzal, hogy a város mégis csak ingyen adja oda a telkét. E városnak nincs lelke, csak telke van, de van lelke hozzá, hogy elprédálja a telkét. Ez a város romlott a telke mélyéig, s csalódik, aki azt hiszi, hogy a Teleky-teret egy Teleky grófról nevezték el. Dehogy. Az ingyen telkekről.
– Melyikekről?
– Amikre a város sohasem épiti a maga épületeit… Saját házait a város mindig azokra a telkekre épiti, amiknek a becsértéke testvérek között négyzetölenként harminc korona, ellenségek között hatvan korona, s amiket a város négyzetmilliméterenként harminchat ágens és provizor között hatszáz koronáért vesz meg.
– Ön tuloz.
– Én innenzek. Mert még azt nem mondtam el, hogy ugyanakkor a város odaadja a saját telkét ingyen, s annak, aki elvette tőle ingyen, ad a saját telkére öt millió kölcsönt, és megengedi, hogy a bankoknál is vegyen fel rája öt milliót, amit utóbb majd a városnak kell megfizetnie. Később, mikor az ingyen-telkes ember tönkrement és elpucolta a város öt millióját és a bankokét, akkor a város tiz millióért visszavásárolja az ingyen telket. Ezt hivják Budapesten enyhe telkületnek és telki szükségletnek.
– Valóság ez, vagy álom?
– Csak városi politika. Amely meg fogja csinálni a Piccadillyt. Mert az ilyen üzlet, de nem öt, hanem harmincöt millió koronára.
– De hiszen egyelőre visszautasitották a dolgot.
– Á! Csak visszaadták, mert nincs kellőképpen előkészitve. A pikedilisták ugyanis egyelőre nem kérték ingyen a telket és bizonyos fizetési feltételeket ajánlottak fel. Világos tehát, hogy az ügy valóban nincs jól előkészitve. Ha majd az általam fentebb már körvonalozott és ökörvonalozott propoziciót megteszik, akkor a város boldogan roskad Piked Ily keblére. Leromboltatja az Eskü-teret, az igy szabaddá tett területre árkádokat épit, az igy nyert árkádiát meghosszabbitja a Dunán keresztül és a Gellért-hegy alatt a Kelenföldig s az egészet odaajándékozta Piccadillynek, azzal a kikötéssel, hogy pesti ember csak egy forint huszért kaphat egy anzikc-kártyát a Piccadillyről, ahová bedugnia az orrát tilos lesz. Az Erzsébet-hidat, mert utban van, felviszik a Jánoshegyre, ahol kacsalábon fog forogni, de a hidpénzt még akkor is meg kell fizetnie mindenkinek, akinek a családjában egy János nevü ember volt, van, vagy lesz.
– No de csak fel fog szólalni ez ellen valaki?
– Hogyne. A Hétfői Hörpentyüben lesz egy cikk, amely határozott hangon fogja megmondani a véleményét erről az üzelemről. Mert ez egy üzelem.
– És a polgárság?
– Ó, a polgárság általánosan hallgathat, titkosan dühönghet. Akinek ez nem elég, annak van még egy modus vivendije.
– És az?
– Egyszerü. Megpiccad és vége.
MELEG ÉTEL
A polgármester elrendelte, hogy a főváros hivatalaiban csend, rend és figyelem legyen, a tisztviselők udvariasan érintkezzenek a felekkel, a hivatalos órát betartsák pontosan (ezért majd csengőket is szerelnek fel a fővárosi hivatalokban) és ha már muszáj étkezniök, mert ők is csak emberek, ne étkezzenek meleg ételeket a hivatalokban. Csupa nagyon helyes és kitünő intézkedés, de én nem hiszem, hogy végrehajthatók volnának. Ha mindez nem alakult ki 1867 óta, akkor ez annyit jelent, hogy az emberekben nincs is meg a rája való hajlandóság s ha az nincs meg, akkor a polgármester hiába erőlködik, ő nem lehet jelen minden hivatalban, nem utasithatja folyton rendre az embereit, nem szégyenitheti meg őket állandóan és igy a rendelete csak szó-szellő, amiről holnapután már nagyon kevesen fognak tudni.
De nemcsak az emberek miatt nem lehet igazi rend ezekben a hivatalokban, s általában, hogy szélesitsem a témát, a többi magyar hivatalokban sem. Mert már az épületek berendezése sem olyan, hogy bennük valami rend legyen. Micsoda előljárósági épületek vannak Budapesten. Rühös vén házak, poloskaszagu lyukak, ronda lépcsőházak, szemetes előszobák. Táblák helyett, amik a publikumot tájékoztatnák, rongy kis cédulák a falon, többnyire helyesirási hibákkal. Az ilyen épületben sem magát nem becsülheti a hivatalnok, sem a közönséget. Helyiségek, amikben a felek megvárhatnák, hogy rájuk kerül a sor, alig vannak, a közönség tehát beözönlik magába a hivatalos helyiségbe, amelynek, ennek következtében, rossz a levegője. Ahol büz van, ott nincs tekintély, s ahol nincs tekintély, ott nem lehet rendes ügyvitel. Ezek egész egyszerü igazságok.
És bizony esznek, meleget esznek, káposztaszagut esznek és pörköltszagut esznek a hivatalokban. És hiába, ha kegyetlen is ez az álláspont, egy hivatalos asztalon, amelyiken akták feküsznek, meg sem fordulhat egy tányér. De nemcsak meleg tányér nem, hanem hideg sem. Nemcsak ugy nem akarom látni a tisztviselőt, amint a virstli piros levét kimártogatja, hanem ugy sem, amint a sonkászsemlyét betömi a szájába. Nem óhajtok tudomást venni a tisztviselőről, mint táplálkozó emlősről, mert én sem ilyen minőségemben állok vele szemben. Azonban nehogy azt higyje valaki, hogy csak a fővárosi hivatalokban esznek a fél jelenlétében. Még a biróságokon is. S hogy ez milyen helytelen, azt nehezen tudom szóval kimondani. Odamegyek a biróságra, s ha akármilyen minden-hájjal-megkent és semmit-nem-tisztelő-ember vagyok, bennem lappang az, hogy tisztelni szeretném azt a birót, aki az én ügyemben itéletet fog mondani. De tisztelhetem-e, mikor egy nagyon rossz iroda-kabátban látom, a füle mellett tollal, a csuklóján vászon karmantyuval, egy fél virstli nedvével ajakán? Ebben a pillanatban látom, hogy ő is szegény ember, nemhogy nem különb nálamnál, de még olyan sem, amilyen én vagyok és dehogy is érti az én ügyemet. S ha nem érti: hogyan hozhasson jó itéletet benne? Aminthogy az itéletek legnagyobb része nemhogy nem igazságos, – mert az alig is lehetséges, – hanem nem jó, a közép emberi ész szempontjából sem. Attól félek, hogy a fél virstli miatt.
De nemcsak a hivatalos szobákba nem engedném be az ételt, hanem magába az épületbe sem. Városnak, államnak nagyon sok hivatala van privátházakban. Itt persze nem lehet megakadályozni azt, hogy a többi lakók magánélete a maga hétköznapiságával ne folyjon, miközben a hivatalban komoran bonyolódik a közügy. De vannak hivatalos épületek, amikben legföljebb egy-két szolga, vagy tisztviselő-lakás van. S ez az egy-két lakás, néha egyetlenegy is, elég arra, hogy bekáposztázza a szék.-főv. vagy a magy.-kir. levegőt. Tegye a szivére a kezét, mondja a biró, mert esketni akar engem, de, hiába, én a gyomromra szeretném tenni a kezemet, mert csak ott érzek valamit, a szivemben nem. És hogy’ lehessen elhinni, hogy a hamis esküt a törvény szigoruan üldözi és megtorolja, mikor spórherdre odaégett hagymaszag van? Hagymaszag, őfelsége a király nevében. Az embernek van orra s ezen nem tehetjük tul magunkat. S az orrán át az ember épugy kap benyomásokat, álmokat, eszményeket, mint a szemén és a fülén keresztül. Nem bolondság az, hogy a katolikus egyház kitalálta, vagy ha már ki volt találva, igénybe vette a tömjént. Az Isten-szagnak – Ady Endre alkotta ezt a helyes szót – a soroksári kápolnában pont ugyanolyannak kell lennie, mint a római Szan-Pietróban. Olyan is.
Pest közigazgatásának, Magyarország szervezetének és a magyar igazságnak ellenben hol gulyás-, hol pörkölt-, hol töltött-káposzta szaga van. Egységesitendő.
BAZALT
Budapest utépitő tanácsosa, a kövezet atyja, igy szól:
– A nagyobb kocsiforgalmat lebonyolitó utakon az erős bazalt-burkolat bizonyult a legkitünőbb burkoló anyagnak.
Én azonban csendesen ezt vetem ellene:
– Kedves jó tanácsos ur, ön ezt igy mondja, tehát nyilván igy van róla meggyőződve. A meggyőződéseket tiszteletben kell tartani, de csak akkor, ha transzcendens dolgokról van szó. Egy isten van-e, vagy három, a lélek vándorol-e, vagy egy helyben marad, testileg támadunk-e fel, ha majd a nagy trombita megriad, vagy csak szellemileg, ezek meggyőződés dolgai, ezekről nemcsak nem kell, hanem tilos is vitatkozni. Ahogy arról se legyen vita, hogy a szőke nőt, vagy a barnát kell-e szeretni. De a bazalt… na igen, a bazalt nem isten és nem nő, a bazalt csak az a kövezet, amivel Budapest burkolva van, s hogy ez milyen, az már nem hit és meggyőződés dolga. Még csak nem is pusztán tehnikai tudásé. Mert nem nehéz elhinni, hogy a bazalt – gyöngébbek kedvéért: ez az a kockakő, amit mindnyájan oly vészesen ismerünk – a legszilárdabb kövező anyag, s talán a legolcsóbb is. Lehet. Bár esküt tenni a kérdés egyik oldalára sem mernék. Azonban, ha igy volna is, ha a bazalt a legszilárdabb és legolcsóbb volna is, akkor sem lehetne az egyedül üdvözitő kövezetnek megtenni. Tudvalevőleg világvárosok dolgait sok mindenben nem csak az olcsóság, vagy a tartósság szempontjai döntik el. Olcsóbb volna, ha a város nem volna csatornázva, de mégis csatornázva van, isten tudja miért. Olcsóbban is lehetne világitani, mint Auer-fénynyel, vagy, pléne, préselt-gázzal, s mégis igy világitunk és nem amugy, például petróleummal, vagy repceolajjal. Olcsóbb volna, ha a svábok, szekéren, végighurcolnák az élelmi-szereket a városon, sőt kényelmesebb is volna, mert mindenki házhoz szállitva kapná meg az ennivalóját. Mégis vásárcsarnokok vannak, s ugy jó, hogy vannak.
– De – mondja a tanácsos ur.
– Nem, nem, kedves tanácsos ur. A kövezet is ugyanebbe a fejezetbe tartozik. Tételezzük fel, hogy az öntött-vas vagy a kovácsolt-acél olcsóbbak volnának, mint a bazalt-kocka – mert hogy tartósabbak, arról nem kell beszélni sem – mindamellett öntött-vas, vagy kovácsolt-acél kockákkal nem köveznők ki a városunkat, ugy-e nem, mert akkor nem lehetne élni benne. Illetve ez sem igaz. Élni sok-mindenféle viszonyok közt lehet, hihetetlen viszonyok közt is, hiszen vannak emberek, akik bányák fenekén élnek és vannak eszkimók, akik Grönland legészakibb fokai közelében állitólag nagyon jól érzik magukat minusz 40° C mellett is. Tehát élni lehetne az acéllal kikockázott városban is, mégsem élnénk benne. Miért? Mert, akár elhitettük magunkkal, akár csakugyan ugy van, a város kulturát jelent és a kultura embereivel van tele. Azért város.
– Azonban…
– Nem, kedves tanácsos ur, a meggyőződése lehet szent, de igaza nincs. A bazalt-kocka körülbelül olyan, mintha a várost mégiscsak acéllal kövezték volna ki. Hogy a régi rómaiak is? Hogyne. De a régi rómaiak nem ismertek más és jobb kövező anyagot. Mi azonban már ismerünk, s méltóztatott is őket részletes szaktudással felsorolni. Ha a bazalt-kocka annyira nagyszerü volna, akkor a világ összes nagyvárosai kizárólag bazalt-kockákkal volnának kikövezve. De nincsenek, ezt, nemde, tagadni nem lehet. A bazalt-kocka az utóbbi husz esztendőben rohamosan kiszorult s több olyan nagyváros van ma már, ezt koncedálja a tanácsos ur, amelyik nincs bazalttal kövezve, mint olyan, amelyik van. Nyilván némi oka is van ennek azon tul, hogy bizonyos városoktól messze vannak a bazaltbányák. Az aszfaltbányák még messzebb vannak, esetleg abban az országban egyáltalán nincsenek is, mégis az aszfalt, a makadám, meg a többi kövezési módok mindenütt réges-rég legyürték a bazaltot. Nyilván nem minden ok nélkül. Nyilván rábukkantak az emberek arra az igazságra, hogy a nagyvárosnak idegélete is van, azaz: csak a nagyvárosnak van idegélete, itt él a legtöbb olyan ember, aki sem a kezével, sem a lábával nem dolgozik egy körömfeketényit sem, hanem kizárólag a fejével, a fejében levő szürke péppel, amit agynak nevezünk, müködik. A szocialisták, igen találó szóval, fejmunkásoknak nevezik ezeket az embereket. Sokan vannak a nagyvárosban, többen, mint a kétkézi munkások. És a nagyvárosokat, legalább is egy részüket, e fejmunkások számára rendezik be, mert valóban nem tulzás azt mondani, hogy e fejmunkásokból él nemcsak az a város, hanem az ország is, amelyhez a város tartozik.
– A miniszterek…
– Kérem, kérem, tanácsos ur. Nemcsak a miniszterek fejmunkások – vagy azoknak kéne lenniük – hanem kivülük még több százezren is azok. S az ő használatukra találták ki a zajtalan kövezési módokat. Ez a zajtalanság borzasztóan relativ, mert a nezsideri vagy a körmöcbányai főucca még gyémánttal kikövezve sem lehetne olyan lármás, aminő egy nagyváros – világváros – uccája pihével, finom tollpihével, kikövezve. A lárma csakugyan hozzátartozik a világvároshoz, de hozzátartozik az az igyekezet is, hogy ezt a lármát kibirhatóvá csökkentsük. Budapest uccai lármája pedig, mint ezt több izben lehettem szerencsétlen megirni, kibirhatatlan. Nem a megsiketülés fenyegeti az embert, mert a süketség nem is olyan baj, a süket ember még ember, hanem a megtébolyodás. A tébolyodott ember pedig már nem számit embernek. S ennek a kibirhatatlanságnak az oka nem az, hogy az emberek neveletlenek és lármát csapnak. Emberi lárma nem is lehet olyan rettenetes, ha normál-hangokból, orditásból, üvöltésből, visitásból van összerakva. Kicsit mosolyogva olvassuk ma már, hogy milyen iszonyu volt az, mikor tizezer lovas magyar, megrohanván az ellenséget, huj-hojt kiáltott ördögien s a lovak patáinak dobogásától megrendült a föld… Ördögöt rendült. A föld akkor rendül meg, igenis akkor, ha egy bazalttal kövezett keskeny uccán egymással szemben két teherautó szalad, melynek vasabroncsa van, amely vasabroncsokat a kocsi-rakomány negyven métermázsája veri másodpercenként az üllőre, a bazaltból összerakott ércalapra. Ez, tessék elhinni, sokkal nagyobb lárma, két visszhangzó magas házfal közé szoritva, mint valamely füves sikságon a tizezer magyar, a huj-hujjal és a lovak patáival.
– Igen, igen…
– Pardón, hogy még untatom egy kicsit. Ha már beszélek róla, édes tanácsos ur, kibeszélem magamat egészen. Ön abban az eszmekörben nevelkedett fel, hogy a bazalt: kövezet. De már nagyon sokan tudjuk, hogy a bazalt egyáltalában nem kövezet és világvárosok belső részeinek kövezésénél azt kell gondolni, hogy bazalt nem is terem a hegyekben. Nincs. Valami mást kell a helyébe tenni. S ennyiben tartom jónak, hogy a bazalt nem tudományos igazság, legalább is nem várostudományi igazság, hanem csak meggyőződés. A meggyőződésen változtatni nem lehet. Hogy csak egy példát mondjak rá, az ön igen tisztelt fönökének, Bárczy Istvánnak sokáig az volt a meggyőződése, hogy villamos autótaxinak is kell járnia a pesti uccán. Hozzátartozik az ucca szépségéhez. Mihelyt azonban kiderült, hogy még a benzines autók sem kellenek, ha olyan drágák, amilyen drágák most, azonnal belátta, hogy az ucca szép villamos bér-autók nélkül is.
– Talán most már…
– Igen, most már elég. Ebből is, a bazaltból is. Azt a bazaltbányát azért meg lehet venni, hogyne, mert nagy a város és bazaltra lesz még szüksége sokáig, amig átkövezik Budapestet. De ez az átkövezés ez lehet az egyetlen programmja Budapest kövezési politikájának. Ha van ilyen. Én nem hiszem. Ami most van, az csak a talaj előkészitése a szanatóriumok és a tébolyházak számára, amikbe mindnyájan bemenendők vagyunk, éppen a bazalt miatt, édes tanácsos ur.