A KÁVÉHÁZ
TIZ ÉVEN ALUL
Társadalmi mozgalom készül a tiz éven alul való gyermekek kávéházba-nem-vitelére. Ez a mozgalom maga: a legsulyosabban kompromittáló adat e társadalom ellen. Szedje össze ki-ki az ő legfrissebb életerejét, melylyel undorait leküzdeni szokta, s azután képzelje el, minő társadalom az, melyben egy ilyen mozgalom megindulhat. Minő társadalom? Sársadalom. Pesti társadalom, amely magát társadalomnak nevezte el, holott, ha idején a szótárba tekint, ott megpillanthatta volna a saját megkeresztelésére a nyáj és konda szavakat, amik a célnak és az igazságnak sokkal jobban megfelelhettek volna. Ez az emberkonglomerátum azonban (egyelőre tartózkodom attól, hogy valamely egyéb főnévvel határozzam meg közelebbről), ez az emberkonglomerátum azonban nem néz bele a szótárba, hanem ahelyett bemegy a kávéházba és elhozatja az összes illusztrált lapokat és világszemléletet merit belőlük.
És ne vigyék ezentul magukkal a tiz éven aluli gyermekeket?
Nem engedhetem; kedélyem egész harsányságával tiltakoznom kell a nevelésnek hiányossá tétele ellen. Hogyne, majd nélkülözöm a tiz éven alulit, aki minden második percben megjelenik az asztalomnál és az én illusztrált lapomhoz nyul, amikből én vagyok világszemléletet meritendő! És a másik kis penészvirágot, aki krumplin-fehéredett angyalarcát, a hullámzó szőke fürtökkel, legalább háromszor odatolja, s a székhez nyul, melyen a napisajtó van összegyüjtve számomra, hogy kellő mennyiségü embergyülölést, lenézést és utálatot tanuljak belőle. Jön, mondom, az angyal, a lapok közül azt fogja meg, amelyik legalul van, halkan kihuzza s visszamegy a mamájához. Hogy angyal ment el mellettem, azt csak abból tudom meg, hogy a következő percben az összes lapok hatalmas dörejjel a földre csusznak a székről. De az angyal már a mamájánál van s én csak a cvikkeremen át küldhetem el hozzá gyilkos szempillantásomat, melylyel ezt akarom kifejezni:
– Te pesti emberbimbó, te! Mért nem tartasz nagy költőnkkel, Madách Imrével (sztregovai és kis-kelecsényi), ki azt állitja, hogy ‚csak később válik megszokott pimaszszá!‘ Ó, mért nem később? Mért sietteted ennyire az evoluciót és a differenciálódást? Te vakarcs, te tizévenaluli!
De a gyermekkedély mindezt meg nem érti. A gyermekkedély már ül a mamája mellett, egyik kezét egy pohár tiszta vizben tartva, másik kezét orrába mélyitve. És én nem akarom elcsufitani a pesti kávéháznak a képét. Sőt, ha ki tudnám vinni, hogy egy ilyen kávéház, amikor legtelibb, leghangosabb, amikor legpestibb: megkövesedjen, én megtenném a lépéseket, s az egész kávéházat elvinném a Muzeumba. Ott ülne akkor – kőből – az egész müvelt középosztály, a világ legbárgyubb és legfölöslegesebb szavaival a férfiak ajkán, a nőkén ama mosolylyal, mely a szomszéd asztalnál ülő senkinek szól, mennyet igérően, de legföljebb egy pikoló-kapucinert megérően. Ott ülnének a háboru-szakértők, lótudósok, kulissza-szimatolók, talentummérlegelők, irodalom-kóstolók, müvészetmeghatározók, élet-szabályozók, törvény-megállapitók, világ-oktatók… Mit mondjak? – szemétrevalók. Mit mondjak? Az egész társadalom. Amely most megmozdult, hogy a tizévenaluli érdekében akciót fejtsen ki.
Á! Ehhez nem adhatom a belegyezésemet. Egy társadalomban, amely nem érdemli meg az egyéni jogokat, nem fogom eltürni, hogy valakit, ha mégannyira tizévenaluli is, megfoszszanak e jogoktól. S nemhogy szükitenem, de kiterjeszteném a korhatárt. Kevés csecsemőt látok a kávéházakban és kevés haldokló öreget. Hozzák be őket is, hogy az élet valóban a kávéházban kezdődjön, à-peu-près, és ugyanott végződjön, valóban. Mert, tisztázzuk már a kérdést, az élet maga a kávéház. Rontsuk már le azt a teóriát, hogy a pesti ember a kávéházba nyargal, mert ott olcsó pénzért megkaphatja mindama luxuriózumokat, amik otthon nem állnak rendelkezésére. A magunk ámitására találtuk ezt ki.
Nem igaz.
Nincs az a tömeglakás, amiben köbméterszám szerint kevesebb levegő jutna egy emberre, mint a kávéházban. De éppen ez a kevés levegő kell a társadalomnak. Nincs is tüdeje több levegő számára. Ha nem szivhatná a meleg szivarvég és cigaretta-csutak szagát, kék és szürke füstfalatokkal, hamar tüdővészbe esnék és elpusztulna. A levegő miatt. S ha csakugyan kávét inna otthon s nem gálicköves petróleumot, gyomorbetegségei támadnának. Ha nem egy-forintot fizetne egy szelet sonkáért, hanem huszkrajcárnyi sonkával egyszer jóllakhatnék saját négy fala közt: elpusztulna. Ha nem nyelhetné pincérek konfidenciáit, manzsettagomb-árusok élceit, meghalna humortalanság cimén.
Hagyjátok, bölcsek, hagyjátok igy az én társadalmamat, ahogy van. Ne akarjátok rendbehozni és megtisztitani, mert renddel és tisztasággal megölnétek. Ne támogassátok a tizévenaluli mozgalmat. Ne mondjátok, hogy milyen nagy és gyönyörü dolog ez. Humanitárius. Társadalmi! Ne mondjatok semmit. Föl se keljetek a kávéházi asztal mellől emiatt. A kávéház e városba való, e város a kávéházba való. A gyerek is onnanvaló, a gyerek is odavaló. Inkább dolgozzátok át világfelfogásotokat kávéházi alapon. A jó isten kis sapkával a fején csak néhe-néha látható. Ő a főköszönő. Rafael és Mihály arkangyalok gérantokul képzelhetők, akik, mint mellékköszönők, megjelennek az asztaloknál és megkérdik: tecetmárrendelni? Maga a szolgálattevő angyalszemélyzet keshedt szmókingot visel és jobb- és bal-lapockájából egy-egy piszkos szalvéta áll ki fehéren. E szárnyukon röpülnek egyik üdvözült-csoporttól a másikhoz, hogy kihallgassák a beszélgetéseket, feldöntsék a székeket, leöntsék a ruhákat és ne hozzanak semmit, ami ‚rendelve lett‘.
És ebben a világfelfogásban nagyszerüen el lehet helyezni a tizévenaluliakat is, Murillo pufókjai gyanánt, akik fehér média-füstgombócokon ülnek, a két tenyerükre könyökölnek és szalmaszálon át szivják ki a Zilüsztrációnból a képeket. Boldogtalan Pestallozzik!! hol akarjátok nevelni a pesti gyereket? Zöld lombok alatt? Sarjus mezőn? Csobogó vizeken? Hogy erős legyen? Vállas? Tüdős? Hisz akkor tizennyolcéves korában kiveri saját apját-anyját a kávéházból, leromboltatja ezt a várost, s ahol ruhatárak petyhüdt prémkabátjai lógtak, oda embereket akasztat!
Nolite tangere! Ne nyuljatok a világrendemhez!
TELEFONVICC
Tényállás: a szobrász ül a kávéházban, a felesége telefonhoz hivja. A telefonnál egy másik ur van, aki, mikor hallja, hogy egy női hang kéri a szobrászt, igy szól:
– Á, á, a szobrászt keresi? akkor maga modell? mi? Ha modell, akkor jöjjön fel a lakásomra, én Szerencsétlen Flótás vagyok, tanár, lakom Bubánat-utca 2., harmadik emelet 4.
Mindezt gyorsan, olyan gyorsan, hogy a szobrász felesége sem arra rá nem ér, hogy lecsapja a kagylót, sem arra, hogy megmondja:
– Hallja, téved, én a szobrász felesége vagyok.
A sértés megtörtént, s mig a szobrász felesége tudta, hogy őt Szerencsétlen Flótás, tanár, Bubánat-utca 2., harmadik emelet 4. sértette meg, addig Szerencsétlen stb. nem tudta, hogy kit sértett meg. De megtudta. Mert a szobrász, akinek a felesége nyomban ezután, telefonon elmondta a történteket, kivitte a kávéház közepére a tanárt és ott négy pofont adott neki, szürve, habbal, minden nélkül. Ugy kell a tanárnak! ugy kell a tanárnak! ez az ember első érzése. Ördög bujjék az ennyire éhes férfiba, aki a telefon-kagylót is fülön ragadja, hogy kávéházból, dróton át, hamar-hamar egy kis szerelmet csikarjon. Ugyancsak ördög bujjék az ilyen civilemberbe, akit e szó ‚modell‘ annyira megszédit, hogy mingyárt találkáról és csókról álmodik. Továbbá: megérdemli a sorsát az olyan gyöngefejü ember, aki egy pilanat alatt tiz évre való vigyázatlanságot tud kifejteni s már meg is nevezi magát, valósággal felirja a cimet az arcára, hogy a levegőben uszó pofonok valahogy okvetlenül odataláljanak. Szóval ez az ügy, mint általában az olyan ügyek, amikben egypár egészséges pofon esik, jól elintézettnek látszik; az első pillantásra. (Ne feledjük el, hogy domesztikált vadállatok vagyunk, hogy egész nap miderbe van szoritva a modorunk, hogy szembehazudjuk egymást, hogy állandóan mosolygunk, mikor a fogunkat kéne csikorgatnunk, szóval hogy valamennyien ugy állunk az élet nagy spejzában, mint a pergamentpapirral bekötött, erjedő dunctos, amely kikivánkozik az üvegből, de muszáj, hogy békével megmaradjon. Mily ritkán is verekszünk mink, derék kulturemberek! Ezért örülünk, mikor egy-egy egészségtől kicsattanó ábrázaton valóban kicsattan egy pofon, s mikor a moziban azt látjuk, hogy a kitünő francia szinészek milyen nagyszerüen rugják meg a partnerüket ott, ahol a kabát véget ér, s a nadrág elkezdődik. Ezt az egész örömet azonban, még itt is, zárjelbe kell erőszakkal visszagyömöszölni.) Emelem tehát poharamat, a távollevő egészséges emberiség nevében, a szobrászra, aki pofozott.
De visszaeresztem a poharat. Gondolkodom. A sértés megtoroltatott. Igen. De vajjon elkövettetett-e? Nézzük csak. Szembekerülök egy tisztességes asszonynyal, modellnek nézem, a lakásomra hivom s megkapom a pofont, még mielőtt megtudtam, hogy a hölgy, akivel szembekerültem: nem modell. Valahogy még csak megérdemeltem a pofont, mert modellnek néztem valakit, aki nem az (most egyelőre abban a gondolatkörben mozogva, hogy aki modell, azt csakugyan hivhatom a lakásomra). Azonban itt a telefon. Nem is kerültem szembe a tisztességes nővel, nem is néztem modellnek, csak a hangját hallottam modellinek, vagy még azt sem. Mind téves logikával dolgoztam. Vannak filozófusok, – egyiknek a nevét tegnap olvastam, de már elfeledtem, – akik szerint a hibás logika bün. Kérdés azonban, hogy olyan bün-e, amelyért pofon jár? Nem valószinü. Azután: lehet-e megsértenem valakit, akiről nem tudom, hogy kicsoda? Aligha. Mert a sértést, a szóbelit, igy lehetne definiálni: megsértek valakit, akiről egyrészt én tudom, hogy ez meg ez, ilyen és olyan, másrészt a köztudat is tudja, de én az illetőről mégis azt állitom, hogy nem-ez és nem-az, és nem ilyen, hanem amolyan. Vagyis: személyes jellegét és közismert tulajdonságait szántszándékkal eltorzitom. Amit azonban nem ismerek, azt nem torzithatom el. Amig valakiről nem tudom, hogy kövér, addig, ha azt állitom róla, hogy sovány, csak helytelent állitottam s nem őt, hanem magamat tettem nevetségessé. Ugy nézem, hogy ez a tanár ur esete. Nem tudta, hogy tisztességes nővel beszél, azt hitte, hogy modellel, azt hitte, hogy a modell nem tisztességes, azt hitte, hogy annak, aki nem tisztességes, mindjárt randevút ajánlhat, azt hitte, hogy akinek randevút ajánl, annak rögtön meg kell neveznie magát. Mindez nevetséges; a tanárra. S az egész cselekmény-láncolat gazdátlanul lógott, mert a tanár csak annak nevezte meg magát, akinek randevút adott, randevút pedig annak adott, aki modell, s a modell, az csak fikció volt. A fikció absztrakt. Absztraktumokból nem lehetnek igazi pofonok. Tehát – most már egész jól elmagyaráztam magamnak – a szobrász is tévedett. Neki is az absztraktumoknál kellett volna maradnia. Például pofont kellett volna igérnie annak, aki az ő feleségét modellnek véli. Ha a tanár jelentkezett volna, meg lehetett volna pofozni. De a tanár nem jelentkezhetett volna, mert ő a szobrász feleségét semminek sem vélhette, hiszen nem is ösmerte. Meg sem sérthette, pofont sem kaphatott.
Utólag azonban látom, hogy valahol én is elhibáztam a gondolkodást, mert, ime, a tanárnak nem is kellett jelentkezni, mégis meg lehetett pofozni, a tanár senkit sem sértett meg, mégis kaphatott pofont. Tehát, a föld gömbölyü, oda térek vissza, ahonnan elindultam, ez az ügy mégis rendben van.
Rendben. Mert kifelejtettem belőle, hogy az egész a budapesti telefonnal kapcsolatban történt. S aki a telefonfülkében áll, az, szegény, beszámithatatlan. Nem tudja, mit beszél és nem tudja, mit hall. Szerelmi őrület is kitörhet rajta. Hogy egy csókot kér és három pofont kap? Nem csodálatos. Az sem volna csodálatos, ha három pofont kérne s hibás kapcsolás következtében mindössze egy csókot tudna kapni. Az vesse az első követ rá, aki a kagylóval nem akarta még agyoncsapni a szekrényt, és a kanálba, amelybe beszélni kellene, nem akarta belefojtani a telefonkisasszonyt. Legyünk elnézők. Mindnyájan halandók vagyunk a mi Urunk, a Központ szine előtt. Halló, szine, nem szive. Nem cime, nagysád, nem, hanem szine. Igen, igen, az: a Központ szine előtt.
A ZÁRÓRA
– Rabbi, prófétálj!
– És megjelenék az Insel cég kiadásában, németeknek országokban, Leipzig, avagy Lipsia, avagy Lipcse városában néhány könyvecske, szemnek csinos keményded kötésben, kitünő papirra nyomattatva, pompázatos tipusokból kiszedve, világ legjobbfejü férjfiainak irásokat tartalmazva, mindössze ötven pfenniget, azaz hatvan fillért kóstálván. És a teutonok vásárolák a könyveket, mint a bolondok, és nagy vala az ő szivöknek öröme, hogy lelköket ilyeténképpen olcsón mivelhetnék, és idejöket hasznosan agyonverhetnék.
– Rabbi, mi köze ennek a cimhez?
– És megjelenék magyaroknak hivatalos lapjokban ama hangos hiradás, hogy Szent-Mihály havában, mely alatt közönségesen szeptember értetődik, uj kávéházak nyiladoznak majdan Budapest városa utcáinak sarkokon. És emez uj kávéházakba ismég beülendenek emberek fijai, kik már magok alig emberek s miközben csavart, avagy apróra vágott dohánylevelekből fertelmesszagu füstöket fujnak a levegőégbe, ismét semminek tevésével pazérják napjaikat, bárgyuságokat fecsegvén az időknek végéig. Peretlen prókátorok, páciens hijján szükölködő felcserek, mosdatlan költők, bankatlan bankárok és egyéb földnélküli Jánosok ujabb alkalmat lelnek tétova óráiknak hivságok hivságával való bétöltésökre.
– Avagy baj-é ez, rabbi, hogy én is arhaizáljak?
– Gonosznak forrása ez. A város tovább-butuland…
– Szép szó.
– Szép és a valóságot hüvelyében rejtő: a város tovább-butuland, még keletiebb és parlagiabb leend, bátor már mostanság is olyan keleti és parlagi, hogy párját nem találod, ha keresten-keresed is. Mondd meg nékem, fiam, ki tud itt néminémüt, avagy ha nem tud, ki tanul egy-és-mást, ki törekszik az ő lelkének tökéletesbülésére? Én mondom néked, hogy senki. E város ama Messiás-várók városa, kik néznek a jövendő méhébe: vaj érkezik-é a minden hájokkal Fölkent, elhozván a mindennapi fekete főzeléknek árát, mely keverék nyelvökön talján és germán szóval pikkoló-kapucinernek neveztetik s amelyből minden tétlenség fakadoz. Ezt iszsza már az asszonyállat is, kinek édes sziropot kellene innia otthon, önkezével kotyvasztottat. Ezt iszsza immáron az éretlen csecsemő is, kinek, anyja dagadó emléjéből cukrozatlan, hab és föl nélkül való tejet kellene szivnia. És eme pikkoló-kapucinerből áradnak a zavaros álmok, üzleteknek alaptalan gründolások, férjeknek megcsalattatások, serdülő ifjaknak paráznaságok, Policia-Gazettában látott mezejtelen táncosnék megkivánásából serkedően. És ebből származik az ő testök elsatnyahodása, mert nem csupán kávélevesöket nyelik e város lakói a kávépalotában, hanem egyéb étkezésöket is. Kérdem tőled, mit kapnak ott éhségök csillapitásául? Sertésnek gyatra karaját, rothadtra savanyitott káposzta levével. Páris városából eredettnek mondott, husnak lenni állitott, rózsaszinü, de kolompérral kevert kenyérbelet, avagy hig tojásételeket, fejedelemökre, nagyságos Zápolya Jánosra emlékeztetőket.
– Hát ugy véled, rabbi, hogy vendéglőbe menjenek?
– Menjenek a fenébe, fiam. Hazamenjenek az ő száláikba, a férjfiaik az ő méhelyeikbe, az asszonyok az ő kamaráikba, a zajgó csecsemők az ő táplálóik mellére, dolgozzanak és gyarapodjanak, és ha idejök föléből telik, vonuljanak az ő könyvesházokba, elméjöket pallérozandó. Avagy ne sajnálják testök fáradságát s menjenek zöld lomblugasok alá, hallgatni a madarak csácsogó szavát, falevelek sóhajtozásokat, sásnak, nádnak, gyékénynek suttogásait.
– És mondd, rabbi, hogy jön ez az egész a zárórához?
– Csak ugy, fiam, hogy az ő főkapitányok, aki valójában helyesebben cselekednék, ha a latrokat fogdostatná össze, elrendelé a kávépaloták éjfélutáni egy órakor való becsukattatásokat. Ehhez nem vala joga. De nekik magoknak jogok van az ő lelkökben nem éjfélután egy órakor, hanem már sokkal előbb a kávépalota becsukattatására. Éljenek e jogokkal s ne a kávénak tornácaiból zárják ki magukat, hanem a kávénak pitvarát zárják ki magokból. És akkor talántán leend belőlük valami, mert igy, amiképp most vannak, a kávésibrik letörött fülei ők, melyek a szemétdombra hajittatandanak. Ámen.
A HIZOTTAK
Beszéljünk csak őszintén, mondjuk meg ugy, ahogy van és ne kiabáljuk tele állandóan a világot ennek az országnak, ennek a városnak a szegénységével és földhözragadtságával. Ó, vannak itt olyan emberek is, akiknek nem fényesre kopott a kabátjuk könyöke és nem rojtos a nadrágjuk szegélye. Nem az arisztokratákat gondolom; nem. Azok szegény komoly emberek, akik vagy országos politikával vannak elfoglalva, vagy a birtokaikat kezelik, rá sem érnek élni, s ha élnek, mindenesetre ugy élnek, elvonultan, mert jólnevelten, hogy észre sem veszszük őket. Bizonyára van Budapesten magyar arisztokrácia, ámbár én nem tudom, hogy van-e, de ha van, akkor nem vesz részt ennek a városnak az undok életében. Jól teszi, nagyon jól teszi, s ha holnap lehetne, holnap léptetném elő magamat gróffá, vagy herceggé s nyolc inast állitanék az előszobába, akiknek nem volna egyéb feladatuk, csak az, hogy megakadályozzák, hogy ne keveredjem a korpa közé és meg ne egyenek a… igen, a hizottak. Nem tudom hány ezeren vannak, nagyon sokan nem lehetnek, de őket látom mindenütt, az utcán automobilban, a prömiéren a páholyban, a kávéházban – igen, ott – a kirakati legfőbb asztal mellett. Csak ülnek és ragyognak, a szemükből csöpög a zsir, a fülük el-áll a nagy boldogságtól, a szájuk tátva van, ugy szijják magukba ezt az erjedt életet. Szijják? Nem. Eszik. Habzsolják. Hörpölik. Csámcsogják. Lefetyelik.
Életöröm? Az egészen más valami. Azt méltóztassék más világvárosokban keresni. Ott elvégzik az emberek a dolgukat s aztán szépen megtöltik szórakozással a maradék idejüket. Szépen, szerényen, tisztára mosakodva, hogy ugy mondjam: karcsuan és soványan. De itt? Itt vagy a sárgafogu nyomoruságot látom, vagy a hizottak részeg körtáncát. Korrigálnom kell a szót: nem is hizottak ők, mert nem hus és háj van a testükön; csak dagadtak, kinosan és kellemetlenül meg vannak püffedve, kövérek és verejtékesek… Ez az a had, amely este, ha kigyullad a lámpa, elbódul, megszédül, nekivadul attól a förtelemtől, amit pesti életnek csufolnak az ördögök odalenn. Ennek a falkának ilyenkor elkezd kelleni valami. Mi kell? Nyüzsgés kell, hemzsegés kell, hangos beszéd kell, vihogás kell, forró és tespedt levegő, egymáshoz dörgölődés kell. Szinésznőszag kell. A szemük kigurguláz a gödréből, orrlyukuk szélesre tágul, arcuk eltorzul és ők most élnek. Érzik, hogy élnek; tudomásukra jut, hogy itt vannak e földön, zihálhatnak a tüdejükkel, paskolhatják az anyaföldet ludtalpaikkal. A szinházba mennek el és ott lelegelik a szinpadot. A férfiak benyelik a nőket, a nők belehelik a férfiakat. És csak szuszognak, pedig nyeriteni szeretnének… Aztán tovább mennek, enni és inni, ha evésnek és ivásnak nevezhető, amit végeznek. Mindenüvé bedülnek, ahol fény van és lárma van, kicserélik a… Mit cserélnek ki? Hiszen nincs véleményük semmiről. Kicserélik azt a szemetet, amit az ujságok söpörtek bele koponyájuk üres ládájába. Mind csak ugyanazt tudja, egyik sem tud semmit. Tüzesitik a szájukat és lottyadt fantáziájukat azon, hogy a szinész, akit láttak, melyik nőt vágta pofon tegnap férfiasságának fölsistergésében, s a szinésznő, kinek a parfőmjét a mellkasukba hörögték, kivel, hogyan, mikor, meddig csalta meg az urát, a szeretőjét, a kitartóját, a kitartottját, azt az egész boldog férfiláncot, amely a testéhez közelférhetett.
Kik ezek az emberek? Nem tudom. Nagykereskedők, akik tudják, hogy kicsiny a raktár, óriási a künlévőség; pénzemberek, akik nem tudják, hogy holnap a börzén nem az utolsót nyekkenik-e; nagy családok fiai, akik már ráhamisitották a váltóra a tilos nevet, csak még nem tudnak róla elegen; férjek, akik a feleségükből élnek, de tartanak tőle, hogy holnap már öreg lesz az asszony s nem fog jövedelmezni; művészek, akikben tombol tehetségtelenségük teljes tudata, alkotózsenijük kappansága, s akik rettegnek a kitudódástól. Mit tudom én kik? De csupa olyan ember, aki mámorosan akar ágybazuhanni, hogy kaccenjammerrel kelhessen fel, hogy ne legyen csöpp kis eszének birtokában egy pillanatig sem. Mert akkor baj volna, akkor szögek nőnének ki a szürke malterfalakból és hivogatóan szólnának:
– Gyere, gyere, akaszd fel magad.
És a borbély beretvája beleharapna a gégébe és az asztalok fiókjába gondosan elzárt revolverek kiugranának mint fekete békák és halált brekegnének a fül mellé, a halánték kék erei közé. Ezek azok az emberek, akik egy percig sincsenek egyedül, s mikor egyedül vannak, akkor sincsenek magukkal. Akik nem azt látják a tükörben, amit mutat, hanem amit vizes szemmel beléje-néznek, akik hálóingben sem eszmélnek arra, hogy a bőrük májfoltos, a hasuk dagadt s a lábaik befelé görbülnek.
Hogy mindenütt vannak ilyenek? Hogyne volnának. De nem ők adják meg az élet külső szinét, nem ők pezsegnek a pohár legszintjén, nem őket látom mindig, nem róluk hallok folyton, nem felőlük értesülök állandóan a lapokból. Itt azonban csak ők vannak a légbe perolin-spriccel befecskendezve, s akinek ez nem tetszik, az bebujhat a lakásába, remetei állást vállalhat, világbölcse lehet, de ki nem mehet a kapuja elé, mert onnan kezdve minden lépésnél az orrába verődnek a hizottak, azzal az atmoszféra-burokkal, mely testüket körülpáncélozza.
Carpe diem? Szakaszd le minden órának virágát? Ez valami. De amit ezek müvelnek, az nem virágszakitás, csak lehervasztása a virágnak, amerre tetemüket görgetik. A bizonytalan holnap miatt van ez igy? Ha igen, akkor jönne már el az a holnap, jönne még ma, és szurná fel e gömböcöket. Én itt vagyok, ember vagyok, igazán ember és lélekzeni szeretnék, csendeset, mélyet és boldogat.