A SZINHÁZ
A KOMMÜNIKÉ
A szinházi szezónban, mikor Budapest szegénységen hizott lakója szédülten szijja magába a kultura parfőmjeit (egy deka 20 fillér; eredeti üvegre nem telik), napról-napra méltóztatnak olvasni a napisajtó megfelelő rovatában, hogy Ikrácska kisasszony törhetetlen erővel vonzza a tele házakat. Amely házakról utóbbi időben már komolyan irják le az elemi iskolából elemi erővel a zsurnalizmusba áttóduló kitünőségek, hogy szinültig vannak megtelve. Még egy kis fejlődés, s a szinház csordulásig telik meg, de akkor a kehely kicsurran s az uj sajtótörvény számára vélelmezni fogjuk a legszigorubb értelmi cenzust, Szinnyei József kis magyar nyelvtanának madártávlatból való ismeretét. Az előbb irt mondat Ikrácska kisasszonyról, kinek a véleménye, vajjon? A szinházé, kizárólag a szinházé, amely ép oly őszitén lelkesedik nevezett művésznő iránt, mint amily őszintén tudja, hogy a tele házak legfeljebb a telekkönyvben vannak tele, sőt azt is tudja, hogy a tele házakat nincs ember a világon, aki elhinné. Mégis a szinház titkára minden délelőtt rózsavizbe mártja tollát és megirja a poétikus sorokat, amik könnyed szárnyakon lebegnek Álom és Való között a nyomdafestéktől nehézszagu levegőben. A közönségnek tehát mindennap alkalma nyilik elolvasni a szinház véleményét önmagáról. Kinek az érdeke ez, vajjon? A szinházé, kizárólag a szinházé. Hogy van az, hogy ez az önvélemény mégis napvilágot tudott látni a napisajtóban? Ugy van, hogy ez a néhány sor rudimentuma egy régibb fejlődési fokozatnak, amelyen szinházról és sajtóról komolyan hitték az emberek, hogy kulturtényezők. Ők is ezt hitték és támogatták egymást. Azóta mi már tudjuk, hogy egyik sem az. Egyik ugy üzlet, mint a másik, vagy még ugyabban. A lapok tehát nem állják a rózsavizet és utasitják az illatos izenet hozóját, hogy kopogtasson a kiadóhivatal fegyverekkel védett kapuján. Helyes-e a bőgés, oroszlán? A leghelyesebb.
A szinház, magánvállalkozók kezében, tiszta üzlet (a jelzőhöz nem ragaszkodom) s csak annyi köze van a művészethez, amennyire a publikum megtüri a művészetet. De ne féltsük a publikumot: nem nagyon türelmes ő. Az igazgató tehát, aki költészeten nevelődött s nem tudja nélkülözni a vállalatáról szóló poétikus sorokat, fizessen. (Szinházrovat huszonöt fillér, hirdetési kolumna hét fillér milliméterenként.) Igenis fizessen, vagy hallgasson s ha művészéről jó véleménynyel van, azt vagy a próbatáblán, vagy magánlevélben, vagy a kávéházi asztalnál közölje vele. Vagy ne is közölje, csak emelje a művész fizetését s a művész, aki különben nem világitja be eszével a világegyetemet, van olyan okos, hogy megértse, mit gondol az igazgató. De engem hagyjon béken a gondolataival. Nekem táncoltassa az ő táncosnőit, mert mulatni akarok a pénzemért, játsszon szép komolyakat, mert nevetni óhajtok, mondasson élceket, mert sirni vágyom, s aztán szünjön meg, nem akarok tudni felőle. Ezen a ponton, gondosan ápolt közömböm megóvása körül segit rajtam az én hű lelki tanácsadóm, lapom, melyet minden reggel, gyöngyöző kávém mellett (jó?) élvezettel dugok a tálca alá, nehogy véletlenül olvassak is belőle. Mert ezentul, kimondatván, hogy az igazgató fizessen Ikrácska kisasszonyról szóló véleményéért, mit olvasnék benne? Mit? Azt, hogy eddig többször érintett művésznő törhetetlen erővel vonzza a tele házakat. Ezt olvasnám. Annyi különbséggel, hogy az igazgató most fizet érte. Nekem? Dehogy is nekem; a lapomnak. Tehát mit nyertem én? Én semmit. De nem is arról volt szó, hogy én üzlet vagyok, hanem arról, hogy a szinház: üzlet és az ujság is: üzlet. Tőlem mindkettő a pénzemet akarja, s mikor mást akar, akkor vigyázat, mert akkor még jobban a pénzemet akarja. Vagyis, hogy a kommüniké hogyan jelenik meg, ma pénzért, holnap ingyen, ahhoz nekem, mint olvasónak nincs közöm. A lényeg az, hogy megjelenjék. S a becsület az, hogy ne jelenjék meg. A szerkesztőségnek és a kiadóhivatalnak gondos kettéválasztása, hiába minden erőlködés, csak az operett-rinaldókra emlékeztet, akik puskával fogják el az utast az elején, váltságdijat vesznek el tőle a végén, de közepütt a legfinomabban bánnak el vele s mint gentleman a gentlemannel, ugy állnak szemben az illetővel. Tréfaság az egész. Aki látta azt a fizikai kisérletet, amely az átszivárgás törvényét bizonyitja, az egymástól pergamen-fal által elválasztott kék és fehér folyadékkal, melyek közül a fehér okvetlenül megkékül bizonyos idő mulva, aki ezt látta, tudja, hogy a kiadóhivatalok kékek s a szerkesztőségek hiába fehérek, időjártával meg kell kékülniük. Ha a fizika ebben az esetben csődöt mondana, ha nem a fehérből válnék kék, hanem megforditva: a szerkesztőség adná át szinét a kiadóhivatalnak, akkor nemcsak a fizika mondana csődöt, hanem a lapüzlet is. Holott a lapra szükség van, hogy megtudjam belőle véleményemet arról a darabról, amit tegnap este láttam: vagyis szükség van a lapra a kritika miatt. A megfizetetlen (nem mondom, hogy megfizethetetlen) kritika miatt. Mert akármilyen üzleti viszony van szinház és napilap között, csak nem képzeli senki, hogy ez az üzleti viszony – legkevésbbé is befolyásolná a kritikát? A kritikát nem a lap és nem a lap embere gyakorolja. Nem. Hanem az igazságos Isten, a Seregek Ura, aki még telefondróttal sem csatolódik a gyarló földhöz, melyen igazgatók és kiadóhivatalok apró játékai ártatlankodnak. S ha a prömier előtt harmincháromszor olvastam a szinházi rovatban, hogy olyan nagyszerüt még nem láttam, amilyet látni fogok, a prömier után való reggelen ugyanott, ugyanaz a betü megmondja, hogy amit láttam nagyszerünek, annál bárgyubbat és kellemetlenebbet még nem láttam – holnap hajnalig, mikor a fizetett kommüniké a nagyszerüséget restituálja. Mit csinálok, ha nem akarom, hogy e hirtelen változások föl ne dulják lelki életem? Felkötöm magam arra a spárgára, mely a szerkesztőséget a kiadóhivataltól elhatárolja. Non omnis moriar, kiáltok Horáciuszszal. Nem, nem halok én meg, mert e spárga gyönge: el fog szakadni a sulyom alatt.
KORÁNKELŐK
Mit gondolok arról az emberről, aki a szinházban, öt perccel a darab vége előtt, fölugrik a helyéről, lecsapja a szék ülését, kettőt reccsent a cipőjével, három szervuszt mond barátainak, akik még ottmaradnak, aztán végigcsikorog a nézőtéren, csapot, papot, darabot otthagy és egy telefonszámot riadozva, odalép a ruhatéri kaszirosnő elé? Mit gondolok? Semmit. Vagy mindenfélét. Ami egyre megy. Ha a közönség azért szökik meg az előadás vége elől, mert már elunta a darabot, mert borzasztóan mindegy neki, hogy a szerző mit óhajt a még elkövetkező tiz percben mondatni a szinészeivel, akkor ez kritika, s minden kritika jogosult, amig valahogy nem tudjuk ugy szabályozni a dolgot, hogy a publikum a szinházban mellékes legyen. De mert sikeresnek azt a darabot mondjuk, amelyiknek van publikuma, bukottnak ellenben azt, amelyiket a publikum elkerül, s mert a darabokat azért adják, hogy a publikum megnézze őket, s mihelyt nem nézi, már nem is adják egyiket sem: bele kell nyugodni, hogy a publikum egy bizonyos ponton beszüntetheti az érdeklődését és azt mondhatja:
– A többire nem vagyok kiváncsi.
Persze, ez tiszteletlenség a szerzővel szemben, de a közönségnek még Rafael arkangyallal semben is joga van a tiszteletlenségre, abban a pillanatban, mikor nevezett égi Ur valamit elébe terjeszt.
– Rafael, – mondhatja a közönség – én fizettem négy forintot, mert azt hittem, hogy szórakozni fogok. Rafael, én nem szórakozom, Rafael, én unatkozom, Rafael, én elmegyek.
Ez jogos. A távozás, mint kritika, jogos.
De ne legyünk tulságosan igazságosak. A távozás, e hangos kritika, csak ott jogos, ahol a közönség szokott hangos kritikát gyakorolni egyáltalán. De nálunk nem szokott. Nálunk valósággal szervilis a közönség a nemtetszés nyilvánitása dolgában. Ha valami nem tetszik neki: nem pisszeg, nem zavarja az előadást. Legföljebb teng-életi hangjait nem tudja fékezni: szuszog, köhécsel, az orrát fujja, ásit, de ezt sem szándékosan cselekszi, hanem azért, mert a le-nem-kötött-figyelmü ember valóban nem tud parancsolni ösztönös mozgásainak. Az embernek foglalkoznia kell valamivel. Ha a szinpaddal, azzal, ami ott van, nem foglalkozhatik, akkor vagy a szomszédjával kell foglalkoznia, de ezt előadás alatt (legtöbb esetben) nem teheti, vagy magával. Mikor magával foglalkozik, akkor kétféle választása van. Vagy a lelkével foglalkozik, ez csendben elvégezhető, vagy a testével. Lelke az embernek sokkal kevesebb esetben van, mint ahogy gondoljuk. Honnan vegye, szegény? Hát csak a testével foglalkozik s ez némi zajjal jár. Nálunk azonban csak diszkrét zajjal, mert az emberek még azt sem fedezték fel, – itt – hogy szuszogással, köhögéssel, orrfuvással, ásitással tüntetni is lehet. Arról még kevésbé lehet szó, hogy másként, tudatosan és aktiv módon nyilvánitsák a nemtetszésüket. Legföljebb nemtapsolnak. De hogy pisszegnének? Annál sokkal közömbösebbek. Nem teszik, amit adnak? Jó, nem tetszik, nem nézem meg ujra, de hogy rikkantanék egy erélyes pfujt, egy harsány höhöhöt, az nincs. Mi vagyok én? Egy Sarcey? Egy Lemaitre? Én egy pesti nagykereskedő vagyok, csődbelépésem csak napok kérdése immár, mit rajongjak még? Nem tapsolok. Persze, vannak itt elvetemedett emberek, a szerző papája-mamája-nagyanyja, azok tapsolnak, szerzőszerzőt bömbölnek, de én nem pisszegem le őket. Hadd teljék örömük benne. És hadd jőjjön ki az a frakkos majom, életembe még ilyen sárga halálarcot nem láttam, hadd mutassa meg, hogy még meghajolni se tud. Miattam? No ugyan. Én már kint vagyok a büffében és egy sonkás-zsemlét nyelek az ostobaságok mellé, amiket a darabiró a fülemen át belémkalapácsolt. Én pesti bankhivatalnok vagyok és annyi az adósságom, mint a füszál a réten, s hogy mikor sikkasztok, az csak attól függ, hogy mikor biznak rám – endlich! – valami kis pénzösszeget.
Látnivaló ebből, hogy a pesti közönség, amely hangos kritikát egyáltalán nem gyakorol, a távozásával sem akarhat kritizálni. Nem is akar. Ha Molnár Ferencet megszorzom Bródy Sándorral, s az egészet Lengyel Menyhértedik hatványra emelem, és az eredményt mint szindarabot eljátszatom, a harmadik felvonás vége előtt – itt – akkor is lesznek emberek, akik felállnak és mennek a ruhatárba a ruhájukért. Minden különösebb ok nélkül, csak a rendetlenség bennük lakó eleven érzésétől hajtva. Ugyanazért, amiért a villamosra is előbb akar mindegyik felszállni, mint a másik, s mert az adóhivatalban sem akarja egyik sem megvárni, mig rákerül a sor.
A budapesti szinházlátogató tehát nem lehet koránkelő (nem kelhet fel korábban a helyéről), mert ez kritikának látszik, pedig nem az. Igen, a berlini közönség, amely közbekiabál, belepisszent, felvonás végén a szinpadnak hátat fordit, vagy az olasz, amely megfogja esetleg a szerző fülét is, szivesen dobja pofon őt egy penészes citrommal: igen, ők akkor mennek el a szinházból, amikor nekik tetszik. De egy budapesti szinház prömierjének földszint-tölteléke – az ember csaknem valamennyit személyesen ismeri; arc szerint legalább is: mindet – az üljön békén, mig a függöny le nem pöndörödik, s még azután is üljön öt percig áhitattal, mert nincs az a rossz, amit iró irhat, nincs az a rosszul, ahogy szinész játszhat, ami mind ne volna sokkal magasabb nivóju, mint e publikum, melynek számára tulajdonképpen fejenkint három-négy forintot kellene kiutalni, csakhogy idejében távolmaradjon egy-egy bemutató-előadásról s tetszésével sikeressé ne bélyegezzen valamely szindarabot.
NB. Most veszem észre, hogy nem vagyok elfogulatlan. Csak nem azért van ez, mert egy darabom már megbukott? Nagyon csodálnám.
KÉTELKEDEM
Ha kereskedelmi iskolába jártam volna, pontos mérleget tudnék szerkeszteni arról, hogy egy-egy évben mit kapott Budapest a szinházaitól. Mennyi hasznosat, mennyi haszontalant és mennyi kártékonyat? A töprengésre való alkalmat természetesen mindig az adja meg, hogy egy-egy szinházi skandalum zavaros hullámai tulmagasra csapkodnak. Még hogyha hajlandók volnánk elismerni azt, hogy amit a szinházak a szinpadjaikon nyujtanak, az mind hasznos, akkor is baj volna a mérleggel. De, tetszenek tudni, hogy sokan, s nem egészen alaptalanul, ezt is kétségbevonják. Ami a szinpadról a közönségbe árad, nagyobbára nem-sok-érő szórakozás (ez a legjobb eset), de sokszor rontó-hatásu, közizlést és közerkölcsöt teóriátlanul agyonverő gonoszság, de legtöbb esetben: semmi. Lényegtelenség. De a szinpadon tul van a szinháznak egy másik élete, azt lehetne mondani, hogy magánélete, s ez valósággal mérgezett levegőt bocsát a közéletbe.
Csaknem minden, ami a szinházak körül történik: förtelem. Az ember hajaszála égnek áll, olyan históriákat hall, olyan formában hallja a históriákat és olyan tolakodóan jelentkeznek e históriák. Hogy üzlet a szinház, ezzel a definicióval nem sokra megyünk, mert az üzlet és a botrány nem férnek meg egy kalap alatt. Amely üzleti üzemek a nyilvánosság előtt botrányokat játszanak le, azok rendesen megszüntek üzletek lenni. Voltaképpen az üzlet ott végződik, ahol a botrány kezdődik. A szinház ellenben állandóan skandalumokat tenyészt, s e tenyészet közepett jól érzi magát, virul és hangos. Nem hogy ártana néki a csuf dologról szóló csuf zsivajgás, hanem mintha használna.
Ezért kételkedem. Hol a kultura ebben az egész körtáncban? Szinészek, szinésznők szerelmi életét lobogtatják felém, kis kulissza-szimatolók bizonytalan ügyeit, házi perpatvarokat, fizetetlen számlákat, Isten tudja, még mi-minden-egyebet. De csupa ilyent, sohasem mást. Mert az a más, amit egyre-másra le kell nyelnem a szememmel, a szinházi hétköznapok izetlen és ostoba anekdotái izetlen és ostoba embereken keresztül izetlen és ostoba emberekről: ez a más nem más. Botrány ez is, de kisebb foka a botránynak, szürkébb, de, érzékenyebb gusztusu embernek, talán még felháboritóbb.
Az egész telep, a maga nyüzsgeteg életével! Igazgatók, akik állandóan finisht futnak a pénz célkarikája felé, ügynökök, szerzők, udvarlók, kitartók, kitartottak, becsapottak, rajongók, betolakodók, szinházi emberek, akik vagy émelyitő dicséretekkel terhelik a fülemet, vagy valamely érdekecskéből fakadó támadással lármáznak bele: mind kinosabb hatással vannak az emberre. Ha van is irodalom és művészet a szinházban, régen nem hallik a szava, olyan kiabáló a szinházak egyéb élete. Tessék csak megfigyelni, hogy ami a szinpadon történik, produkció, arról csak sorok jelennek meg a lapokban, ellenben a többiről folyton hasábok látnak napvilágot. A legnagyobb művészi esemény nem tart tovább három napnál, de a szinházi eset: hetekig illatozó pecsenye.
Hogy van ez? És mit jelent ez?
A közönség rosszul érdeklődik? A sajtó helytelenül informál? Ezeken a pontokon is lehet némi hiba. De minden hiba nem lehet ebben. Amig a szinház nem csinál egyebet, csak termel, produkciókat nyujt, akármilyeneket, addig nincs róla és vele kapcsolatban semmi kényelmetlen hir. Mikor azonban tolakszik a nyilvánosság elé, s e tolakodásra minden eszköz jó neki, akkor már nagyon kevés választja el a skandalumoktól. Ha a szinház csak az estéit tárja a publikum elé, abból legfeljebb egy-két rossz kritika származik. De mikor odatolja a kávéházi délutánjait és a hálószobás éjszakáit, abból végül riport lesz. Pedig odatolja, igenis, odatolja, mert az estéivel nem tud elegendő érdeklődést kelteni. Hogy aztán a hirközvetitő orgánum emberei nem elég erős izlésüek ahhoz, hogy az odatoltat félretolják és azt mondják: ‚ne tessék erőlködni, ez engem nem érdekel, senkit sem érdekel‘, ez persze szintén kártékony dolog, de csak következmény.
Nem a sajtó csinálja a botrányokat; a sajtó csak feldolgozza őket. Ami nincs, abból nem lehet zavart felfujni. Ha tehát e szinházi esetekkel összefüggően az emberek sokszor érzik rosszul magukat, akkor ebben az egész szinház-üzemnek is bőséges része kell hogy legyen. Van is. S ezért kételkedem. Nem is kételkedem. Meg vagyok győződve róla, hogy a szinház már nagyon régen nem teljesit kulturmissziót. Ahogy a sajtó sem. Mig – ez utóbbi – olvasni tanitotta az embereket, addig megvolt a misszió, s amennyiben ma is tanitja őket, meg is van e misszó. De mihelyt magát tette meg az egyedül olvasnivalóvá, azonnal gyilkos-következményü lett. Igy van a szinházzal is. Amig darabokat közvetitett szerzőtől publikumhoz, addig volt hivatása, most azonban, mikor önmagát adja, vége van. Veszedelmes. Ki a felelős érte? Szeretném levenni a terhet a mieink válláról, s szeretném azt mondani, hogy a kitünő Reinhardt. Ő tolta be a szinházat a világ közepébe. De őneki valóban volt egynéhány megmutatnivalója. A többiek azonban, akik semmit sem tudtak mutatni, azzal végezték, hogy mindent megmutattak. Ezt a mindent nézegetjük mi egyre, s ettől érezzük olyan gyatrán magunkat.
FŐPRÓBA
Hurrá! hurrá! kedves jó korrektor ur, megszüntették a főpróbákat. (A megszólitásért bocsánatot kell kérnem, de lehetetlen, hogy mikor az embernek valami egészen nagy öröme van, azt csak ugy személytelenül kikiabálja a kék levegőbe. Az örömet közölni kell valakivel, s mert az olvasókat személyesen nincs szerencsém ismerhetni, ugráló örvendezésemmel önhöz fordulok egyenesen.) Két esztendőre visszamenőleg nem ujongtam olyan hangosan, mint amikor értesültem róla, hogy vége a főpróbának. Hejehujahopp, engedtessék meg, hogy táncra penderedjek, bár nem szoktam és nem is tudok táncolni. Ilyen gyönyörüség! A tüzoltóság szétspriccelte a főpróbát! Isten ucscse bizonyos volt, hogy ezzel az intézménynyel csak a tüzoltóság tud majd végezni. Külföldön már rájöttek, hogy vannak olyan csuf utcai jelenetek, amiket nem rendőrrel és nem katonasággal kell elintézni, mert meg sem érdemlik ezeket a komoly intézményeket, hanem kirendelik a tüzoltóságot, a tüzoltóság jön a fecskendővel és vizbeboritja az eseményt. Szétspricceli. Éljen, éljen! Ez történt a főpróbával is.
Tudja-e az olvasó, a civil, a derék, hogy mi volt a főpróba? Nem tudja. Sápadt sejtelme sem lehet róla. Eleinte az volt, hogy tizenkét savanyu ember – die elf Scharfrichter – bevonult egy sötét nézőtérre. Ezek a kritikusok voltak. Többnyire gyomorbajos fiuk, akiket maga Euripidesz sem tudott megrikatni, maga Arisztofanész sem megkacagtatni. A szinházak látták, hogy ez nem jól van, hogy a nézőtéren nincs jelen az, amit a fizikában Resonnanzbodennak neveznek. Arra pedig szükség van. Ha a nézőtéren egészséges kacaj csendül fel, akkor esetleg a kritikus is nevet, vagy látja, hogy a szinpadon nevetni való fordul elő. Ha a nézőtér hüppög az elfojtott zokajtól, akkor a kritikus nem tagadhatja el, hogy a szerző az emberi lélek mélységeiben motoszkál. Kezdték beereszteni a főpróbára a publikumot. Recece! Milyen publikumot.
Tisztelet a kivételnek (nehogy mindenki rosszul érezze magát, akinek muszáj volt jelen lennie a főpróbán), de mintha e beteg városnak vomitivumot irtak volna doktorok s aztán lavabo gyanánt a főpróbai nézőteret tették volna elébe. Ott minden együtt volt. Mire esküdjem meg, hogy elhigyjék, hogy nem tulzok, ha azt mondom, hogy voltak fegyencnők Márianosztrán és voltak fegyencek Szamosujváron, akik szabadságot kértek az illetékes fegyházigazgatóktól, heteken át gyalog zarándokoltak Budapest felé, csak azért, hogy megjelenhessenek egy-egy délelőtti főpróbán. A bilincs el volt dugva a manzsettájuk alatt, vagy – a nőknél – mint modern karperec szerepelt. Bizony Isten.
A főpróbán igazán jelen volt tout-Budapest. Hölgyek kacér, férfiak facér mosolylyal ajkukon. Ott volt például az én borbélyom, de ott volt a takaritónője is; ott volt a takaritónő sógora, aki szék-álló legény a törvényszéken, ott volt öcscse, a kis koraszülött is, a Muzeumból. Ezeknek én adtam a főpróbajegyet. A többieknek, mások. A Resonnanzboden megvolt és rezonnált. A szinpadon csak azt mondták: pukk, a nézőtér már majd megszakadt a nevetéstől; a szinpadon csak azt mondták: ehh, és a nézőtéren ugy áradt el a könny, mint a Felső-Tisza tavaszszal. Hétezerhétszázhetven néző volt jelen minden főpróbán. Minden ülésen ketten-hárman ültek, rendezés szerint, s a szinházak kezdtek kétségbeesni.
Már csak azokat bocsátották be, akik a büntetlen előélet látszatával rendelkeztek. Akkor nyolcezernyolcszáznyolcvanan kezdtek jelen lenni a főpróbán. És a kritikusoknak nem volt helyük. Egyes szinházak a lámpákra ültették őket, de utóbb a főpróba közönsége onnan is kiturta őket. Némely szinházak a zsebükbe tették a kritikust, onnan nézte a darabot. Ez nem tarthatott soká. A főpróba közönsége, mint a régi francia szinpadon a márkik, már fölült a szinpadra is. Ketten kinyomták a sugót. Nem lehetett főpróbát tartani, mert nem sughatott a sugó. És igy tovább. Mert még fejlődött a dolog.
Most végre jött a tüzoltóság a fecskendővel és közibe spriccelt a főpróba közönségének. Mit gondolnak? Széjjelment ez a tömeg? Hát tévednek.
Én már láttam embereket, akiknek volt számozott jegyük a főpróbák uj rezsimjére is. Ennek a népnek még a tüzoltóság sem imponál. Ez még a viztől sem fél. Előre, tüzoltók, előre! Föl kell gyujtani a szinházakat!
A KEGYDIJ
– Feld Zsigmond szubvenciója…
– Mondja, nem tud maga okosabb dologról beszélni?
– Okosabbról tudok, de ostobábbról nem tudok, tehát kizárólag erről fogok beszélni.
– De hiszen nem adták meg a szubvenciót Feld Zsigmondnak.
– Ezt igy nem lehet mondani. Csak levették a kérdést a napirendről, ami nem a szubvenció megtagadását jelenti, hanem azt, hogy alkalmas időben ez a szubvenció ujra tárgyalás alá kerül, s hogy addig kerül tárgyalás alá, amig a Feld Zsigmond szinháza meg nem kapja a pénzt.
– Kis ügy ez.
– Ne mondja, hogy kis ügy. Egyáltalán nincsenek kis ügyek a világon. Ez pedig nagyon is nem az. Mikor kiderül, hogy Feld Zsigmondnak szinház nevü pajtája fentartása óta a város, Budapest városa, már háromszázezer koronát adományozott. Gondolja meg: többet egy negyedmilliónál, tehát egy vagyont, s most arról van szó, hogy még egy kis vagyont adjon át. De hogy ez az összeg ily vagyon, az nem is számit. Egy fillért is adhat-e a főváros, ez a kérdés? Van-e köze a fővárosnak a megkövesedett arénához? a fából kőkarikához? a ligeti oduhoz? Nincs, hála istennek nincs, ha a város mégannyira ugy akarna is tenni, mintha volna. Budapesten kilenc vagy tiz szinház van, vagy szinházszerü intézmény. S a város csak egyetlenegynek ad ezek közül pénzeket. Mit jelentene ez? Hogy a város azonositja magát ezzel a szinházzal.
– De talán mégse…
– De talán mégis. Háromszázezer koronát nem adhat egy város más intézménynek, csak olyannak, amelynek fenmaradásához valamely érdeke füződik. Igaz hogy Budapest züllött város, amiről már egy utat is nevezett el: a Züllei-utat, de nem, ennyire még nem jutott, hogy a Feld arénájához valóban valamely önzetlen érdeke füződnék, s aki komolyan azt meri mondani, hogy ez a szinház Budapesten magyarositott, vagy egyáltalán betöltött bármi hivatást is, azt nyugodtan át kell adni a legközelebbi rendőrnek. Ez a szinház nem változtathatott ezen a városon soha, egyetlen vonalnyit sem, mert ha a város akármilyen alacsony nivón volt, ez a szinház, amit csak a magyar szótár hiányossága miatt vagyok kénytelen szinház névvel illetni, ez a szinház mindig még alacsonyabb nivón állott…
– Pardon, a többi szinházak.
– Mondtam én, hogy a többi szinházak valóban missziót teljesitenek? Ezt nem mondtam. Mindamellett istenkáromlás ezt a szinházat akár a Sziklai Czornél Kisszinházával is együttemliteni, mert az, ha a legutolsó is, ennél még előbbrevaló. A többi szinházat pedig, ha ez a szinház szinház, egyszerüen kulturpalotáknak kell elkeresztelni, noha, ugy-e, nem azok?
– Nem, nem.
– S mégis kinek jut eszébe, hogy a többi szinháznak városi szubvenciót adjon? Hogy a többi jól megy, ez rosszul? Mi köze ahhoz a városnak? Aztán meg: a többi sem megy jól, de mikor rosszul megy, akkor sem mer az igazgatója arra gondolni, hogy most kinyittatja a város kasszáját és nem is kölcsön, hanem ajándékba adat magának ennyi meg ennyi ezer koronákat. Higyje el, ha semmi egyébért, csak ezért az egyetlenegyért, a Feld-ügyért, el kellene távolitani messze a város dolgaitól Bárczy Istvánt, vagy Hüvös Ivánt, – nem tudom melyik a polgármestere Budapestnek, – mert milyen pénz lehet a város pénze, ha abból csak Feld Zsigmondnak, tehát egy olyan embernek, aki soha, sehol egy krajcárnyi támogatásra rá nem szolgált, háromszázezer koronát adtak ki eddig, s ha isten sokáig élteti Feldet, talán kikerekitik ötszázezer koronára az adományt. Talán. De már nem bizonyos. Budapest – nem a hivatalos – hanem a hivataltalan már hegyzi a fülét s kezd a körmökre nézni. Nem mintha attól tartana, hogy az emberei lopnak; nem, ismeri őket, sőt becsületeseknek ismeri őket, de ugy nézi, hogy rosszul ajándékoznak. Ahol Feld Zsigmond háromszázezer koronát kap, ott minden kiadás jogosult, ott holnap egy másik szinház, amely esetleg csakugyan szinházabb szinház: egy milliót kérhet, sőt kaphat is a méltányosság szent alapján.
– Egy milliót? ugyan!
– Annyit. Egy krajcárral sem kevesebbet. Ha Feldnek, aki egyike a legkártékokonyabb filloxéráknak a satnya pesti kultura szőllejében, csak egy mellénygombot ad ajándékba a főváros, akkor a többi kilencszázezer pesti polgárnak már legalább száz-száz korona jár ugyanugy ajándékba és jutalmul is, mert nem engedte becipelni magát ebbe a szinházba, s igy izlése csak annyira romlott, amennyire a többi szinházak elrontották.
– De hol a kegydij?
– Arról akarok éppen nem is beszélni, hanem prédikálni és mennydörögni. A szubvenció aligha megy keresztül, éppen mert a város, ismét a hivataltalan, most már odanéz. Tehát kegydijat akarnak adni. Hatezer koronát. Hallja? Hallja-e? Hatezer koronát az én pénzemből! Hatezer koronát még ezentul is minden évben, csak azért, mert már eddig is adtak háromszázezret. Ez az a pont, melyen a csendes olvasó ugy jár, mint a vizvezetéki cső: a föld alá megy és megreped. A város harminc vagy nem tudom hány évig volt oly barbár, izléstelen és korrupt, hogy százezreket tömött bele Feld Zsigmondba, s most, ahelyett hogy észbe kapna, s elszégyellené magát, felhasználná a felhördülő közvéleményt s azt mondaná: ‚Na, többet nem adhatok, erigy, ne lássalak‘ – ehelyett megpróbál még egy nagyobb megtiszteltetést adni…
– Megtiszteltetést?
– Azt! A kegydij nemcsak alamizsna s különösen hatezer korona évenként nem megy alamizsnaszámba, hanem megtiszteltetés is. De megtiszteltetés az én zsebemből. Hát nem. Igy nem alkudhatunk. Szervezzenek még egy polgármesteri állást s abba ültessék bele Feld Zsigmondot, vagy, hallom, hogy a főpolgármesteri állás most ugyis üres, abba is beleültethetik, ha fizetést nem adnak neki. Diszpolgárnak is megválaszthatják, de akkor én megszüntem budapesti polgár lenni, mert én nem állok be még polgártársnak sem Feld Zsigmond mellé. Mindent csinálhatnak vele, de több pénzt nem adhatnak neki. Csak a magukéból. Vagy pedig vegyék házikezelésbe a szinházát, mert ez az a intézmény, amely már most is olyan, mintha az ő házi kezelésükben lenne. Boruljanak egymás keblére, vegyenek koszorut egymásnak. De engem hagyjanak ki a játékból, mert különben én még kétszáz Schmierdirektort hozatok a német vidékről és mindegyiknek fővárosi pénzzel aranyoztatom be a vályuját. Ha az ő direktoruk eszik, egyenek az én direktoraim is.