Mit ültök a kávéházban?

A FOGSOR

– Szereti maga, ha a szájába néznek?

– Nem. Ha a számba néznek, én azt nem szeretem.

– Gondolja, hogy van valaki, aki ezt szereti?

– Attól tartok, hogy nincsen.

– Például elképzeli, hogy Ujházi mester szereti?

– Nem tartom valószinünek.

– És mit gondol, amit az ember egy embernek nem enged meg, ugyanazt a cselekményt engedélyezi a nyilvánosságnak?

– Ebben sem reménykedem.

– Hát például mi a véleménye Ujházi mester most berakott uj fogsoráról?

– Az, hogy ezzel a hirrel, illetve ennek a hirnek nem-közlésével két ember tisztelendő meg. Az első maga Ujházi, aki nem tartja kivánatosnak, hogy mások az ő szájának belső-berendezési mikéntjéről értesüljenek, a második én vagyok, akinek semmi közöm nincs a mások szájának belső világához. De különben hogy kerül ez szőnyegre?

– Én is azt kérdem.

– Csak nem állt ujságban, hogy mi van Ujházi fogaival?

– De állt. És pedig nem mint tarka történet, mint anekdóta, mint jóizü elbeszélés…

– Hanem?

– Hanem mint információ, mint a közönségnek a felvilágositása valami olyanról, amit okvetlenül tudnia kell.

– Rázom a fejem.

– Ne rázza a fejét. Vannak szinházi rovatok és vannak a szinházi rovatoknak vezetőik. Ez utóbbiak, szegények, kétségbeesett hajszát üznek szinházi információk után.

– Ez még nem baj. Dolgozzanak, ha adatokat akarnak összeszerezni.

– Ugy ám. De mert az az irányváltozás történt, hogy a lapok nem szivesen közölnek olyasmit, ami reklámot ád a szinháznak, mert ingyen reklámot nem igen óhajtanak nyujtani, tehát előáll a szinházi rovatvezetőnek az a kétségbeejtő helyzete, hogy magukról a szinházakról, a szinházak darabjairól, a köröttük lezajló esetleges érdekességekről, ha ugyan vannak ilyenek, nem adhatnak információt, hanem kénytelenek a szinész személye köré csoportositani érdeklődésüket, a magukét is, a közönségét is.

– Ebből cifra dolgok támadhatnak.

– Valóban támadnak is. Igy tekintünk be mind többször szinésznők családi otthonába, igy látjuk a művésznőt mind gyakrabban akár mint anyát, akár mint szakácsnőt, akár mint takaritónőt, akár mint hitvest. Csupa olyan minőségét a művésznőnek, amihez semmi közünk nincs, ami a művésznőnek a legmagánabb magánügye, s amit szivesen tartana titokban, ha még annyira szereti is a reklámot, mert ezt még a művésznő is érzi, hogy nem kedves és nem szeretetreméltó dolog.

– Nem az, határozottan nem az.

– Hát látja, amint a szinházi riporter igy kétségbeejtően szalad és szaglálódik, igy fut bele hol egyik nagy művész fülébe, hol egy nagy művésznő szájába, hol egy igazgató gyomrába.

– Sulyos, sulyos.

– Nagyon sulyos. Igy tudja meg a közönség a fogsort, igy a Nizsinszki kék-selyem hálóréklijét, igy a Bolm Adolf dagadó idomait.

– A rékli esetét ismerem, a Bolm idomainak történetét nem.

– Nagyon egyszerü história pedig. Mikor már mindent megirtak az orosz balletről, ami lehetséges, és mindent, ami lehetetlen, Doktor Szimat szerkesztő ur adatokra való vadászata után fáradtan szédelgett be Bolm Adolf öltözőjébe, s aztán hoozzálátott e kiváló Adolf idomzatának leirásához. A leirás kissé gejlre sikerült, mert Adolf mégis csak férfi, s ha előtáncos is, nem táncosnő, ikrái, ha bármily erősek és daliások is, nem korbácsolnak fel vihart az olvasóban.

– Az attól függ.

– Az nem függ attól. Normál-publikumot tételezünk fel ma még. Azonos-nemüek egymáshoz vonzódása hirlapi terjesztés tárgyát egyelőre nem képezheti.

– Nana.

– Nem nana. Bolm Adolf idomzatát éppugy nem kell kiszimatolni, mint azt sem, hogy Bolm nem is orosz, hanem lengyel, nem is Adolf, hanem zsidó, nem is zsidó, hanem Blum, s mindent összevéve egy egyszerü táncoló lengyel zsidó, ahogy Jadlowker egy éneklő lengyel zsidó volt. Kit érdekelnek ezek?

– A közönséget.

– Nem igaz. A közönség nem érdeklődik az ilyesmi iránt, de persze, ha feltálalják neki, akkor csemcseg az ilyesmin, amin nem szabad csodálkozni, hiszen nagyon zsirosak ezek az adatok. De, föltéve hogy a közönség valóban kiváncsi volna ezekre, ne feledje ön el a sajtó nevelő hatását, amit állandóan hánytorgatnak. Ha a közönség kiváncsi volna, le kellene szoktatni e kiváncsiságáról.

– Jó. De akkor mit irnának a lapok?

– Mit? Minden emberről azt, ami nyilvános szereplése néki, vagy hozzátartozik e nyilvános szerepléséhez. The rest is silence. Aki ez ellen vét, az becsukatik.

– Mi ez?

– Ez az uj sajtótörvény. Mert a Deák Ferenc egy paragrafusa, hogy nem szabad hazudni: rossz. Ha az igazat megirnák, – ezt ma már tudjuk, – bele kellene halni. De sokkal egyszerübb az én törvényem: Ne irj olyat, ami fölösleges.

– És akkor hogy’ jelenik meg a napisajtó?

– Hogy? Nagyszerüen. Minden évben egyszer, akkor is tizenkét sornyi terjedelemben.

HOGYAN MŰVELŐDÖM?

Ma reggel kiváncsiság fogott el; már régen nem értesültem arról, amit a világ sorjának nevezünk. Lapozok-lapozgatok tehát a lapokban és sok meglepő adattal leszek gazdagabb. Én nem vagyok rossz ember, amit én megtudok, azt nem tartom véka alatt, nem titkolom el az én édes kis közönségem elől. Hallják hát meg, hogy mi minden jutott be a mai napon a fejembe. Megtudtam egy drámai jelenetet. ‚Mért nem holnap?‘ – kérdezték erre a török delegátusok. – ‚Legyen igy‘ – mondták erre a balkáni kiküldöttek. Ez már magában véve is érdekes, de ha hozzávesszük, hogy ‚Gerő László Szilveszter éjjelén a Mentők részére öt koronát gyüjtött‘, akkor az adatok e halmaza egyenesen megdöbbentő. De mi van a világitó fával? Avval csak az van, kedves olvasó, hogy ‚egy kis francia falunak a lakosai különös természeti tüneménynek tanui napok óta. Régi kastélykertben egy odvas fa éjjelenként világitani kezdett.‘ Mit tett ezzel szemben a csősz? Azt a meglepő kijelentést tette, hogy ‚hasonló jelenséget látott már más fán is.‘ Hát a községi előljáróság? Az, ‚táviratban értesitette a párisi fizikai társaságot.‘ Nagyszabásu! Hogy odvas fák foszforeszkálnak éjjel!? Leesem a székről. De mielőtt leesném, táviratban értesitem ujságirótársaimat, hogy ha éjjel a lapok odvas erdejéből egy ilyen hirt világitani látnak, menjenek el szó nélkül mellette, egyenesem a borozóba, ahol esetleg a csirkecomb van annyira odvas, hogy világit. Ez már igazán csoda és ezt érdemes is megirni…

Hát a tudós juhászbojtárról tetszettek-e már hallani? Aki nyáron azzal lepte meg gazdáját, hogy ‚szeretne vizsgálatot tenni abból, amit a birkák őrizése közben tanult.‘ Le is tette a vizsgálatot az elemi oskola negyedik osztályáról. Az Egyetemre már meg is akarják hivni tanárnak, de a tudós juhászbojtár kijelentette, hogy ahhoz, hogy birkáknak prelegáljon, hozzá van szokva, de a levegő mégis csak jobb kint a pusztán Árokházán, mint az Egyetemen. Alig hogy igy megtudtam a tudós juhászbojtárt, azonnal értesültem arról is, hogy ‚Aradmegyében Fakert és Ujpanád községek fölött tegnap este nagy röpülőgép szállt el ezer méternyi magasságban, mely (t. i. a magasság) hatalmas reflektorokkal világitotta meg a községeket.‘ Ez az a röpülőgép, amiről a mult héten már hallottam. Akkor Szalonta fölött szállt el és azt is megvilágitotta reflektorral. Ez a röpülőgép, amely tényleg veri a szöget a fejembe, mert én nem tudom, mi fenét keresnek ezek a röpülőgépek Szalonta, Fakert és Ujpanád fölött? És miért világitanak reflektorral? És mik lehetnek ezek a röpülőgépek? Egyszerü röpülő hazugságok-e vajjon, vagy valamely apokaliptikus megjelenések, amik megjelennek illetékes helyeken, alföldi községek fölött és azt hirdetik burkolisztiko-szimbolisztikus formában, hogy jövőre magasabb lesz a kamatláb. Ez van a kamatlábbal. De mi van az emberrel? Hiszen az ember nem is a majomtól származik! Hiszen ‚a hires amerikai fiziológus, Carrel dr. megállapitotta, szövettani kisérletek alapján, hogy disznók, kutyák közelebb állnak az emberhez, mint a majom.‘ Disznókról, kutyákról, ha bőrt plántálunk az emberre, megfogan és továbbfejlődik a bőr, a majomról hiába plántálunk. Szép disznóbőrkötésü és pompás kutyabőrkötésü ember tehát elképzelhető, majombőrkötésü már nem. ‚Igen szép mindez – ugymond lejbzsornálom – ámde Carrel feledi, hogy a leszármazás kezdete óta nagymértékben fejlődött, tehát változott a majom és az ember szervezete.‘ Ezt feledi Carrel. Mert egy ilyen tudós: feledékeny. Mindig elfelejt olyasmit, ami pedig más embernek, – aki nem fiziológus, hanem csak egyszerü kis polihisztor a nadrággomblyukban, – könnyed gráciával azonnal eszébe jut. Mivel tehát Carrel ezt feledi, megnyugszom, hogy mégis a majomtól származom. Ez mégis kellemesebb, mintha a disznó és a kutya kereszteződéséből vettem volna eredetemet. Na, most még, ha hozzávesszük, hogy a Comoedia cimü francia szinházi napilap egy bárgyatag kis krókantyut közöl arról, hogy ő felsége a magyar király kamrájából a kéményseprő ellopta a reggelit, s hogy erről én már harminchét magyar krókát olvastam és azokat sem olvastam el, mert ha nekem krokacsek kell, ugy én irok magamnak egyet: akkor befejeztem ismertetését ama nagyértékü anyagnak, melyet ma reggel az ismeretterjesztő sajtó gőzgalapácsa fejembe pofozott. Egyszersmind ajánlom magamat továbbra is a közönség jóindulatu pártfogásába.

A SZERECSENY

Ennek az irásműnek az elolvasásához tudni kell azt, hogy egy magyar ember négergyereket hozott magával Afrikából. A néger gyerek riporterek körében, akik nem hitték, hogy csakugyan vannak fekete emberek a világon, óriási feltünést keltett. Szerencsére a néger gyerek rövid időn belül eltünt gazdája házából. Vagyis a riport körme közé került. Megkezdődött a szerecsenmosdatás. Amint alább olvasható:

Mbele Ndongó szerecsennek lenni, Dob-uccábanbele, Afrikából jönni, mert őtet doktor mukandzsi elhozni magával, konzulnak lenni négerektóltől. Budapest gyönyörü város lenni, szerecsennek tetszeni, sőt olyannak lenni, hogy kizárólag szerecsennek tetszeni, mert itt piszok lenni, por lenni, füst lenni, büdös lenni, minden lenni, aminek jobb lenne nemlenni, bimbumbele. Ugyanakkor, mikor Mbele Ndongó Budapestre jönni, kánikula is lenni, mord szezón, ujságokban semmise lenni, mert politika szünetelni, csak Tiszát megválasztani mindenütt diszpolgár, ami már unalmas lenni, bulgárok szerbeket verni, szerbek bulgárokat verni, bulgárok is hazudni, szerbek is hazudni táviratokbanból, ugy hogy szükség lenni még égből potyogó apró néger gyermekre is, mukandzsi pif-puf, nesze-kávé-edd-meg, nesze olvasó olvasni, megdögölni tóltőlvalvele.

Mikor dolog igy állni, ujságok örülni, hogy szerecsen vanni és még magyarul is nagyszerüen tudni. Szerecsen egyszersmind régen-óhajtott idegen-forgalom is lenni, s magát kinőni elsőrendü látványosságágé, ugyis Lánchidat jövő esztendőre alagutba tolni és ott megfoltozni, hogy omnibusz alatt biztosabbanben leszakadni, ugyis omnibuszbüszbisz undoknak és rohadtnak lenni s propellerrel együtt gyomorémelygés okozni. Mbele Ndongó tehát Lánchid helyére szerződtetni, nevét Nbele Mdongó változtatni s többi mássalhangzókat is nevében elhelyezni, például Bimbele Dongó, vagy pedig Gimbele Dongó, esetleg Gimbeli-gomboli Dongó. Mindez szerecsennek nagyon szája ize szerint lenni, hogy szerecsen egy szép napon már fürödni is akarni s fürdőszoba csapját ablakkeresztfán keresni. Erre lezuhanni likhófba, s likhóffal, mint igen lényeges intézménynyel, megismerkedni, s ottfeküdni öt-napig, mert házmester mondani:

– Nyavalya likhófot állandóan tisztogatni, ott bizony szemét néha évekig is felhalmozódni, öreg cipőkni, fiatal csecsemőkni s egyéb hulla-dékok, ninini. Isten csudája, hogy szerecsent likhófban megtalálni.

Addig is, amig szerecsent föl nem fedezni, riportnak lapokban lenni, ami megint nagyszerü pecsenye vanni, ebben a fene nyári időkbenni. De mert nincseni olyan szerecsen, ami ha elveszni is meg nem kerülni, Mbele Dongót is detektivek felkutatni, ami kunszt lenni, mert Frászbele Dongó is fekete lenni, minden Svarc is fekete lenni, fekete feketétől nem különbözni. Nyomozás különben is nehéz lenni, mert kávéházban minden fekete megvizsgálni, hogy Ménkübele Dongó nem benne-e-vanni. Kávéházi fekete ugyanis valamitől csakugyan fekete lenni, de senki megállapitani nem tudni, mitől fekete kávéházi fekete lenni. Kávétól bizonyára nemni, mert kávét abszolute nem látni, sőt még köpőláda tartalmát is kávés kávétól sajnálni. Igy valószinü lenni, hogy kávébabele szerecsen a lábát mosogatni bele, s ez nyomozás alkalmávalhalbal szinte egy nyom lenni. Azonbumbam detektivkar azért zseniális lenni, hogy Dungele Mbongót mégis kinyomozni, összes exotikus mássalhangzókkal nevébenbümbüm, s azután kideriteni, hogy szerecsen homizegzuháli lenni, ami hogy mit jelenteni, azt már négerek is tudni. És egyéb marhaságokni, lokni és zokni.

Ezenközben egész Budapest megbárgyulni és szerecsen-nyelven beszélni és mondani mukandzsi, ukmukfukandzsi, pindzsipandzsi, kandzsi, és bandzsi, s emberek egymást nem érteni, mert egyik jobb szerecsen lenni, mint másik. Egyesek már fehérnemüt sem váltani, hogy annál jobb szerecsennek feltünni, cipicupicupp. Általános szerecsenségben munkatársunk felkeresni Bóvele Dongó, aki most már szállodában lakni, Szerecsen-uccában, mert homozegzuhálinak nagyszerüen menni, ugyanis ritka néger csemcsemege romlott pesti drágán megfizetni. Mindamellett munkatársunkat fogadni és igy nyilatkozni:

– Umgottezvillen! Hagyjanak már békén azokkal az infinitivusokkal! Hát mit képzel kegyed, egy négernek csak annyi esze van, mint egy riporternek? Hiszen, ha csak annyi volna, akkor igazán nem tudna megélni Afrikában, abban a nagy melegben. Mondja meg az én kedves közönségemnek, hogy jól érzem magam s nem vesztem el. Nem vesztem meg, hogy elveszszek. Nyelviskolát akarok nyitni a jövő szezónban.

Munkatársunk eltátani pofáját meglepetéstől:

– Mester magyarokat diridongóul tanitani akarni?

– Ugy van! Magyarul fogom tanitani e szegény nemzetet. Csak nem hagyom végkép elgügyülni e néger fantazmagória következtében!

És a szerecsen összeütni tokáját, audienciának vége lenni és munkatárs nagyon ervendeni, hogy olyan jó termés lenni. Munkatárs neve Kóbele lenni.