POLITIKA
HERCZEG FERENC: MINISZTER
A Tisza-rezsim elején fölmerült és nem akart elmulni az a hir, hogy Herczeg Ferenc, akinek a neve mellé nem lehet egyéb cimet irni, csak ezt az egyszerü szót iró: kultuszminiszter lesz. Cáfolták a hirt, maga Herczeg Ferenc cáfolta a leghatározottabban, de, mondom, elmulni mégsem akart, mert az az érzés, ami e kombinációt szülte, nem szivesen hagyta magát. Ez az érzés szavakba átöntve igy hangzik:
– Ejnye, ez igazán kitünő volna. Miért ne lehetne valaki olyan is kultuszminiszter egyszer, aki arra való, hogy kultuszminiszter legyen?
Mert nyilvánvaló, hogy a kultuszminiszterség nemcsak azt a nagyméltóságu miniszter urat kegyelmes uramat jelenti, aki a tanitók fizetését rendbehozza és a tanárok ötödéves korpótlékáról dönt, – ámbár ezek is eléggé fontos dolgok, – hanem azt az embert is, aki egy, két, vagy három esztendeig, ameddig miniszteri széken ül, a magyar kulturát, mindazt a szépet, jót, helyeset, amit ez a szó magában foglal, vagy amit magában kellene foglalnia, a kezében tartja. S ahhoz, hogy a kulturához valaki értsen, hogy tudja, mi kéne ennek a kulturának, ahhoz nem muszáj egy percig sem büróban ülni, ahhoz egy nyulfarknyi politikai karriér sem kell, ahhoz fölösleges, hogy az illető előbb miniszteri tanácsos, majd államtitkár lett légyen. Ahhoz csak élő érintkezés kell e kulturával, hiányaival, nyavalyáival, kórságaival és epekedéseivel. S ez, ebben az országban, soha nincsen meg senki másban, csak a magyar iróban, tessék a szót a nemesebb és derekabb értelemben venni. S ha akárminő iránynak hive is ez az iró, s ha, okosságból vagy finomságból, nem is állt azok közt, akik mindarról, ami nekünk hiányzik, teleharsogják a levegőt, mégis, befelé, az iró mindig tisztában van a helyzettel, ismeri összes kulturtyukszemeinket. Ha rajtam függne, soha mással be nem tölteném a kultuszminiszteri széket, csak iróval, legföljebb két olyan államtitkárral egésziteném ki, akik e tervező és épitkező miniszternek a keze alá hordanák, adminisztrációs szabályok szerint, az anyagot. Ne tessék azt mondani, hogy a kultura igen nagy dolog, ellenben a miniszter nem is olyan nagy ember és csak kurta időt tölthet a miniszteri széken. Ne tessék ezt mondani, mert Magyarországon a miniszter borzasztóan nagy ember, a legnagyobb, s az Istennek kijáró mindenható jelző, ugy vélem, nagyobb joggal illeti meg a magyar minisztert, aki még helytelen dolgokban is mindent megtehet, hát még, ezt el kell képzelni, helyesekben! S nincs az a rövid idő, hacsak egy hónap is, amely alatt egy arravaló ember hihetetlen munkát ne tudna elvégezni, csak kis utasitásokkal, odavetett megjegyzésekkel, józan észszel és egyszerü értelemmel. Azonfelül pedig az igazán odavaló ember, ha mindössze egy esztendeig kormányozza is a minisztériumot, nagyszerüen meg tudja termékenyiteni, esztendőkre előre azt a szervezetet, melynek élén áll. Voltak, még minálunk is, szakminiszterek, akik nem-hosszu működésükkel évtizedekre érvényes szellemi örökséget hagytak miniszteriumaikban, jó dolgokat, amik alól az utód, még ha akart sem tudott kibujni, mert a jó dolgoknak – hiába! – kényszeritő erejük van.
Ilyennek gondoltam volna a Herczeg Ferenc miniszterségét, aminthogy ugyanilyennek gondolok minden miniszterséget is, amit valóban az az ember tölt be, aki az országban csakugyan legalkalmasabb reá.
Azonban, ahogy mindenki azt érezte, s még Herczeg Ferenc irodalmi ellenfelei is érezték, hogy Herczeg Ferenc minisztersége kitünően eltalált dolog volna, akként mindenkiben megvolt az az érzés is, hogy ez a miniszterség, éppen a helyességénél fogva, nem valószinü, hogy létrejönne. Mert szokatlan az, hogy a miniszteri állásokat kizárólag a helyességi szempont figyelembevételével töltenék be. Véletlenül megtörténhetik, hogy a miniszterségre való ember és a miniszterség csakugyan találkoznak, de csak véletlenül. A miniszterségek története – bár nem is sok évtizedes ez a történet – szinte számtalan példát mutat arra, hogy a miniszteriábilis férfiu lett ugyan miniszter, de e nagyhatalmu éveket nem abban a miniszteri székben töltötte, amelyik őt várta s amelyikre ő várt, hanem egy másikban. A belügyeknek volt a minisztere, noha a kultura miniszterének kellett volna lennie, a földmivelésnek volt mindenhatója, bár a kereskedelemé kellett volna hogy legyen. Amiből azután semmi jó nem származott.
S mert szokatlan, hogy a miniszterségekbe az igazán odavalók jussanak, egy kicsit hihetetlen is. Mit cifrázom? Teljességgel hihetetlen. Ha megtörténnék, csoda volna és csodák nem tudnak történni már. A politika fölvihet valakit miniszterségig, a kinos szorgalom és a céltudatos előretörés (amiket szintén nem szabad lenézni) miniszterré tehet valakit, véletlenségek játéka is. De rátermettség aligha. Az emberiség történelme tejjel-mézzel folyna, ha a közösségeknek mindig azok álltak valna élükön, akik éltek ugyan, mikor szükség lett volna rájuk, de nem jutottak az élre.
Mindössze annyit kell tehát följegyezni az oly sulyosan elitélendő magyar politika évlapjaira, hogy 1913-ban volt néhány nap, amikor szóba került, ha alaptalanul is, mindamellett komolyan, hogy Herczeg Ferenc lehetne a magyar kultuszminiszter. Dicséretes lehetőség ez, amit a magyar politika meg tudott mutatni, csak messziről, nem is igéret, hanem álom gyanánt a magyar kulturának. S amig a kultura nem kerül abba a helyzetbe, hogy többet adjon a politikának, mint amennyit ad (ma: körülbelül semmit), addig a politikától ez is szép. Ő nem adhat többet, mert koldus és paraszti, s nem kivánhatjuk tőle, hogy elegáns légvárak és karcsu spanyol kastélyok megálmodásával legyen elfoglalva.
A PÓGÁR
A szó, ahogy le van irva, ismeretlen és furcsa, pedig csak a polgár dunántuli ejtése. De amennyire a szó fonetikus képe eltér az irodalmi polgártól, ugyanolyan értelmi különbség is van a kettő között. A polgár burzsoát jelent, ilyen értelemben használjuk, a dunántuli pógár jelentése pedig: paraszt. A paraszt ugyanis nem nevezi magát parasztnak, ezt méltóztatnak tudni, ugy-e bár; a paraszt szónak durva mellékize van s a paraszt csak öngunyból nevezi magát igy, szemben az urral, aki nem paraszt. Ha ellenben komolyan beszél magáról, akkor pógárnak mondja magát, legalább tul a Dunán, azokban a megyékben, amiket ismerek. Bocsánat az értekezésért.
Alkalmat erre az értekezésre az ád nékem, hogy a parlamentben egy pógárt hallottam beszélni, Szabó Istvánt, a nagyatádit, aki különösképen érdekelt, mert szülőföldem képviselője. Igazán áhitattal hallgattam. De lehetett is. A pógár, a somogyi paraszt, olyan egyszerü és okos volt, hogy jólesett hallani, amit mond. Jólesett hallani még a dialektusát is, a tuladunai tájejtést, amit ez a Szabó István, hogy ugy mondjam, megszeliditve beszél, mert ösztöne van arra, hogy ha a Házat tisztőt Háznak szólitaná, ez nevettető hatással volna, ellenben a felülkerekedni igét már igy ejti: fölükerekenni, ami jó izt és kedves zamatot ad a beszédnek. A dialektus a magyar parlamentben nem ritka, sőt gyakori, de mikor a nadrágos ember, az ur, dialektizál, ez kellemetlen, mert azt a hanyagságot jelenti, hogy az illető nem készült fel tökéletesen a közpályára, nem tanulta meg az irodalmi nyelvet, csak felébe-harmadába, s a germanizmusokkal, latinizmusokkal, parlamentizmusokkal teletüzdelt keveréknyelvbe, még egy kis dialektust is vegyit, anélkül, hogy tudna róla s ugyanugy, ahogy nem tud a germanizmusokról, a latinizmusokról és a parlamentizmusokról sem. Ez az atádi paraszt azonban csak megnemesiti a maga dunántuli magyar nyelvét, nem rontja meg, noha már több év óta képviselő s igy alkalma lett volna a legrosszabb magyarságot megtanulnia, azt, amit legjobb szónokaink is használnak.
Hát persze, hogy az ördög se honorálta ezt a szép magyarságot s még kevésbbé honorálták a paraszt világos és szabatos eszejárásának egészen elsőrangu mondatait. A munkapárt gunyosan, az ellenzék közönyösen halljukozott s ezekben a halljukokban benne volt ez:
– Na, beszéljen a paraszt.
A paraszt beszélt s nekem az az érzésem támad a beszéde alatt, hogy már nagyonnemsokára a magyar falut, a föld népét, igen kevés ur fogja képviselni. Nem lesz szükség rá, mert a parasztnak alkalma lesz a magával egyszőrü embert felküldeni, aki, ha nem is teoretikus alapon, de kitünően tudja, hol nyomja az ő megbizóit a csizma, de nemcsak hogy tudja, hanem gyönyörüen el is tudja mondani. S azonfelül az ország dolgához, az általánoshoz, is hozzá tud szólni, annál is inkább, mert a mi parlamentünkben nincs külpolitika s a belpolitikát sokkal zavarosabb és rosszabb észszel gyakorolják, mint amilyen a paraszti ész.
Hamarjában csak egyet kapok ki a Szabó István beszédéből, mely a sajtóról szólt, tehát – látszólag – a paraszttól távoleső témáról, a lapok pályaudvari árusitásának elkobzásáról a paraszt a következő igen szimpla, de furkó-erejü mondatokat mondotta:
– Azelőtt a szegényember fuvarozott országszerte; mikor a vasut jött, az állam vette át a fuvarozást. Az állam vasutja tehát nem egyéb országos fuvarosnál. Mit szóltunk volna azelőtt, ha a fuvaros hátraszólt volna az utasának, hogy nem fuvarozza, ha az utas ezt vagy azt meri olvasni? Már pedig a pályaudvari árusitás korlátozása nem más, mint a fuvaros beleszólása abba, hogy mit olvasson a fuvar.
Világos, nemde? A legvilágosabb s azonfelül olyan meggyőző, hogy a miniszter felelhet, amit akar erre a beszédre, de senkit sem fog meggyőzhetni arról, hogy a fuvaros csakugyan belekotyoghat a fuvar olvasmányaiba.
Több ilyet mondott a paraszt, de a fene se hallgatott rá. Ami különben nem ujság. Ezer év óta okos a magyar paraszt és ezer év óta mondják, mielőtt kitátaná a száját:
– Na, beszéljen a paraszt!
S utána, mikor már beszélt, semmitse mondanak.
IRODALOM ÉS KASZINÓ
Wekerle Sándor, akiről szakemberek azt mondják, hogy nálánál nagyobb pénzügyi zseni még nem volt Magyarországon, mint a Kaszinó elnöke, székfoglaló beszédet mondott és e beszédében irodalommal és zenével is foglalkozott. Wekerle beszéde nem volt támadó beszéd, inkább, hogy ugy mondjam, méltató és fejtegető. De érdemes vele foglalkozni, hogy lássuk, előkelő és gazdag, kitünő és okos emberek mennyire nem értenek irodalomhoz és zenéhez, amik pedig, igy szokás mondani, közkincsei az emberiségnek. Ugy látszik azonban, hogy csak mint élvezeti cikkek s nem mint megértési tárgyak. Valahogy ugy lehet ez, ahogy a gyermek szereti a cukrot, megeszi és örül neki, anélkül, hogy tudna valamit a cukorról. Ha megkérdezzük tőle, milyen a cukor, azt feleli, hogy édes. Egyébről sejtelme sincsen. Persze, hogy ez nem helytelen, mert a gyerektől senkisem is kér kritikát a cukor felől, senkisem kivánja tőle, hogy a cukrot méltassa és fejtegesse.
De nem is teszi. Ellenben, akik kivül állnak az irodalmon, – felnőtt és eszes emberek, az irodalmi és zenei cukor szopogatói, – mégis megpróbálják gyakran, hogy mondjanak valamit élvezeti cikkükről. Szép tőlük. De viszont rosszul teszik. Igy származnak az olyan hozzászólások, mint amilyen például Tisza István gróf felolvasása volt Arany János költészetéről. Ez a felolvasás kétféle embert szomorit el. Az olyat, aki Tisza Istvánt tiszteli s az olyat, aki Arany Jánost szereti. És fegyvert adott azoknak a kezébe, akik tudják, hogy Tisza és vele együtt sokan mások, nagynevü országos szereplők, nem kedvelik az ujabb magyar irodalmat.
Közel fér ugyanis hozzájuk a gyanu, hogy nem is áll az, hogy nem kedvelik. Odáig még nem juthattak, mert egyszerüen nem értenek hozzá. Hogy ellenben Arany Jánost kedvelni kell, igazán nagy, igazán nemzeti költőnek kell tartani, ezt mindnyájan megtanultuk az iskolában. Ők tehát kedvelik Arany Jánost, de nem is kedvelik, csak azt hiszik, hogy kedvelik. Hogy miért kellene kedvelniük, arra csak iskoláskönyvekben is elkopott, kényelmetlenül szürke közhelyekkel tudnak felelni. Az ujabbakról nem mondta meg nekik az iskoláskönyv, tehát közömbösek velük szemben, vagy nem szeretik őket.
Wekerlét nem érheti a vád, hogy támad valamit, amihez nem ért. Nem. Ő ezt nem teszi. Ő csak nyilatkozik róla, nagyon kedvesen, mondjuk finom általánosságban, de kétségbeejtő naivitással. Hallgassák meg, mit tud egy ilyen kiváló ember a régi és uj költészet között való különbségről:
– A régi költészet hősökről regélt és formák bilincsébe verte a kötött nyelvet. Az ujabb költészet a néplélek érzelemvilágából meriti tárgyát és könnyü formák mindannyiunknak otthonos, simulékony nyelvezetébe füzi költői virágait. (Zajos tetszés.)
Hogy ez miért tetszett zajosan? Mert közhely, kérem szépen. De az nem volna baj, hogy közhely, azonban baj az, hogy elavult közhely, amit 1848-tól 1867-ig lehetett volna mondani, akkor is közhely lett volna, de valami igazság lappangott volna benne. Mindamellett a Kaszinó publikumát – Magyarország első neveinek hordozóit – zajos tetszésre inditotta ez a mondat. Nekik frappáns volt. Zajosan tapsoltak, mert ők még ezt nem hallották. Ámbár nem igaz, hogy nem hallották; épen azért tapsoltak, mert hallották már egyszer, iskolás korukban, s azért tetszett nekik, mert egy ifjukori emlék nyilallott be az agyukba. Wekerle igy folytatta:
– Az uj költészet nem az Olimpus magaslatán keresi kincseit, hanem a néplélek mélységes tengerének hozza felszinre gyöngyeit. És a zene átalakulásából is azt látni, hogy ezek (!) a mélységes tengernek, a néplélek tengerének lesik el szirénhangjait és (vigyázat! képzavar!) azokból szövik meg az egyetértés azon aranyszálait, amelyek összekötik a kunyhót a palotával. (Hosszas, lelkes taps.)
Tetszik látni? Itt megint hosszan és lelkesen tapsoltak. Noha bármennyire tiszteli az ember Wekerle kedves és joviális alakját, ezeken a mondatokon csak mosolyogni lehet. A néplélek tengere? Gyöngyök? majd ismét szirénhangok? amikből aranyszálakat szőnek? és pedig az egyetértés aranyszálait? Ugy-e hogy zavaros ez? De akik hallgatták e mondatokat, azok el voltak ragadtatva attól: mennyire ért Wekerle Sándor, a számok és rubrikák embere, a költészethez és a muzsikához is! Tehát hosszasan és lelkesen tapsoltak.
Folytassam még? Talán fölösleges. Mert nem akarom megbántani sem Wekerlét, sem azokat, akik hallgatták. Nem Wekerlét, aki a továbbiakban azt mondta, hogy az evolució hömpölygő folyama, mint minden nagy folyam, aranyat rejt méhében. De ha sima is a tükre, sok szennyet és salakot hord sodrában. Ezt mondta. Pedig bizonyosan tudja ő, hogy nem minden nagy folyam rejt aranyat a mélyében. Mélyében, nem méhében. Azt is tudja, hogy valami, aminek sima tükre van, annak nincs sodra. Csak álló viznek van tükre, ha folyóviznek tükre van, akkor az olyan csendesen folyik, hogy sodra nem lehet. És ha nincs sodra, akkor szennyet és salakot sem hordhat magával. Legföljebb van benne, a fenekén, szenny és salak. Tegyem-e még hozzá, hogy, ha az ember tengerhez és folyóhoz hasonlitja a néplelket, akkor nem szabad azt mondani, hogy égi szikrák vannak beleojtva (nem oltva), mert egyrészt az isteni szikrát nem lehet ojtani, másrészt ahol egy ilyen nedves hasonlattal kezdem a beszédet, ott nem folytathatom a szikrával. S az oltani ige csak itt van a helyén, most látom. A viz, tudniillik, eloltja az égi szikrát. Ez az egész.
CSIPOGÁS
Sok idő mult el azóta, hogy Tisza István gróf a róla való ellenvéleményt azokkal a madárhangokkal hasonlitotta össze, amik az Erzsébet-téren a feje tetejére potyognak. De nekem még most is tátva a szájam miatta. Nem azért, hogy e példázat nem finom. Ha csak ezzel lehetett kifejezni, amit Tisza mondani akart, akkor jogosan használta ezt a hasonlatot. Mert plasztikusnak eléggé plasztikus. Hanem a kétségbeejtő önbizalom miatt, ami benne megnyilatkozik. Hiszen vannak nagyemberek az emberiség történetében, istennek hála, hogy vannak; nincs gyönyörübb látnivaló egy ilyen nagyembernél. Mért olvasok történelmet? Csak azért, hogy a nagyemberekkel találkozzam, szinte ugy mondanám: hogy érintkezzem velük. A kortársi nagyemberek valamennyiével ugyanis lehetetlen találkoznom. Tisztelnem kell az idejüket és kimélnem a magamét. Ha nem kerülhetek közelebbi ismeretségbe velük: akkor semmi egyebet nem kaphatnék róluk, – ama futó félóra alatt, amit mellettük tölthetnék – mint elmosódó képet testi mivoltukról. Tehát, ha mégannyiszor kimennék is Párisba: nem jelentkezném vizitre Anatole Francenál, aki pedig engem csakugy fogadna, mint ezer más idegent, akikkel egy-egy hiábavaló negyedórát elpocsékol. De minek? Igy, messziről, jobban ismerem és jobb, ha a hegyes fehér szakállát és a házisapkáját is csak magam elé képzelem, minthogyha néhány feszes percen belül valóban megtekintem. Pedig akárminő időben él valaki, mindig vannak nagyember kortársai.
A nagyemberek természetrajzához valóban hozzátartozik az önbizalom. Enélkül nem is tudnák nagy munkájukat elvégezni. De hozzátartozik a kétség, a küzködés, a bizonytalanság, a töprengés is. Egy kis hamletinek is kell lennie a nagy emberben. E hamleti lélekdarabkának nem okvetlenül kell megnyilatkoznia már a kortársak előtt, elég, ha utólag, a nagy ember naplójából, vagy memoárjaiból tudjuk meg, hogy mikor a legnagyobbat művelte, akkor is küzködött magával, egy kicsit, s mikor a világ már tapsolt és azt mondta: ‚Nagyszerü‘ – benne még halkan felvetődött a kérdés:
– Vajon? Nem szamárság-e?
Tóth Ede életrajzában olvasom, hogy mikor 1875-ben Balatonfüreden a Tolonc egyik felvonását befejezte, kipirult arccal ment ki a sétányra és a kérdezősködőknek ezt felelte:
– Most végeztem be egy felvonást, ami vagy őrültség, vagy sekszpiri gondolat.
Ha akármelyik eshetőség igaz lett volna, akkor Tóth Edét joggal számithatnók a mi nagy embereink közé. De az a felvonás nem is őrültség, nem is sekszpiri gondalot. S Tóth Edében inkább csak ez a kételkedés volt nagyemberi. De lám, mégis megvolt benne. Hogyne volna meg nagy államférfiakban, kiknek munkája olyan, hogy ötven évig nagyszerü lehet, aztán már kárhozatos. Napoleon is csak kifelé mutatta a leghatározottabb energiát, befelé csatázott önmagával. Bismarck ugyanigy cselekedett. Menjek visszább? Mondjam, hogy Krisztus negyven napig harcolt az ördöggel? Fölösleges példák ezek, mert biztos, hogy azok az emberek, akik milliók sorsáról döntöttek, otthon, hálóingben, időszakonként meg-megdöbbentek azon, hogy jól döntöttek-e? S ha ez a kétség életükben kifelé nem is nyilatkozott meg, – mert akkor támogatta volna azokat az ellenfeleket, akik a nagy ember alkotó munkáját gátolni igyekeztek, – mindenesetre megóvta őket attól, hogy az ellenvélekedőket verebeknek nyilvánitsák.
Most én kérek bocsánatot a hasonlatért. Azért, hogy az ujvidéki bankett szónokát Napoleonnal, Bismarckkal, Krisztussal vontam egy kalap alá. A nagyemberek mind nagy rombolók és nagy alkotók voltak. Tisza István, s ezt majd csak az utókor állapitja meg még határozottabban, sem egyik, sem másik. Rombolt ugyan. De hogyan? Aki el akarja pusztitani a parlamentárizmust, amit – elvi álláspont magaslatáról – meg lehet cselekedni, az nem ugy rombolja le, hogy majomparádét csinál helyette. Alkotott is. De mit? A Code Napoleon-ban, az egészben, nincs annyi sajtóhiba, ahány lényeges ostobaság csak egy-egy Tisza-féle törvényben foglaltatik. Szóval: az ő munkája, ezt már ma biztosan ki lehet mondani, sem nagystilü pusztitás, sem hatalmas épitkezés. De jószerivel még ő maga sem gondolhatja, hogy az. Neki is tudnia kell, hogy időfordulót élünk. A szocializmus ostromolja a parlament kapuit. A nagyember kinyitja a kaput, vagy agyonveri az ostromlókat. Tisza egyiket sem cselekszi. Ő tehát csak megakadályozza a nagy idők elkövetkezését. Még ezt sem nagyszabásuan. A foltozó suszter munkáját végzi egy elvénhedt rend cipőin. Pedig csak néhány év kérdése, hogy ezt a rendet sirba tegyék, s akkor a cipő is ottpenészedik majd a halott bütykös lábain.
Verebek? Aki látó-szemü embere van ennek az országnak – nem a politikusokat gondolom, nem – mind egyetért abban, ha különböző szempontokból is, hogy amit Tisza csinál: legalább is értelmetlen. Mindezek csak verebek volnának? Nem valószinü. S ha Tisza valóban hinné is ezt, kimondania nem volna szabad. Rettegnie kellene, hogy tizmillió magyar közt, csak ő az egyetlenegy, aki nem megy verébszámba. Ha igy volna, nem volna érdemes dolgoznia a tizmillióért. Sajnos, nem igy van. A tizmillió magyar közt ő az egyetlenegy, aki nem alkalmas e tizmilliónak a boldogitására. Mások nem kerülnek abba a helyzetbe, hogy a maguk alkalmasságát bebizonyitsák. Tisza már kétszer bebizonyitotta az alkalmatlanságát. Mindamellett ő beszél, s a többiek hallgatni kénytelenek, épen azért, mert nem verebek, hogy csiripeljenek.
És aki, – tul politikán, napi aktualitáson, pártlelkesedésen, – ugy nézi a ma eseményeit, mintha máris történetet olvasna, egy-egy pillanatra sajnálja Tiszát, aztán egy-egy pillanatra szégyelli magát miatta. De csak pillanatokról van szó. Az egész ember és minden, ami körülötte van, nagyon el fog mulani. Roppant jelentéktelen epizódja lesz a legujabb magyar históriának. Ez évek sirján nem emelkedik obeliszk. Akácfa nő csak ott és rajta verebek ülnek, szürke verebek, feledést hullatók.
A GOROMBA KÜLFÖLD
Nyugodjunk bele, hogy a nagy-német lapok, amelyek Tisza István gróf választótörvényi beszédével foglalkoztak s az abban foglaltakat visszautasitották: nem finoman cselekedték ezt, hanem gorombán. Pedig előkelő lapok. Ez alkalommal azonban mégis egész egyszerüen egy-egy gorombasággal válaszoltak Tisza Istvánnak. A legszomorubb a dologban, hogy a berlini lapoknak, mikor azt mondták, hogy amit Tisza csinált, az Beschränktheit, magyarul: korlátoltság, még magyarabbul butaság, s hogy Tisza a német parlamenti ügyekhez nem ért, igazuk volt. És akkor is igazuk volt, mikor nem is vitatkoztak Tisza Istvánnal. Hogy ugy mondjuk, szóba se álltak vele. De nem is tehették. Ugy, ahogy mi magyarok nem állunk szóba egy tissotiádával, vagy egy mikoschiádával, mert mindakettő magán viseli annak a jelét, hogy az illetők, akiknek a tollából származik, semmitsem tudnak országunkról. Ostoba emberek, akik olyasmiről irnak, amiről nincsenek adataik, vagy amiről a tényleges adatokat nem ismerik. Ellenben tessék visszagondolni rá, hányszor álltunk szóba, mennyiszer vitatkoztunk Scotus Viator urral, angol ellenfelünkkel, aki következtetéseiben lehet helyes vagy helytelen, (ez pártpolitikai állásfoglalás dolga) de bizonyos, hogy ez a Scotus Viator utánajárt a dolgoknak, adatokat gyüjtött róluk és a legelkeseredettebb magyar sem mondhatja, hogy nem ért ahhoz, amiről beszél.
Vagy hogy még közelebb időből vegyem a példát. Nemrégiben Goga Oktavián zsidónak nézte az egész magyar irodalmat. De szóba kellett állni vele, muszáj volt, meg kellett próbálni a meggyőzését, mert irásából látni lehetett, hogy igenis ismeri irodalmunkat, csak épen nem ugy látja, ahogy mi szeretnők, vagy helyesnek tartanók. S két nagyon kitünő ember is odaállt vitázni vele, Braun Róbert részletes adatokkal, Ignotus általános érvekkel, és mind a ketten nagyon udvariasan, mert látták, hogy érdemes, hogy nem a tudatlanság falára hányják a borsót. Tisza István szavait ellenben kurtán és gorombán veri vissza a külföld. Mert a Gellérthegyről le lehet nézni az ötemeletes házakat. De a pincelakásból hogyan? Ha valaki magát a parlamentarizmust tartja rossznak, erről a magasabb álláspontjáról már mondhat némi rosszat akár az osztrák, akár a nagynémet parlamentről. De aki a parlamentarizmust olyan kincsnek véli, aminőnek Tisza István (a szavaiban), annak csak látnia kell, hogy az a parlament, amit ugy választanak, hogy egyik ember beszél a másiknak a hasába és akkor az a másik vagy rászavaz erre az egyikre titokban, vagy nem szavaz rá: csak jobb, mint a másik parlament, amely ugy támad, hogy bort, sört, pálinkát, gulyást és pörköltet önt egyik ember a másikba, aztán szekérre teszi, kordon mögé lefekteti, beszállitja az urnához és a fülébe sugja a saját nevét, nehogy e választó-hulla valahogy egy másik nevet dadogjon ki alkohol-gőzös pofájából.
Tisza István, a szikár józanság, a sivár szárazság szobra csak nem nézheti le a józan választást a részeg választás kedvéért? De lenézte. Ezért voltak olyan szükszavuak, ridegek és durvák a válaszok, amiket kapott.
Ne higyjük, hogy a külföld olyan nagyon rosszul van tájékozva az ügyeink felől. A külföld elolvassa még azt is, hogy Tisza István fájó szivvel ment bele néhány kerület választásának a titkosságába. Csütörtökön. Pénteken pedig már külföldi parlamentek nivójáról nyilatkozott. Ez igy nehéz. A pápuával, aki tegnap elszomorodva jelentette ki, hogy fájó szivvel mond le az emberevésről, bár azt okos és helyes dolognak tartja, másnap nem vitatkoznak, ha az angol étkezési szabályokat kritizálja. Csak megmondják neki, hogy hallgasson.