Mit ültök a kávéházban?

MAGYAR NÉPDAL

Ön megvesz a dal-árusitó gyerektől egy kék füzetet vagy egy pirosat, vagy egy zöldet. Három, öt vagy tiz krajcárért s azonnal értesül róla, hogy mi van a magyar néplélekkel. A magyar néplélek, tekintettel a zilált gazdasági viszonyokra, csődbe ment. A magyar néplélek Budapestről kapja az ennivalóját s mert itt minden, ami ennivaló, hamis: az az étel is hamis, amit innen a népléleknek szállitanak. Az iskolában ugy tanultuk, hogy a népdal a nép lelkéből fakad. Mindamellett én nem azt a dalt reklamálom, amely csakugyan a nép lelkéből gyöngyözik. Ilyen nincs is, s ha még huszonnégy iskolakönyv tanitja is, akkor sincs. Sohasem is volt. A népdalokat mindig egy ember csinálta, amióta világ a világ s az irodalmi tankönyvek irói a legnagyobb zavarba jönnének, ha felvilágositást kérnének tőlük, hogy hogyanis képzelik? Hogyan ül le a néplélek verset csinálni? Valamikor volt egy tanárom, rettenetesen buta ember volt, az Isten nyugosztalja, aki az iskolakönyv frázisából kiindulva, megpróbálta rekonstruálni a dolgot és azt mondta, hogy a magyar népdal a kocsmában születik. Egyik legény mond egy sort, aztán a másik legény mond egy másikat rája. Mikor az egész együtt van, akkor kicsiszolják, kicsinositják. Hát egészen biztos, hogy igy nem készül a népdal. Igy csak azok a réják készülhetnének, amik minden magyar népdal-gyüjteményhez függelékül vannak csatolva. De még azok sem igy készülnek, azok közül is a jókat, az érdekeseket, tehát az eredetieket, amikben van valami, akár ötlet, akár furcsaság, akár meglepő ostobaság, egy ember találta ki, egy ember, aki erre a bolondságra hajlamos, ahogy a tüdővészre vagy valamely másik kórságra is hajlamosnak kell lenni, mert különben az ember állandóan szanatóriumokban élhet, betegekkel parolázhat, mégsem fogja magát életében egyetlenegyszer sem elköhinteni.

A mai népdalt is egy-emberek irják; ez helyeselhető. De amit összeirnak, azt tessék megitélni személyesen. Ideirok egy uj-magyar népdalt, egészen friss keletüt:

Méltóztassék megkóstolni ezt a népdalt, ugy, ahogy öreg borkóstolók a bort izlelik: a szájukba veszik, öblögetnek vele, aztán kiköpik. Milyen rosszizü korty ez, alig hogy az ember száját érinté! Milyen szószátyár, milyen zavaros és milyen kotyvasztott. Egyike a recept szerint készülteknek. A recept azt mondja, hogy a népdalt jó olyan szavakkal elkezdeni, amik bár benne vannak az emberek fülében. A ‚valahol a faluvégen‘ már többizben megvolt, s legelőször egy olyan versben volt meg, amit van szerencsénk elég jól ismerhetni. Igy hangzik: „Valahol messze, valaha régen…“ Ugyanitt a faluvég is megvan s az uj-magyar költő egyszerüen átlopta a faluvéget. Nem baj; ha egy egész falu lett volna, akkor is átlopta volna. De meg kell nézni, mibe van belekeverve a faluvége. Pünkösd napján ragyogó, de nemcsak ragyogó, hanem fényes csillag is, feltünik az ég alján. Pünkösd napján történik ez s nem pünkösd éjszakáján. Mert az uj-magyar népköltőnek halvány sejtelme sincs arról, hogy mi van nappal, mi van éjszaka, hogy nappal a nap van az égen, éjszaka vannak a csillagok. Vagy ha van is fogalma erről, nem veszi magának azt a fáradságot, hogy a napot meg az éjszakát a dalban elrendezze. A népnek ugy is jó, a nép már nem ér rá gondolkozni és rendbehozni, amit költője összezagyvált. Sajnos, valóban igy van, a nép azelőtt csakugyan rendbehozta azokat a rossz költeményeket, amiket az ő használatára gyárilag állitottak elő. Most azonban nem teheti, mert ott a gramofón, amely változatlanul beleénekli a fülébe az ‚eredeti‘ szöveget, amely különben is olyan kusza és ostoba, hogy azokkal az önkéntelen javitásokkal, amiket minden dudorászó legény vagy leány megejt rajta, jóvá nem is tehető. Nyugodtan éneklik tehát az aratók, hogy pünkösd napján milyen csoda történt, egy ragyogó, fényes csillag tünvén fel az ég alján.

Hogy a nép maga mért nem termel már dalt? Mert nem birja a konkurrenciát és nem rendelkezik a terjesztésnek amaz eszközeivel, amiket a város népköltője igénybe vehet. A költő, aki e faluvéget létrehozta, kótát nyomat, cigánynyal nyuzatja, énekessel énekelteti, nótás-könyvbe kiiratja, gramofon-lemezre felvéteti a művet. S az terjed is, mint a lepra. A nép költője azonban, a parasztlegény, (sokszor parasztlány is), mindössze annyit tesz, hogy a nótát, amit maga csinált (gyakran nem is tudja, hogy ő csinálta) elfujja másoknak, akik megtanulják. S igy egy megye területén elterjed a nótája, tovább aligha megy. Emiatt vidékenként különböző a nótatermés. Vannak helyek, ahol még sarjad nóta a réten, de vannak olyan ujság- és gramofonverte vidékek, amiket kizárólag Budapest lát el ezzel a rémséges főzettel. Épkézláb nóta alig van köztük s a legtöbb, amit egyikről-másikról el lehet mondani, csak az, hogy nem nagyon rossz, nem tulságosan buta, nem kinosan magyartalan, hanem türhető. Van azonban hajmeresztő is köztük. Egyik például komolyan elbeszéli annak a göndörhaju cigányrajkónak a keservét, aki egész éjjel a nagy utcát járja, szerelmét panaszolván és azt, hogy neki holnap hegedülnie kell ama széplánynak a lakodalmán, kiért a szive meghasad. A cigányrajkó mint amorózó, mint hősszerelmes, mint tragikus alak. A rajkó. S a városi népdalár nem tudja, hogy mindez a rajkóval nem történhetik meg, mert a rajkó, vagy a purdé, egészen kis cigánygyereket jelent, messze a pubertáson innen, sőt innen még azon a hegedülésen is, amivel lakodalmakon föl lehetne lépni.

És az anyag egyre romlik. Azelőtt mégis akadtak, akik olyasmit csináltak, ami huzott a népdalhoz, bár sem olyan egyszerü, sem olyan kedves nem volt. Ma már azonban az ipart egészen rossz mesteremberek müvelik, akik elmulasztották még a kézügyesség megszerzését is. Semmitsem tudnak, ez az egyetlen kvalifikációjuk, mert aki tud valamit, az már nem műveli ezt a műfajt. Azt hiszem, elmegy mindjárt ujságirónak vagy operettszerzőnek, vagy bankigazgatónak. S a nép, a cserbenhagyott, kénytelen ezt dalolni, csillagos estén, szénaboglya tövében:

Nem kell erre azt mondani: ‚Ez a ne zokogjál, ez Pest.‘ Nem igaz. Ez csak a külső Dob-utca, amelylyel Budapestet azonositani mégsem lehet. Nem igaz, hogy Budapesten a magyarok nem tudnak magyarul. Bizonyos rétegen alul nem tudnak, de nemcsak magyarul nem, hanem semminő más nyelven sem. A gyászos csak az, hogy éppen ebből az iszaprétegből bugyborékol fel a magyar nép nótája.

ÖNÉLETRAJZ

1884 január 20-án születtem abból az alkalomból, hogy Halmos Izor, kinek működése a szürke előidőkbe nyulik vissza, pályázatot hirdetett egészséges magyar humoristára. Édesanyám keresztkötés alatt küldött be a titkári hivatalba, a jeligés levelet is mellékelt hozzám. A pályadijat azonban, formai okokból, nem nyertem meg, mert, különösen életem első napjaiban, kicsit formátlan valék és sem a külcsin, sem a belbecs iránt kellő fogékonysággal nem birtam. De emlékszem rá, hogy mikor Halmos Izor a csomagból kibontott, éreztem, hogy életem egyik legnagyobb eseménye előtt állok, illetve fekszem. Ennek az érzésemnek azonnal kifejezést is akartam adni, de nem tehettem, amit azóta is sajnálok, mert még nem rendelkeztem a beszéd adományával. Arra is emlékszem, hogy Halmos Izort akkor még Izidornak hivták s nem irodalmat szokott olvasni szabad óráiban, hanem készpénzt, amit kamatra adott ki és pedig, ugy mondják, hogy ez a kamat sem zömöknek, sem köpcösnek, sem középtermetünek nem volt nevezhető, inkább is nyulánknak, sőt igen magasnak. Van aki azt állitja, hogy a kamat, amelyet Izrom-bizrom szedett, egy fejjel kimagaslott az összes kamatok közül. Lehet azonban, hogy ez az állitás csak a Szent Lászlóról szóló népies legendának egy szintén legendás személyre, Szent Izóriuszra és az ő kamatlábaira való alkalmazása. Tény azonban, hogy a sikertelen pályázás után visszaküldettem anyámhoz, aki nem csüggedt e kudarcon, hanem továbbra is megtett mindent, hogy belőlem az a humorista váljon, ami kisvártatva csakugyan vált is:

– Nőjj, fiam, nőjj, – mondotta – s lehet hogy az leszel, ami Swift Jonathán az angolba, vagy Rácz Pali a hegedübe. Nőjj, fiam, nőjj, s ha Isten megsegit, te még megnyerheted az Izidor-dijak valamelyikét s akkor kék szalagot fognak a nyakadba akasztani.

Miután helyreigazitottam ezt a tévedést, mely a derbyvel való összecserélésből származott, a kisdedóvóintézetbe léptem s tájékozást nyerve a világ akkori eseményeiről, a következő dal fakadt keblemből:

A dédó-néni elragadtatva tapsolt s táviratilag közölte a költeményt Halmos Izráellel. Mivel azonban a szöveg utközben több értelemzavaró romlást szenvedett, Halmos ez alkalommal sem adhatta ki a pályadijat s csak távirati áldását küldte fejemre. Izor képét ekkor már medájjonban hordoztam keblemen s otthon, házi oltáromon, a nagy férfiunak gipszből faragott pompás ércszobra állott, melyet minden este hő imáimba foglaltam. Közben elvégeztem rendszeres elemi iskolai tanulmányaimat is és nyomban a hirlapirói pályára léptem, mely, akkor még, megkivánta ezt az alapos előkészültséget. Hirlapirói pályám egyenesen az Otthon-körbe vezetett, melyben, mint csaknem az egyetlen irót és hirlapirót, igen nagy tiszteletben részesitettek. Itt láttam másodszor Halmos Izort, életem veres fonalát, amint beavatott irodalmi körökkel tartlit játszott s igy szólt:

– Van egy dárdám, amire az osztrák-magyar bank fürdő-utcai fiókja is nagyösszegü hitelt nyujtana.

Majd ezt mondá:

– Irassék magyar vigjáték, mely tárgyát az Ősidőkből meriti.

Aztán hozzátette:

– Irassék magyar szomorujáték, mely tárgyát az Ujidőkből meriti.

Megmeg igy nyilatkozott:

– Irassék hosszabb költői elbeszélés, mely rövidebb legyen, mint a Mahábharáta.

Utóbb ezt jegyezte meg:

– Irassék rövidebb elbeszélőköltemény, mely hosszabb legyen, mint Dante Elveszett Paradicsommadara.

Akik körötte álltak, áhitattal néztek rája, s egyhangulag és szent lelkesedéssel ezt kiáltották:

– Kiguberáni! Kiguberáni!

Akkor még nem értettem ezt az olaszosnak hangzó szót, de azóta megtudtam, mit jelent. Hogy necsak pályázatokat irjon ki Izor, hanem guberálja is ki az összegeket, amikről szó van. Halmos Izor megtette. Egy-egy kupac aranyat helyezett el egy sarokasztalon s azután, mikor a tartli-parti véget ért, magához intette Miskát, a pincért s igy szólt:

– Miska, pályázott valaki?

Miska háromszor érintette homlokával a padlót, keresztet vetett és ezt válaszolta:

– Nem, ó jókedvü adakozó! Ismét a kutya sem pályázott.

Erre Halmos Izor besöpörte az aranyakat és vidáman hazakocogott.

Én pedig nőttem-növekedtem hirben és dicsben s kezdtem a helyesirás alapelveit is elfelejteni. Halmos Izorról szóló ódámat már palotában és kunyhóban egyaránt éneklik. Ezen szavakkal:

Halmos Izor azonban még fiatal volt és erős, és százharminc éves születésenapján épp ugy kitüzte a maga mindennapi pályadiját, mint Kazinczy és Csokonai idejében. A legöregebb emberek sem emlékeztek már egy ilyen halmosizorra, s az Akadémia is pályadijat tüzött ki, ezzel a kérdéssel:

– Ki volt Anonymus s jogosan azonositják-e őt a dubnici krónika és Turóczi krónikája Halmos Izorral?

A pályadijra azonban, mert Halmos Izor neve is benne volt, megint nem pályázott senki s igy a tudományos világ tovább is csak a homályban tapogatózott. Ekkor történt velem, hogy halálom óráját közeledni éreztem s ágyam mellé szólitottam jól megérdemelt gyermekeimet, igy szólván hozzájuk:

– Fiaim, csak énekeljetek.

Halálom után másfél évvel, a mennyország könyvtárában egy több ezer kötetes műre bukkantam. Ez volt a cime: Halmos Izor összegyüjtött és kiadatlan pályadijai. Szent Liber, a könyvtár őre, magyarázólag fordult felém:

– Izor még lent van a földön és folytatja működését. Most Urunk, a jó Isten, akar pályázni egyik dijára, de ha még ő sem tudja megnyerni, akkor kénköves eső küldetik az Otthon-körre és Izor karhatalommal kivezettetik. Ámen.

FELOLVASÁS

Az ember ne maradjon el tulságosan a világtól, és ha már ugyis csak egyszer él, használja ki ezt az egy életét. Például semmiesetre el ne mulassza megismerni azokat a hires kortársakat, akiknek megismerésére alkalma nyilhatik. Mit mondok az unokámnak, ha majd a térdemen ring és megkérdi tőlem:

– Nagypapa, milyen ember volt az a Kuropatkin, aki elvesztette a japán-orosz háborunak az oroszi részét?

Semmit sem tudok mondani, mert nem láttam Kuropatkint, pedig kortársa voltam. De ha megkérdi tőlem, hogy milyen ember volt Amundsen, a déli sark megtalálója, azt meg tudom mondani, mert ezt az alkalmat igazán nem akartam elmulasztani s elmentem a Zeneakadémiába, hol egy téli szerdán ez a jó Amundsen felolvasott. Kevesen voltunk, déli sark iránt érdeklődők, oh be kevesen, s a széken mellettem a Gonosz Szabadjegyes ült a feleségével. Egész este beszélt a gonosz szabadjegyes és ezeket beszélte:

A Gonosz Szabadjegyes: Ide nem kellett volna eljönni, sacikám, és ha még ugy kötötték is ránk azt a jegyet. Ki-mi ez az Amundsohn…

A neje:… sen, fiacskám, ez sen, az Arnoldson az son, de az meg svéd csalogány.

A Gonosz Szabadjegyes: Sokat törődöm én azzal, hogy ez az Amundsohn sen vagy son. Tény, hogy még sohase hallottam róla egyetlen betüt se. És valószinü, hogy ez olyan hideget hozott magával arról a déli sarokról, ami nagyon cuggos hely legyen, hogy mind a ketten influenzát fogunk kapni. Az kell most, a mai gazdasági viszonyok mellett, egy influenza, ahol az ember aszpirinra többet költ, mint a kosztra-kvártélyra.

A neje: Nézd, már be is jött a terembe, nem hozott magával hideget.

A Gonosz Szabadjegyes: Mi az? Mi történik itt? Ez az ember frakkba járt a déli sarkon? Csak nem akarja belémbeszélni, hogy az emberek frakkba és fehér mellénybe hóditják meg a déli sarkot? Én nem sokat tudok, de annyit csak tudok, hogy jól fölkösse a prémeket az, aki a déli sarkot akarja meghóditani.

A neje: Istenem, hiszen csak a publikumot tiszteli meg a frakk, ott biztosan rókabőrbe járt.

A Gonosz Szabadjegyes: Csak ne védd. A publikumot tiszteli meg a frakk? A frakkot látom, de a publikumot nem. És milyen nyelven beszél? Micsoda idióma ez? Ez az ember angolul mer itt felolvasni nekem és én most egy angol felolvasást fogok végighallgatni, mikor angolul csak annyit tudok, hogy Tubiarnottubidetizdekvestn és ezt se tudom, hogy mit jelent.

A neje: Fiacskám, ez nem angolul olvas.

A Gonosz Szabadjegyes: Annál rosszabb ránézve. Mert akkor norvégül olvas, s norvégül csak ennyit tudok: Kjökkenmödding, ezt is csak annyiban, amennyiben ez norvégül van és nem dánul. Mert lehet, hogy dánul van, sőt az is lehet, hogy svédül, s az sincs kizárva, hogy ez a szó még a paleolit-korbeli svéd szó, s akkor mit olvas nekem Amundsohn norvégül?… Nekem olvashat mai norvégül, ha én csak egy antediluviális svéd nyelvjárásnak egyetlen szavát beszélem.

A neje: Nem norvégül olvas, németül olvas, csak egy kicsit norvéges a kiejtése.

A Gonosz Szabadjegyes: Jó, tudom, mit akarsz mondani. Hogy minnyájan véges emberek vagyunk és ez, ez itt norvéges. Jó, jó. Kár tenéked erőlködni. És most képeket kezd vetiteni. Hallatlan! Moziban vagyunk, vagy az Urániában? És mit vetit, istenek, mit vetit, egy kutyát vetit!

A neje: De ez egy eszkimó kutya…

A Gonosz Szabadjegyes: Egyik eb, a másik kutya. Ez egy egész közönséges kutya, aminek lefelé négy lába van és előrefelé két füle.

A neje: Csak nem kivánod, hogy négy füle legyen és két lába?

A Gonosz Szabadjegyes: De kivánom. Egy vetitett kutya legyen exotikus; hogy ezt a célt ő hogy éri el, az nekem mellékes. De nézz csak oda, ez egy szőrös kutya, sőt egy szimpla fehér bunda-részlet, ami kutyának van maszkirozva. Nem ugrom be egy ilyen szücsészeti tréfának. Ez a kutya lehet ugyan kutya, de ezt a tényt semmi sem bizonyitja. S ilyen tudományos dolgokban legjobb a non-possumus álláspontjára helyezkedni.

A neje: Az mi, az az álláspont?

A Gonosz Szabadjegyes: Azt egy Ignorabimus nevü angol tudós fedezte fel és azt én most nem magyarázhatom el neked, mert egy ilyen felolvasáson csendbe kell lenni. Csak annyit, hogy ami az impóniát illeti, az Amundsohn sarki kutyája nekem abszolute nem imponál. Lássuk a medvét, a jegesmedvét lássuk, ha azt akarja, hogy lelkesedjem azért az állitólagos északi sarokért, ami délen van.

A neje: Ó, milyen gyönyörü hómezőt mutat!

A Gonosz Szabadjegyes: Hó? Hohohohó! Ezen nevetek. Egy kis mezei hóért mi magunk se megyünk a szomszédba, édes gyerekem. Ezért a silány, fehér hóért neki nem volt érdemes a déli sarokra menni, nekem nem volt érdemes a Király-utca és Gyár-utca sarkára jönnöm. Ha én havat akarok, biztosan nem a Zeneakadémiában keresem. Nagy tévedés egy utazótól, hogy ő itt keresi. Itt penész van, öreg penész és néhány fiatalabb zenész, de ez nem egy talaj a hó számára.

A neje: Pszt! most felhuzza a nemzeti zászlót a sarkon.

A Gonosz Szabadjegyes: Csak huzza. Tőlem huzhatja, mig meg nem reped. Én megint nem látok semmi egyebet, csak havat, a havon egy gebulás kalyibát, a kalyibán egy piros rongyot, fehér kereszttel. Igy hóditotta meg a déli sarkot? Hol a vér? Csak nem képzeli, hogy elhiszem, hogy egy hóditás kardcsapás nélkül történik? Hogy ő bedugja a zászlót a hóba és a déli sarok meghódol? Á, itt valami svindli forog fönn.

A neje: Befejezi a felolvasást.

A Gonosz Szabadjegyes: Be, be. Ötfertály óra alatt elment a sarkra és vissza is jött. Messze lehet az a sark és nehéz lehet oda elmenni! Gyere, Rizám, holnap beirok a Zazestbe egy közönségkörébőlt, hogy itt Pesten mivel bolonditják a népeket. Azt fogom aláirni: „Egy felháborodott adófizető“. Gyere, Rizám.

Ezzel a Gonosz Szabadjegyes fölkelt, padónt mondott, miközben a könyökével szántszándékkal szájon vert, és kirobogott a ruhatárba. Igy olvasott fel Roald Amundsen Budapesten 1913 november huszonhatodikán, szerdán, este a Zeneakadémia nagytermében.

A PÁLYADIJ

A pályadijat, mondani sem kell, nem adták ki. Aki nem adta ki, mondani sem kell, a Magyar Tudományos Akadémia, amely, hosszu évek óta, pályadijak ki-nem-adásával foglalkozik. Akinek nem adták ki: Csuday Jenő egyetemi tanár, amit csak azért kell mondani, mert a ki-nem-adást helyeselni óhajtom. Még helyesebb, hogy Csuday pörölte az Akadémiát 29.000 korona kártéritésért, s leghelyesebb, hogy a pör négy és fél év alatt ugy ért véget a Kuria itéletével, hogy a tudóst keresetével végérvényesen, visszavonhatatlanul elutasitották. Tudni kell még, mint adatokat, amiket nem kell tudni, hogy Csuday az Akadémia számára a Magyarok Történetét irta meg. A per folyamán pedig kiderült, hogy az Akadémia birálóbizottsága nem olvasta el a pályázó művet. Mely jól tette, igazán mely nagyon okosan tette. A tudós érezte, hogy mit kell megirni: Magyarország Történetét muszáj megirni, amely nem tud védekezni. A birálóbizottság érezte, hogy mit nem kell elolvasnia: Magyarország Történetét, melyet ugyis elég jól ismerünk. Mi Magyarország Története? Ez: ‚Őseink halászó és vadászó népek voltak, akik ellenfeleiket szolgálni küldték maguk előtt a másvilágra‘. És ez: ‚Menjen a király az ő kedves kunjaival‘. Meg ez: ‚Hütlen gyámból rossz király‘. Továbbá ez: ‚Látván pedig, hogy… egy tollvonással megsemmisitette‘.

Ezt bizony kár még külön is elolvasni, ezt már valamennyien könyv nélkül tudjuk. Ez nem ér 20.000 koronát, nem is beszélve arról, hogy 29.000 koronát megérne. Legkevésbé éri meg azt a három délutánt, amely ahhoz szükségeltetnék, hogy az ember Lehel kürtjét, a kedves kunokat, a hütlen gyámot és a tollvonást elolvassa. És azután hogyan lehetne kártéritést megitélni, 29.000 koronát? Valóban nem lehet bebizonyitani, hogy egy ilyen pályamű csakugyan 29.000 korona kárt okozott volna a Magyar Történetnek. Azt sem, hogy a Magyar Történet 29.000 korona kárt okozott az Akadémiának. A tudósnak pedig, aki a Magyar Történetet irja, ez a történet semmi kárt nem okoz, sőt hasznot okoz, hisz a tudós éppen azért tudós, mert a Magyarok Történetét irja. Ha ugyanazzal az irni-nem-tudással, szük látkörrel, csekély itélettel novellákat irna, akkor nagyon rossz ujságirónak számitana és senkinek eszébe nem jutna, hogy tudósnak nevezze.

Hiszen, igaz, valakinek nagy kára van e Magyarok Történeteiből. De ez a valaki nem indit kártéritési pert sem a történetirók, sem az Akadémia ellen. Ez a valaki bizonyos fiatal emberek összessége, akiket szokás gyüjtőnéven tanuló-ifjuságnak nevezni. Ártatlan fiuk ők, magyar fiuk, akiket az iskolai történetirás szántszándékkal szamarakká nevel in historicis. Az Akadémiának, persze, könnyü, mert nem olvassa a történetkönyveket. E sorok szerény irója azonban elolovasta pályázónak ama művét, mely Magyarok Történelme cimen még a Millennium előtt jelent meg, sőt két kiadást is megért, mert a publikum éhes, összefoglaló, nem tulságosan testes magyar történeti könyv nem lévén forgalomban. Amilyen pompás részlet-munkálatok vannak a magyar történet területéről, amely művek azonban, természetüknél fogva, nem jutnak a nagyközönség elé, olyan árva az összefoglaló irodalom, amelyben majdnem kizárólag csak iskolakönyvek, vagy iskolaszerü könyvek jelennek meg. Egyik rosszabb és korlátoltabb a másiknál. Az Akadémiának, noha ezt nem mondta, igaza van. Gyatrák e magyar történetek és semmi egyébre nem alkalmasok, mint arra, hogy az olvasót félrevezessék. Vezetik is. Nincs a magyar közép-műveltségnek egyetlen olyan embere sem, aki tisztában volna akár Nagy Lajos, akár Mátyás uralkodásával. Pedig e két alak nagyon történeti s a szaktudomány előtt már a leghatározottabb körvonalakkal áll. E szaktudományt azonban a történeti kompendiumok irói nem hajlandók tudomásul venni. Példa: a magyar honfoglalásnak van egy ragyogó történetirója, Sebestyén Gyula a neve. Valósággal testi gyönyörüség elolvasni, hogy a rendelkezésre álló gyér és keverék-adatokból ez az ember hogyan hámozta ki egyrészt a magyar honfoglalásnak a történetét, másrészt a monda-világát, hogyan választotta el a kettőt egymástól, hogyan vitte tálcán be a történetbe azt, aminek csak kusza nyomai voltak elszórva. Az iskolai történetirás egyszerüen nem vett tudomást Sebestyén Gyula munkálkodásának eredményéről. És nem vett tudomást Acsády munkálkodásáról, sőt, II. Józsefet illetően, Marczaliéról sem. Sebestyén Gyula megmondja és bebizonyitja, hogy ki volt Anonymus, csodaszépen mutatja ki, hogy a neve Adorján volt, III. Béla kancellistája volt, püspök volt Erdélyben. Ön, jó olvasóm, azonban még most is ugy tudja, hogy Anonymus valamelyik Béla király névtelen jegyzője volt. Mert ön igy tanulta az iskolában, s mert a fiától, aki most tanulja, ugyanigy értesül.

Az ön fia meg éppugy megtanulja a gyász-magyarokról, vagy gaz-magyarokról szóló csacsiságot, ahogy ön is megtanulta. Lehelt és Botondot is tanulja, valamint azt is, hogy az Árpád-királyok énekmondói hegedősök voltak. Mindez nem igaz, nem igy igaz, sokkal szebb és érdekesebb maga az igazság. De azt még nem terjesztik. Az Akadémia sem, amely egyszerüen nem adja ki a pályadijat, de nem néz körül s nem látja meg, hogy van már magyar történetirás, amelynek kiadhatná.

A PERZSÁK

Az 1914. év Vojnich-jelentésében nem volt semmi különösen bántó, de hogy a garat mégse járjon üresen, benne volt az az egy mondat, hogy a termés nem valami kiváló, s ha mindent összeveszünk, a szinpadi irodalom legfontosabb, vagy leghasznosabb, vagy leggyönyörübb ténye Ajszkülosz tragédiájának, a Perzsáknak, a leforditása volt. Hódolat Ajszkülosznak, aki tán mind a mai napig a legnagyobb drámairó, hódolat a perzsáknak, akik az ókornak olyan csodálatos népei voltak, hogy mi, akik az ókorból csak a görögökről és a rómaiakról tudunk (mert a többi adatok elől még az iskolában bedugják a fülünket), mi egyáltalán nem tudjuk, hogy milyenek voltak a perzsák s a többi ázsiaiak, akik hatalmas kulturéletet fejeztek be akkor, amikor a görögök még alighogy elkezdték. Külön tisztelet a Perzsáknak, a darabnak, amely alkalmat adott rá, hogy egy magyar iró a hatvanon felül, megmutassa: ősz ember is milyen ifjonti erővel és lelkesedéssel tud dolgozni, ha a feladata tüzeli, köszönet tehát Rákosi Jenőnek, hogy a maga hajlott korában nekiült és a Perzsákat leforditotta s még egy köszönet Ivánfi Jenőnek, aki a darabot annak idején rendezte s egypár megrázó tömegjelenetet produkált. Hódolat, hála és köszönet mindenkinek, akit megillet; amint méltóztatnak látni, nem óhajtok egyetlen levelecske babért sem elvenni senkitől. De 1914-ben azt mondani, hogy az 1913. év magyar szinpadi irodalmának a legnagyobb eseménye Ajszkülosz Perzsáinak a leforditása volt, ez mégis erős egy kicsit. Az Akadémia joggal becsüli tul a forditást ennyire, hiszen tagjainak legnagyobb része nem csinált egyebet egész életében, csak forditott, néha ugy, hogy az eredeti szerző nevét elfeledte megemliteni: – azonban ilyen vélekedéssel a nyilvánosság elé kilépni, mégis merészség. A magyar irodalom ma már jár annyira a maga lábán, – s több évtized óta teszi ezt – hogy egy forditás nem lehet benne a legfontosabb esemény, ha akárki is a leforditott, sőt majdnem azt lehet mondani: ha akárki is a forditó. Már Kazinczynak nem volt igaza, s hogy nincs igaza, már a kortársai érezték, mikor minden falusi plebánost, aki valamely beteg idegen románt magyarra forditott, istenfinak koszoruzott. S ez száz esztendővel ezelőtt volt. Azóta a forditások nyilván sokat veszitettek jelentőségükből, s a magyar Shakspere sem lett volna az ötvenes éveken tulnan és innen olyan jelentékeny esemény, ha Petőfi, Vörösmarty és Arany János nem forditottak volna Shakspereből egynéhány darabot. Arany János Arisztofanesze, amely 1880-ban jelent meg, irodalmi esemény volt, mert Arany János adta ajándékba az irodalomnak az egész Arisztofaneszt.

Mert Arany János – ezen van a hangsuly. Azonban ez is csak irodalmi esemény volt, a szinpadi irodalomnak kevés köze lehetett hozzá s nem hiszem, hogy ha akkor lett volna Vojnich-dij, a birálók, akiknek akkoriban Csiky Gergely, Rákosi Jenő, Dóczy Lajos, Berczik Árpád darabjairól kellett beszámolniuk (mert akkoriban ezek irták a darabokat), e nevezett fiatal irókat azzal ütötték volna fejbe, hogy ők is irtak ugyan, de a szinpadi irodalom legfontosabb eseménye mégis csak Arany János Arisztofanesze.

Arany János, akinek kinos igazságérzete volt minden-életében, okvetlenül tiltakozott volna ez ellen, s megmondta volna, hogy Arisztofanesznek, még ha játszanák is, igen kevés köze van az 1880. év magyar szinpadi irodalmához. Tessék csak elgondolni, mennyivel kevesebb még, egyetlenegy Ajszkülosz-tragédiának, 1913-ban! Még akkor is, ha Rákosi Jenőnél nagyobb nyelvművész nem volna a ma élő magyar irodalomban, még akkor is, ha a Perzsák forditása örök-életü minta-műve volna a magyar nyelven megszólaló antik metrumoknak.

Erről azonban nincs szó, mert ahogy felnézek a könyvespolcomra és ott sorakozni látom Rákosi Jenő husz kötetét, érzem, hogy nekem van igazam, s nem az Akadémiának, amely Rákosi Jenőből – aki nyilván nem is kéri ezt a dicsőséget – klasszikust akar csinálni, holott Rákosi Jenőnek a legnagyobb érdeme az, hogy romantikus mert lenni, amikor ez épp olyan bün volt, mint amilyen bün ma a modernség. Egyébként nem is igaz, hogy az Akadémia dicsőséget akart szerezni Rákosi Jenőnek: dehogy. Az Akadémia senkinek sem akar dicsőséget szerezni, csak ütni akart egyet a mai magyar szinpadi irodalmon. Az Akadémia még Ajszküloszt sem akarta megtisztelni, mert ha ezt akarná, akkor csináltatna egy végleges és el nem avuló teljes Ajszküloszt – mondjuk például Rákosi Jenővel. De az Akadémia ezt biztosan nem csináltatja. Nagyon érdekli az Akadémiát Ajszkülosz! Sem Ajszkülosz, sem Euripidész, sem a többiek, akik pedig már eléggé öregek ahhoz, hogy az Akadémiát érdekelhetnék. Az Akadémia, hálaistennek, nem csinál semmit, s ha néha mégis kiduzzad belőle a tetterő, akkor a kezébe kap egy korosabb irót és azzal lesujt az ifjabbak közé. Vagyis: sem a korosat, sem az ifjakat nem engedi dolgozni. Ilyen a magyar tudományos Akadémia.

Hogy mit gondolt Széchényi István gróf (akinek a műveit egy tisztességes kritikai kiadásban szintén nem tudtuk mindezideig megkapni az Akadémiától), mikor ezt a műintézetet megalapitotta, nem tudom. Csak azt tudom, hogy a gőzhajózást is Széchényi kezdte el Magyarországon, ellenben mikor elkezdte, akkor misem állt távolabb tőle, mint az a gondolat, hogy 1913-ban ugyanaz a gőzhajó járjon Budapesttől Zimonyig, amelyiket ő 1831 március 16-án utnak inditott.