UTAZOM
MÉLÁZÁS
Események… A szememmel eszem fel őket a lapokból és mélán kérődzöm rajtuk, mint az ökör, mert most szombat van, nem kell sietni, hiszen holnap vasárnap lesz. Igaz, hogy aztán ujra kezdődik a hétfő meg a többi hétköznap, de mindegy, azért mégis hat napon át teremtette az eget és a földet és mindent, de a hetedik napon… Szombat van mégis, bennem van a ráérek érzése, szombat, az egy kis őrházmegálló az élet visinálisának másodrendü pályateste mellett. Ez a hasonlat az élet vicinálisával reggel jutott eszembe, mikor nagyon kialvatlan és komor voltam, de azért ellenőrizni tudtam, hogy ez a hasonlat nem uj és mingyárt felötlött az emlékezetemben az a vidéki lakodalom, ahol ezt a hasonlatot hallottam. Hogy az élet olyan, mint a vasut, van egy kiinduló pontja, a születés (keleti pályaudvar, vagy nyugoti), aztán az élet vonatja szalad, szalad és megáll kisebb-nagyobb állomások mellett. Kisebb állomások az évvégi vizsgák a gyereknél, nagyobbak az első hosszu nadrág, vagy hosszu szoknya, az első nemi ösztön és igy tovább, ahogy parancsolják. A legnagyobb állomás, mondta a szónok: a házasság.
*
Itt képzavar jött a szónok részéről, mert ezt az állomást révnek nevezte, melybe a hajók befutnak. Az ő részéről volt a képzavar, mondom, mert ő nem tudhatta, tudom, hogy nem is tudta, hogy vannak ilyen révek, amikbe begurul a vonat és besiklik a hajó. Milyen szépek vannak! Az idén csak Folkstone és Boulogne-sur-Mer maradt a szememben; egyik szebb volt, mint a másik. Ahogy a smaragd-zöld angol mezőkön átcsuszik a vonat (mert hihetetlenül halk járása van), aztán megáll a különösen kék vagy zöld tenger felett, aztán egyszerre lekattog, le egyenesen a tengerbe, pontosan a hajó mellé. Ki lehet szállni a vonatból, jó, hogy ki lehet szállni, mert van velünk egy angol pap, nagyon kedves ember, kis kurta pipa a szájában, egy Everybody-kötet a kezében és szorgalmasan olvas, de közben folyton cirpel, mint a tücsök, vagyis a fogát szijja, és szipákol, ami nem annyit jelent, hogy a pipáját szivja meg, hanem azt, hogy az orrával minden második másodpercben hangosan szippantja a levegőt. Nem lehet kibirni, pedig nagyon kedves ember.
*
De miért jut az eszembe ez, mikor nem erről akartam beszélni? Nem is Boulogne-sur-Merről, ahol megint beuszik a hajó a világitótornyok közt a kikötőbe és megint olyan jó beülni a francia vonatba; francia hordárok, lehet velük beszélni, értem a nyelvüket, az étkezőben hosszu francia kenyér, a szomszéd asztalnál szakállas francia vidékiek. Azt hiszem, egy pénzügyigazgató, egy polgármester és a képviselőjük. A képviselő aufsnejdol, nagy neveket mond, a pénzügyigazgató és a polgármester lesik a száját, aztán ők beszélnek. Bizonyisten olyanok, mint a magyar vidékiek. Hangosan beszélnek, inkább orditanak, csemcsegnek, zsiros a pofájuk, ahogy esznek. Jó nézni őket. Piros bort isznak és mellettünk csodapiros pipacsos mezők rohannak el. Estére Párisba érünk.
*
Halt, halt, nem erről van szó. Huzigálom a gondolataimat ide-oda, nagyon szétjárnak. Arról akartam beszélni, hogy a rendőrök agyonvertek egy embert Szabadkán. Ötszáz pár bocskort lopott állitólag, vagy tán nem is lopta, mindenesetre nem akarta bevallani, aztán reggel halva találták! Na igen, van ugy néha, hogy halva találnak egy embert. Ez a végállomás az élet vicinálisán. Kiszállni, mondják, tessék kiszálni. Némelyeknek az érelmeszesedés sugja a fülébe, másoknak a rendőr csizmája rugja a halántékába. Igen… ez különböző, de lényegében azonegy. Nazim pasa például… hát persze, Enver bej kiváló ember, de azért ugy látszik, hiába, a török katonák elfutnak. Nézd, nem akarnak meghalni a hazáért. Mért nem? Egy latin idézetből emlékszem rá, hogy ez édes és diszes dolog (dulce et decorum). Ez talán nem volna igaz? Ezt bizonyosan olyan ember irta, aki nem halt meg a hazáért és egyáltalán nem halt meg, hanem élt és jól érezte magát. Ahogy vesszük. Az is édes és diszes dolog.
*
Élni? Irni? Vagy sirni? Meghalni? Most nem tudom, majd vasárnap kigondolom, akkor ráérek, mert akkor ugy is fáj a fejem.
GYORSÁRU
Utazók nagy pántos ládáit kiskerekü lapos szekérkén dörögve guritják a perrón végébe. A sineken csenevész vicinális-kocsikat lökdösnek idébb-odébb, hogy szabad legyen a kijárás. Helyet csinálnak a személyvonatnak.
– Mingyár itt lesz – mondja egy vasuti. – Kanyarodik már.
Fehér sistergésbe burkoltan siklik el az állomás előtt, megáll, a kocsik, mintha kifujnák magukat a nagy szaladás után, a tüdejükből lent gőzt bocsátanak ki. Az ajtók kinyilnak, mindenféle emberek tottyannak le a magas lépcsőről a nedves földre. Bőrlábszáru vidéki urak, kurta bundákban, zerge-szakállas kalap a fejükön, tollbóbitás városi nők, kilenc honvédbaka is, akik mingyár ott a kocsi mellett kettős rendekbe igazodnak és vezényszóra indulnak el. A postakocsi a vonat végén van, kétszárnyu ajtaját kitárják; a hivatalnokoknak nyitva van a bluzuk, nincs gallér az ingükön, gyorsan adják le a csomagokat, leveleket, gyorsan veszik át őket. Csupa mozgás az egész vonat-harmonika. Csak a közepén van egy teherkocsi, azt senkise bántja, fekete kocsi, ni, a közepén egy kis fehér kereszt van ráirva. Odamegyek hozzá, hogy megnézzem. Kevés cédula van ráragasztva, hamarjában nem tudom kibetüzni, hogy honnan jön, csak azt látom, hogy Kolozsvárra megy. Gyorsáru. Aztán egy kis fehér papirdarabkát veszek észre, nincs semmi hivatalos formája és egyetlen szó van ráirva. Ez:
Leiche.
Nagy csend támad a fejemben. Holttest. Halott embertársam jön jég közé csomagolva onnan, ahová én most vissza akarok kerülni. Halott embertársam siet Kolozsvárra, mint gyorsáru. Na, mit állok itt? Mi van ezen? Nem halnak-e meg az emberek, csaknem mindnyájan, engem és azokat kivéve, akiket szeretek? És idegenből haza is kell utazni, nem? Vagy ugy, hogy beül az ember bársonydiványra, fölteszi a cekkert a hálóba, betakarja a térdét nagykendővel, a nagykendőre rátesz egy könyvet, olvas, közben morog, hogy nem jó a fütés, nézi a könybelábadt ablakokat és népdalokat próbál ráhuzni a kerékkattogás ritmusára. Vagy ugy, hogy befekszik a koporsóba, a jég közé, néz, néz, keresztül a kocsi tetején, keresztül az égboltozaton, keresztül a naprendszeren. Csak fekszik és nem csinál semmit, nem mutatja a kalauznak, hogy szabadjegy, nem kérdi meg tőle, hol állunk. Nagyvárad? És hány perc? Öt.
Hol állunk? Sehol. Mindenhol. A jég között. Hány perc? Egy sem. Ezer év. Mért jöttem el Pestről? És mért megyek vissza? Mért állnak glédába a katonák és mért sietnek a postatisztek? És az utazók is mit szaladgálnak össze-vissza a mintaládájukkal. És kinek gyorsáru ez a halott? Mit akarnak vele? Mért szállitják? Aki meghalt, az mindig Kolozsváron van. Nincs hideg, de mégis mintha becsuszott volna a mellembe egy darab jég a szivem fölé. Állok és gondolkodom, hogy hogy’ utazzam? Van nálam, a nadrágom zsebében egy kis kassza és benne öt kupos acéljegy a másik utirányba, a jég közé. Kiváltsam-e valamelyiket? Vagy van még dolgom itt? Futkározni valóm? Határozni kellene hamar. Hová? A jég közé, vagy a fütött kocsiba? De kiabálás van. A személyvonat elrándul mellőlem, a halott továbbutazik. El, el, mi azt hisszük: Kolozsvárra. És jön a pesti gyors is, már utazom, már eleven vagyok. A sarokban egy finomarcu nő, gyászkalap alól világit ki az arca fehére. És a lábán barna antilopszáru fekete lakkcipő, nagyon szép. Már kivánom, már elindulok Kolozsvárral ellenkező irányban.
Utazom, mint utas. Várjunk, hiszen ráérek; lesz még belőlem gyorsáru is.