A MOZI
PUSZTUL A MOZI
Nem akarok senkit üzleti érdekében megbántani, tehát mikor ugy vélem, hogy a mozi veszedelemben van, nem azt mondom, hogy a mozi ‚rosszul megy‘. Erről szó sincs, itt Budapesten legalább egyelőre ragyogó üzlet a mozi, már az, amelyik bevált, noha uj mozikra való talaj már alig van, mert kicsit nyakra-főre nyitottak mozit mindenütt, ahol csak egy kávéház becsukta ajtóit. A mozi azonban mégis veszélyben forog és pedig, azt hiszem, a filmgyárak egymással való rettenetes konkurrenciája miatt.
Figyelik-e önök, hogy milyen veszett és vad erőlködés folyik ebben a szakmában? Hogy miket gondolnak ki, miket hajtanak végre és miket terveznek? Már nem elég a rohanó automobil, a vágtató paripa, az égő ház, a vizbeugró ember, a vonat tetején táncoló nő. Nem elég. A hatásokat hatványozzák, s hogy csakugyan hatásos-e a hatás, arra szabadjon elmondanom egy legujabb, legszenzációsabb moziképet. Aki látta, fogja be a fülét.
Az orvosnál vendégségben van egyik barátja, civil ember, talán bankár, talán báró, mindegy: azonfelül egy aviatikus is. Ez fontos. Az orvos feleségébe beleszeret a bankár (vagy báró) s mikor az orvost konzultációra hivják valahová, ahová holnap reggel kell elutaznia, a bankár bevallja szerelmét az orvos feleségének, ki is, természetesen, felháborodva visszautasitja őt. A bankár szörnyü boszura határozza magát, levelet ad át az orvos inasának azzal a parancscsal, hogy másnap, az orvos elutazása után két órával, kézbesitse urnőjének. A levélben az áll, hogy ő, a bankár, mert a nő visszautasitotta szerelmét, s kijelentette neki, a sorok irójának, hogy csak az urát szereti, ő, a bankár, a sorok irója, felrobbanttatja a vasuti hidat, melyen át a férj vonata gördülend. A bankár, a sorok irója, fel is bérel egy gonosztevőt erre a célra. A gonosztevő gonosztesz és valóban elhelyezi a dinamit-patrónt a vasuti hidon. Közben az orvos elutazik, a nő pontosan, előirás szerint, az elutazás után két órával megkapja a levelet, kétségbeesik, mert ime férjét a halál fenyegeti. Kétségbeesésében telefonálni akar a Máv. üzletvezetőségének, de a bankár, a sorok irója, elvágta a drótot. Iszonyu a helyzet. A férj rohan a halálba. De ott van a jó aviatikus, a vendég. Azonnal gépére pattan, a karcsu biplánra és versenyt száguldva a vonattal, sikerül elébe-kerülnie. Megállitja a vonatot, amelyet ilymódon, a férj életével együtt megment. Rohannak haza. A bankár, a sorok irója, éppen akkor mászik be létrán az orvos nejéhez. Elfogatik és börtönbe vettetik. Férj és neje boldogan élnek, ha meg nem haltak – s ha én a képet tovább néztem volna.
De nem néztem. Pedig, ugy-e, milyen halmozott hatások vannak itt együtt? Felrobbant vasuti hid (tényleg előttünk robban fel), röpülés, röpülőgép versenye a gőzmozdonynyal, vonat megállitása a nyilt pályán… vagy amit akartok.
Minden.
De az egész, összevéve, olyan komikusan szamár, oly hátborzongatóan ostoba és hajmeresztően unalmas, hogy azt igy, zongoraszó és gép-berregés nélkül el sem lehet képzelni. És ilyen a képek legnagyobb része ma már, mert egyik filmgyár meg akarja ölni a másikat. Közben, ugy nézem, hogy egymást ölik meg, s a mozit, amely még birja talán egy-két évig ezt a nagy feszültséget, ezt az örökös szenzációt, de hogy sokáig birná, az nem valószinü. Az amerikai pipa-béka, ha jól emlékszem, tizenhat másodperc alatt meghal a gyönyörüségtől, mikor oxigénbe teszik, pedig, különben, százharminc évig él. Szintén csak akkor, ha jól emlékszem. Ugyanigy a mozi is hosszu életre született, legalább ugy látszott eleinte, de már oxigént lélekzik, nem szükségből, hanem mert jó módjában nem tudja mit csináljon s a tizenhat másodperc esetleg tizenhat hónap alatt lepöndörödik.
Mért csinálják a filmgyárak, amit csinálnak? Gondolom, csak kapzsiságból. Egyik nem tudta elnézni a másiknak, hogy az megeresztett egy kilométeres filmet és gyorsan szerkesztett egy kétkilométereset. És igy tovább. A végtelen unalomig. A közönség, a derék jó moziközönség, nem kivánta a kilométereket, akárki mondja, nem igaz, hogy kivánta, mert még ma is, mikor az izlését, a külön mozi-izlést, félig már meggyilkolták, jobban örül annak, ha a füzfa szépen tükrözik a tóban, vagy a Prince egy nagyot rug a partnere háta alá, vagy a Maxi egy sikerült grimaszot vág, minthogyha egymást öli két szinészhadsereg a filmen.
Ugy látszik, a filmgyárosok között kevés a higgadt, stilusos üzlet-ember, ellenben annál több a tudatlan aranyásó. Tönkreteszik a mozit. Bizonyisten kár érte.
MAGYAR FILM
– Tudja-e ön, mi az: klepp?
– Nem tudom.
– Tudja meg hát, hogy ez az, amit a magyar ember a saját homlokára ad, mikor eszébe jut neki, hogy valamit ő is tud, amit mások már tudnak. Ilyenkor szokás a másokat nímetnek nevezni. Népies formában a mondat igy hangzik: Hajazakutyanímet… Magyarul: ha a dánok tudnak filmeket csinálni, miért ne tudnánk mink, akik sokkal többen vagyunk s mind a hányan vagyunk, tehetségtől csöpögünk? A dánok nagyszerü filmeket csinálnak, mi még nagyszerüebbeket fogunk csinálni, ők meghóditották Európát, mi meghóditjuk Amerikát és Afrikát, s ha kell, szállitunk filmeket a sarkcsillagra is. Ha a sarkcsillagon van szerves élet, akkor mozi is van rajta, mert a mozi szervesen hozzátartozik a szerves élethez, sőt ha tényleg van istennek kalapja, ahogy ezt Petőfi egyik versében állitja, akkor e kalapot is magyar filmmel veszszük körül piros-fehér-zöld pántlika helyett. És azonnal elkezdtünk magyar filmeket előállitani. A filmen valami ostobaság történik. Ez az alap. Ezt az alapot mi magyarok is kitünően ki tudjuk állitani. Ha a külföldi film buta, ihaj, leszünk mi még butábbak. Tyuhaj: lettünk is. Első lépésünket teljes siker koronázta. Gügyeségeket vetettünk papirra, hogy onnan a vászonra vettessenek. Ami már nem olyan egyszerü. Ugy mondják: a filmnek technikája van. Szinészek mikép játszszanak, diszlet milyen legyen, nap hogyan süssön, gép hova álljon, fölvétel mennyi ideig tartson, csupa olyan részletkérdés, amit Nordisk Film nevü néppusztitó csak bizonyosan évek hosszu során át és roppant munkával tudott megoldani. Nyilván nagyon sok viz lefolyt a Skagerrakon és a Kattegaton…
– Ezek nem folyóvizek, hanem tengeröblök…
– Ha tengeröblök, akkor is viz van bennük, nem spiritusz és nagyon sok viz párolgott el belőlük (korrigáljuk igy a mondatot); amig a Nordisk Film olyan tökéletesen állitotta ki az ő butaságait, hogy világszerte beszopták őket, mint a cipőzsinór alaku feketecukrot. Valószinüleg sok filmet el is hajigáltak s még a sikerültebbekből sem mindegyik került a butitásra váró publikum elé. Ellenben a magyar film…
– Istennek hála, hogy odaértünk!
– Ezt már nem mondhatnám. A magyar film egyszerre akart mindent tudni, s egyszerre semmitsem tud. A dráma, amit a magyar film pörget, csakugyan ostoba, de nem a szerző intenciói miatt, hanem, mert a film ostobára sikerült, s a rossz filmen keresztül látom, hogy a téma, amivel meg akartuk lepni a világot, már hatvanhatszor meg volt mozizva Pathénál, Gaumontnál, Lubinnél, Edisonnál, mindenütt; s mind a hatvanszor jobban volt megmozizva, mint a magyar filmen. A magyar filmen még a feliratok is rosszabbak, mint a külföldieken, s még ezeket a rossz feliratokat sem lehet elolvasni, mert a magyar filmes nem tudja, hány másodpercig kell a vászonra vetiteni egy fölirást, ha azt akarjuk, hogy olvasható legyen. A magyar filmen csak az ötödik percben ismerem meg az alakokat, noha valamennyien személyes ismerőseim, de a világitás olyan gyatra, hogy senkit sem sikerül megismernem, pedig Asta Nilsent, akihez még sohasem volt személyesen szerencsém, s az ő egész komparszériáját, urakat, hölgyeket, akiknek még a nevét sem tudom, azonnal megismerem, mihelyt a világot jelentő lepedőre dugják az orrukat. Mikor a tragikus magyar filmen az egyik főszereplő meghal, akkor a közönség szivből kacag egyet, s mikor a másik főszereplő agyonlövi magát, akkor a közönség szivből kacag kettőt, mert az egész dolog olyan félszegül buta, olyan bután félszeg, hogy csak nevetni lehet rajta. Igaz viszont, hogy a kacagtató filmen abszolute nem lehet nevetni, s igy az ellentétek kiegészitik egymást. Adjuk el tehát hirtelen a hazát és mondjuk ki, hogy a magyar film rossz, ami nem volna baj, ha nem hinnők róla, hogy nagyszerü. És ezzel akarunk mi világot hóditani! mikor bizonyos, hogy Soroksárig nem tud elmenni a filmünk, mert már Soroksár is tudja, hogy mi a moziban egy jól sikerült butaság. És a mienk egészen rosszul sikerült. Hogy mit kellene hát cselekedni? Semmit. Meg kell tanulni a filmcsinálást. Ehhez azonban elősorban nem szinészek és diszletek kellenek, hanem az a belátás, hogy még nem tudunk filmet csinálni, s csak akkor tudunk majd, ha már megtanultuk. Akkor éljen a magyar ipar, addig pedig hagyjon élni bennünket s engedje meg, hogy hörgő vágygyal vessük magunkat Asta Nielsen fényből és árnyból jól formált karjaiba. Sürgősen ajánlom, hogy a magyar film tegye le Botond bárdját, mert a résen, amit a mozi ércvásznán ütött, egyelőre csak egy nevendékborju tud kényelmesen kibujni.
MOZGÓ HALOTTAK
… Az este mozi volt, ami itt (fürdőn vagyok, pihenek, szellőcködöm, semmitse csinálok) külön mulatság számba megy. A hotel tánctermét alakitják át mozivá. Két oszlop közé lepedőt feszitenek s azzal szemben egy spanyolfalat állitanak fel, amelyiken lyuk van. A lyukon át ömlik a sugár, s a filmet kézzel hajtják, ami elég fáradságos munka lehet, mert vannak drámák, amiknek félóráig is eltart egy felvonásuk.
Szóval ez vándor-mozi, mert akármilyen fiatal ipar a kinematográfia, már vannak lecsuszottjai, akik nem épithetnek tündérpalotát valamelyik város közepére, hanem helyről-helyre cipelik mindössze egy kofferbe zárva az egész fölszerelésüket. Ha esik az eső, megélnek a mesterségükből, ha szép idő van, akkor szihatják a sós tengeri levegőt, mert a kutya se megy be mozi-nézni a meleg terembe. A vándor-mozinak a filmje is régi lehet, igy gondoltam már előre, s csakugyan, amint a fény megvillan a lepedőn, látom, hogy a kinematográfia kezdeteiből valók a felvételek. A humort még nem Pali és nem Móric és nem Duci bácsi szolgáltatják, hanem névtelen komikusok, akik, azóta, bizonyára, visszatértek az igazi szinházba. Több bolondság után egy nagyobb kép következik. Repülőverseny a cime, az elnök jelenlétében.
Ahogy az elnök bejön, hófehér szakállal, megismerem a kedves, Fallières bácsit (ejtsd: Falíresz); a kép csakugyan régi, s ahogy egymásután jönnek a repülőgépek, észreveszem, hogy nagyon primitivek, még kezdetlegesebbek amaz állapotuknál, amelyben a budapesti versenyen jelentkeztek. Tehát egészen ó a kép. Á, Blériot! De még négy szárnya van a monoplánja propellerének, vagyis a kép abból az időből való, amikor a világhirü még nem volt világhirü, mert nem röpülte át a csatornát. Tehát a rheimsi repülő-versenyt van szerencsém láthatni, a legeslegelsőt, amit rendeztek. Máris ugy érzem, hogy egy darab történetet pörgetnek elibém a vásznon. Nagyon érdekes. A gépek alacsonyan szállanak, s csak egy kis fotografáló ügyességgel lehet őket a felhőkkel összefüggésbe hozni.
De aztán még történetibbé válik a látványosság. Egy felirat ezt mondja: Latham. S egy másik ezt: Curtiss. És jönnek ők, akik már nem jönnek, mert hiszen halottak, négy-öt, egymásután, akikről tudom, hogy évekkel utóbb lezuhantak és összetörték magukat halálosan. Latham, a sasorru, sportsipkával a fején lendül be a gépe ülésébe. Mosolyog és int felém a kezével, pedig, ha jól emlékszem, Afrikában bivaly ölte meg. De ő azért vidám, friss és könnyed, nem is tudja, hogy meghalt, s mikor elvégzi a röpülést, elegánsan ugrik ki a masinából s mert tapsol a nép, szépen meghajtja magát.
Ugyanigy cselekszenek a többi halottak is, mind jól érzik magukat, mert sikerült a felszállás, mert az elnök gratulál, s a nők zsebkendőiket lobogtatják. Ahogy berreg a gép, egyre több halott röpköd a levegőben. Egy egész temető. Hazajáró lelkek, szelid kisértetek, akik most a gyerekeket mulattatják. A csontjuk porlad, mindenfelé, a világ különböző részeiben, de, számomra, még egyesültek, hogy röpüljenek egy-egy kört, mert szeretik a gyönyörü levegőt hasitani…
A vándor-mozis még évekig hurcolja körül a világon a testüket, mert a film erősebb, mint az ember és hosszabb életü. A film tuléli majd még Blériot-t is, aki e pillanatban zuhan le előttem, aztán felkötött karral és bekötött fejjel kerül a képre. Különös, hogy a többinek semmi baja nem történt, csak éppen, hogy holtak egy kicsit, ez a Blériot ellenben a szemem láttára esik le s mégis él, nemcsak él, hanem milliomos is.
Na most. Tünődjem el az ember mulandóságán? Minek? Kint ordit a tenger, az is örök; sóhajtanak a babérfák, ők is hosszabbéletüek; s az asztal is tul-él, amely mellett ülök. Vajjon, ha öntudatuk volna s tudnának az örök életükről, hogy’ éreznék magukat s nem halnának-e bele a halhatatlanságukba?
Közben vége az előadásnak. A mozis már pakolja a halottait, mert holnap is van egy nap s ő még holnap is élni akar azokból, akik tegnap éltek. Kicsit általánosabbra tágitva: ugyanez az emberi nem története. Nehéz belenyugodni.