Mohács, vagy, Két árva gyermek vergődése

I.
Mária üzletet köt

– Tomorinak pénz kell, mert a végeket nem lehet tartani, – sugták-bugták a budai palotában, a király Fortunátus Imre után küldött és bezárkózott vele legbelsőbb szobájába. Mária is naphosszat tanácskozott azzal az innsbrucki kereskedővel, aki egy estén megérkezett és kvártélyt a királyné házában, a Keresztelő Szent János-utcában kapott. Habár szakállas ember volt az innsbrucki: még se volt zsidó. Deresedő, hatalmas szál ember volt, aki a két ujja között meghajlitani tudott egy magyar forintot, pedig éppen elég rezet kevertek abba a puha ezüst mellé. Az innsbrucki azok közé az emberek közé tartozott, akik mindennel foglalkoznak, ami némi jövedelmet hajt. Sajnos, az innsbruckinak nem volt akkora szerencséje, mint elszántsága, mert mostanában is bukás miatt kellett menekülnie a külső országokból. Wild Jánosnak hivták és olyan köpenyeget viselt, mint a csillagjósok. A köpenyeg zsebéből soha sem hiányzott az a kis, érzékeny, kétkaru mérleg, amellyel Wild János mindent megmért, pénzt és embert egyformán. Egyébként szükszavu ember volt, Márián kivül senkivel sem beszélt a budai palotában.

Mária egy szép őszi délután a palota kertjében sétálgatott, hátán összefont karral és mélységesen elgondolkozva, mint ez az utóbbi időben szokásává válott. Mátyás király olasz kertészei rendezték be valaha ezt a kertet, de az őszi hervadás ellen ők sem tudták megvédelmezni. Sárgult már minden, az őszi madarak mindenfelé jelentették a bekövetkező évszakot.

A kerti bástyán, ahonnan a Dunára lehetett látni: Mária emberi alakot vett észre, öregember merengett ott a bucsuzkodó napsugárban, Logus Tamás volt, aki nagy könyveivel ide kivonult.

A jövendőbeli királyné nyájasan közeledett a humanistához:

– Miféle tudományok volnának azok, amelyek még ismeretlenek volnának főtisztelendőséged előtt?

A humanista ama kor divatja szerint nyomban lovagi poziciót öltött fel testtartásában, amint egy hölggyel beszédbe ereszkedett, de Logus Tamás féltérdre is ereszkedett Mária előtt…

– Semmit sem tudunk, bármennyit tanulunk. Üres koponyával megyünk a föld alá, még ha a világ valamennyi könyvét is végig olvashatnánk. A tudósok csak kérkednek azzal, hogy bármit is tudnak. Én bevallom, hogy olyan szegény vagyok tudományos ismereteimben, mint egy koldus.

Mária igen jól ismerte Logus Tamás uram képmutató szavait, azért nem is válaszolt a tudós szerénykedő szavaira, inkább a könyveket vette szemügyre. Keleti irással irott könyvek voltak ezek. Mária nem sokat tudott meg belőlük.

– Vajjon mi lehet ezekben a könyvekben? – kérdezte szórakozottan.

Logus Tamás halkan, egyszerüen felelt:

– Ezekben a könyvekben a budai palota hirei és eseményei vannak leirva, amint a velencei követ őnagysága azokat a köztársaságnak megjelentgette.

– Hm, – felelt Mária. – És hogyan kerültek ezek a könyvek a főtisztelendőséged kezébe?

– Nekünk mindenütt vannak barátaink, vagy legalább is humanistatestvéreink, akik gondoskodnak arról, hogy ne járjunk sötétben. Velencében is van valaki, aki gondoskodik arról, hogy az éj világos legyen.

– Aki ellopja a budai követ jelentéseit és azokat elküldi Budára, – mond Mária. – Hát halljuk, hogy mit jelentett legutoljára a velencei követ őnagysága Budáról a tanácsnak.

Logus Tamás a disznóbőrös könyvre helyezte a kezét és óvatosan beszélt:

– Azt jelentette, hogy Magyarországon olyan elégedetlenség van, hogy nem csodálkozna, ha azok a prédikátorok, akik mindenfelé elmennek a Luther Márton tanaival: egyszerre megjelennének Magyarországon is.

– Ugy tudom, hogy törvények vannak, amelyek szerint a luteránusokat elégetik, – felelt bizonyos fitymálással Mária.

– Én nem tudom, hogy jólteszik-e, amikor a Luther hiveit elégetik, – felelt Logus Tamás. – A máglya füstjét és tüzét szét szokta fujni a szél.

– Hát még mit jelentett követ őnagysága? – kérdé Mária.

– Ez már valamivel érdekesebb… Azt jelenti, hogy a köztársaság ügyeljen a Magyarországból jövő tallérokra, mert Budán pénzhamisitás készül.

– Mindig gyülöltem Velencét! – kiáltott fel Mária. – Hűtelen, csalfa, önző, – egy osztrigát sem ad csalárd gondolat nélkül. Ha egyszer ajtót mutathatnék azoknak a velencei nobiliknek, akik alattomos lépteikkel keresztül-kasul bejárták a budai palotát és minden szekrénybe bekukucskálnak! Még szegény boldogult anyósom szoktatta ide a velenceieket. Az ő egyszerü lelkivilágában nagy tiszteletet táplált a velencei kereskedők iránt. Mit ir a pénzhamisitásról a követ ur őnagysága?

Logus Tamás minden felindulás nélkül felelgetett, hiszen azért volt humanista:

– A követ ur őnagysága azt irja, hogy a budai udvarnak igen jó alkalma van most, miután a török veszedelem folyvást közeledik, hogy kinyujtogassa kezét olyan kincsek után, amelyekhez egyébként semmi köze nem volna. Követ ur nagysága világosan megjelöli a budai templomok egyházi kincseit, amelyek szerinte veszedelemben forognak. Tomorinak, a végek védelmére pénz kell és a király nem fog tudni máshonnan pénzt elővenni, mint a templomokból. Figyelmeztetni kell pápa Őszentségét, figyelmeztetni kell Burgio nuncius uramat, fel kell lármázni az egész katolikus világot, hogy a terv ne sikerülhessen.

– És ha valóban szükség volna a jó egyházi ezüstre, aranyra: vajjon nem Velence volna az első, amely azt elfogadná? – kérdé most fojtott hangon Mária.

– Erre nézve azt jegyzi meg, követ ur őnagysága, hogy nagyon fél attól, hogy az uj pénzbe több rezet fognak keverni, mint a régibe, mert azt nem a királyi pénzverdékben szándékoznak veretni, hanem valamely pincében, ahová nem láthatnak be a szemek.

– Ó, a kutyák! – rebbent fel őszinte haraggal Mária.

A humanista összekulcsolta a kezét:

– Nem lehet haragudni, felség, az egész világon igy vagyunk a pénzzel, mindenütt kevesebb értéküt akarnak adni. A hamispénz körülutazza az egész világot, valahol aztán megragad, parasztnál vagy katonánál, mert hiszen valakinek fizetni kell a hamispénzért!

– És a zsidók?

Logus Tamás hangtalanul nevetett:

– A zsidókon nem lehet kifogni. Nem hagyják ők itt Magyarországot akkor sem, akármilyen hamis pénzt veret a király. Csak éppen a jópénzeiket helyezik mindjárt biztonságba. Amint a követ ur őnagysága irja, máris, amikor még hire-hamva sincs az uj pénznek: a kitünő Mátyás-aranyakat a zsidók már kocsiderékkal küldik kifelé az országból. És néha éppen a legkatolikusabb országban, felséged bátyjának országában, Spanyolországban találják meg a legjobb rejtekhelyet aranyaik számára. A pénz elmegy, a zsidók tovább is ittmaradnak.

– Inkább a zsidók mennének el, – sóhajtott fel Mária, aki már akkor tisztában volt azzal, hogy jövendőbeli terveiben éppen a zsidókkal lesz baja. Nem lehet ezek elől az emberek elől egy tallért sem eldugni… Számontartanak minden forintot az országban. Mesterem egyszer azt mondta, hogy legalább is annyi ideig élt a getthókban, mint a kolostorokban, mert mindenféle fajta embert meg kell ismerni. Mesterem ért a zsidók nyelvén. Mit mondjak nekik, hogy segitségemre legyenek?

A humanista arcán fölényes mosoly jelent meg, – ismerte ő Máriát gyermekkorától, tudta, hogy Miksa császár unokája a pénz kedvéért ellenségeivel, a zsidókkal is megbékülne. De hát még mindig nem tudta, hogy voltaképpen miben is töri a fejét Mária, amikor a zsidókkal keres összeköttetést?

– Ismerek itt egy zsidó pénzváltót, akinek valaha apró szivességeket tettem, amikor szerteszéjjel utazgattam a világba és mindenféle leveleket kellett eljuttatni messzi országokba, – leveleket kellett hozni, amelyeknek pontosan meg kellett érkeznie. A zsidók mindent tudnak és mindenről értesitik egymást, nehogy valahol bajbajussanak. Én szeretem ezt a furcsa népet, mert okos embernek könnyü boldogulni velük. Mindig az ész szavára hallgatnak.

Mária a humanista vállára tette a kezét:

– Mesterem többet tud, mint amennyit nekem most elmondani akar. Ne dicsérje előttem a zsidókat, mert eleget tanultam róluk az innsbrucki kolostorban.

Logus Tamás alig észrevehetőleg elmosolyodott:

– Hát majd beszélni fogok azzal a bankárral… De hát nem is tudom, hogy mit mondjak neki? Mit kiván a felség?

– Én akarok vele beszélni, még pedig titkon, este, amikor senki sem láthat, bárhol, csak a palotában nem, mert itt kémekkel vagyok körülvéve, amint az a velencei követ jelentéseiből látszik. Hallgatóznak rám a falak és a függönyökön szemek vannak. Mesterem, majd elkisér a zsidóhoz a palotából.

– Az ilyen zsidóhoz nehezebb bejutni esti időben, mint a budai palotába, – felelt a humanista. – Nagy kapuk, lakatok, erős falak védik azt a zsidót, akinek már van valamije. Gyanakvó, bizalmatlan emberek, mert tudják, hogy csak a pénzükért beszélnek velük. Felség, gondolja meg, hogy a jövendőbeli magyar királynéhoz még se egészen méltó, hogy egy pénzváltó boltjába betegye a lábát.

– Mesterem arra tanitott, hogy mindenféle emberekkel meg kell ismerkedni, – felelt Mária. – Estére elindulunk.

Mária alkonyattal megjelent azon a rejtek-lépcsőn, amelyet már megérkezése első napján megmutatott neki Lajos király arra az alkalomra, ha menekülni kellene a palotából, ami mindig megtörténhetik az elégedetlenkedő magyar urak, vagy a még türelmetlenebb parasztok miatt. Ez a lépcső a Lógod felé vivő utra vezetett ki, észrevétlenül végződött egy erdőcskében… A sötétség már beállott, amikor Mária az erdőcskéből kilépett bő, galléros köpenyegben és lovagcsizmákban. Az uton ugyancsak köpenyegbe burkolózva a humanista várakozott rá.

– Felség, még mindig meggondolhatja…

Mária legyintett:

– Nemcsak én rólam van szó, hanem a királyról is. Nem lehet arra várni, hogy végképpen koldusok legyünk. Hogy hivják azt az embert?

– Simonnak. Itt van a háza a vár alatt. Vár bennünket.

A földszintes, erős ház tölgyfakapuja felnyilott a kopogtatásra, majd elvonszolták a támadásra készülő ebeket, egy hatvanév körüli ember szövétnekkel közeledett az udvaron. Az őszi hold szivfájósan bujdosott egy kémény mögött.

Az öregember felnyitott egy ajtót és olyan nagy terembe léptek be, amilyent a kicsiny házról el sem lehetett volna gondolni. A küszöb mellett egy életnagyságu Merkur-szobor állott. Vastag abroszokkal leteritett asztalok mutatkoztak, mindegyiken pénzesládák, valamint mérlegek. Az alacsony székecskéken most senki sem üldögélt, de elképzelhető volt, hogy itt nappal komoly hivatalnokok vannak, akik a pénzesládák felett üldögélnek.

Az öregember egy asztalnál mutatott helyet a banküzlettől megilletődött Máriának és kisérőjének. Ő maga egy szomszédos asztalhoz telepedett, amely a legnagyobb volt az asztalok között. A falakon képek és szobrok, – különös jólét, amilyen a pénzzel szokott járni, ha az valahová beteszi a lábát.

– Tudom, hogy ki van a házamban, – mondta most mély, kongó hangon a házigazda, mintha a pincéből huzta volna elő a hangját, amely tán ugyancsak valamely pénzesládába volt csukva eddig. – Itt vagyok, hogy mindent elvégezhessek, amelyre nézve józansággal és becsületességgel vállalkozhatom.

Mária még soha sem látott ilyen embert.

Kaftánja volt, amelynek prémjébe elkeveredett dereshaja és fehér szakálla. Vastagember volt, – valószinüleg ülőmóddal járó foglalkozása miatt. A keze nyugodtan, remegés nélkül feküdt egy mahagóni ládácskán. A szeme, mint valami bálványé: mit sem fejezett ki: közöny, vagy tán unalom volt ebben a tekintetben, mintha régen eltompult volna a világ látványosságaitól. Lassan forditotta szemét Mária felé, minden kiváncsiság nélkül, mintha már látta volna valahol. Általában nem csodálkozott a látogatáson. A pénz mindenhez hozzá van szokva.

Mária e bálvány láttára összeszedte magát és halkan beszélni kezdett, mintha csak a figyelmesen hallgató Logus Tamáshoz intézné szavait.

– Nekem bizonyos hitelre van szükségem a budai kereskedőknél. Négyezer forintért kell selyem-, arany- és ezüstszövet, posztó. Négyezer forintért kell vászon, gyolcs és flandriai tapéta. Négyezer forintért brabanti csipke, génuai bibor és más olyan dolog, amire az asszonyoknak van szükségük. Nem ismerek az itteni kereskedők közül senkit, azért jöttem ide.

– A kereskedők minden bizonnyal el fogják vinni a megrendelt árukat a palotába, – felelt a bálvány – miután azon megfelelő hasznuk leend. Én csak azt akarom tudni, hogyan és mikor lesz a fizetség?

– Erről majd későbben, – felelt Mária, aki pillanatonként biztosabb lett a dolgában. – Elcserélem vöröskői váramat a Brandenburgi őrgróf Medved várával, de a cseréhez szükséges 30 ezer rajnai forint, csakhogy én ezt a pénzt mind Mátyás-aranyban akarom.

A bálvány felelt:

– Ennyi Mátyás-aranyat nem adhat ki a kezéből egyszerre senki. Azt ugy kell megcsinálni, hogy a pénzt különböző pénzekben fizetjük ki. Igen jópénz a morva schock és igen jópénz a rajnai forint, de magyar forintot is el kell fogadni.

– Éppen ezt akarom elkerülni, – szólt rögtön Mária – mert magyar forinttal én akarom fizetni a tartozásomat.

A bálvány indulat nélkül felelt:

– Ez nagyon megneheziti a kölcsönt, mert a mostani öt magyar forintért csak egy Mátyás-aranyat adunk, de a külföldi kereskedők már csak 32 forintért adnak tiz Mátyás-korabelit. 150 uj magyar forintért pedig egy régi forintot számolnak mindenütt a világon, ahol pénzváltással foglalkoznak.

– Hiszen éppen én is pénzváltással akarok foglalkozni, – rebbent fel Mária.

– Ezt mindjárt gondoltam, – mondá a bálvány. – A terv nem rossz, csak aligha sikerülhet a budai kereskedők miatt, akik foglalkozásuknál fogva leginkább jutnak abba a helyzetbe, hogy a pénzváltáson mutatkozó hasznot megszerezzék maguknak. Fuggerékkal nehéz felvenni a versenyt.

– Vajjon miért? – kérdezte Mária.

– Azért, – mondá a bálvány – mert Fuggerék diktálják a különböző pénzek árfolyamait egész Európában. Ha Fugger öt magyar forintért csak egy Mátyás-aranyat ád, mi sem adhatunk többet.

– És ha én többet adnék?

– Ehhez az üzlethez sehol sem adnának pénzt a mostani világban, – felelt a bálvány a legnagyobb egykedvüséggel. – Ámde beszéljünk most a fedezetről, amelyet bankházam kap, ha mindezeket a kölcsönöket és jótállásokat biztositanák?

Mária nyilván előre jól meggondolta, hogy mit fog mondani a pénzkölcsönzőnek, ha majd arra kerül a sor. Most már levette szemét Logus Tamásról és a bankár homokszinü arcába nézett, mintha tekintetének rábeszélőképességét is elővenné a maga igaza mellett:

– Először is már készül a törvény, amely szerint a király iránt mindenki tisztelettel legyen.

A bankár bólintott:

– Ezt lehet törvénybeiktatni, de amig Burgos András, a császári követ, Salamanca, Ferdinánd főherceg bizalmasa és Zsigmond király követe állandóan azt jelentgetik uraiknak, hogy a király pazarlása az eszelősséggel határos, mindent, amije van elajándékoz, adományleveleket állit ki fünek-fának nagy összegekre és várakra, addig hiába minden törvény.

Mária erre a válaszra is készen volt:

– Ugyancsak törvény készül arról, hogy a királyi felség, avagy a kincstárnok ur részéről a királyi jövedelmekről bárkinek kiadott kötelezvényeknek és akármiféle leveleknek semmi erejők ne legyen: hanem az összes királyi jövedelmeket azonnal és tényleg, csupán a királyi kincstárnok kezébe szolgáltassák.

A bálvány bólintott:

– Ez a törvény mindenesetre jobb lesz ama régebbi törvénynél, amelyet bácsi törvénynek mondanak, amely azt mondja, hogy mivel annak a tenger sok adósságnak a kifizetésére és megtéritésére, amelyekkel, tudjuk, hogy a királyi felség tartozik, és őfelsége jövedelmeinek és javainak felszabaditására, valamint a végvárak jókarban való hozatalára, maguk a királyi jövedelmek még rendbehozataluk után sem látszanak elégségesnek: azért kimondatik, hogy az összes prépostok, főesperesek, lelkészek jövedelmeik tizedrészével legyenek megróva. De vajjon egyetlen egy is befizette valaha ezt a tizedrészt?

Mária kezdte észrevenni, hogy méltó ellenfélre talált, holott az utóbbi időben nem tett egyebet, mint Balbi Jeromos prépost ur utján a királyra vonatkozó magyar törvényeket magyaráztatta magának.

– Lehetséges, hogy a törvényeiket ezideig azért hozták a magyarok, hogy legyen mit meg nem tartani. De engem ennek az esztendőnek karácsony havában Veszprémben megkoronáznak. Ettől az időtől fogva reméljük, hogy nagyobb tiszteletük lesz a törvényeknek.

A bálvány most tette az első emberi mozdulatot, kitárta üres két kezét.

– A törvények megtartása még nem elég fedezet az én bankházam részére, mert lehetséges, hogy holnapután éppen a zsidók ellen hoznak valami törvényt.

Mária most politikát változtatott, elhatározta, hogy őszintén beszél a bankárral.

– Nekem 40 ezer arany évi jövedelmem van a nászajándékom után, de be kell vallani, hogy ezek a jövedelmek nagyon rendetlenül és fogyatékosan folynak be. Van a nászajándékomban olyan birtok is, amely már Mátyás király idejében zálogban volt, nem beszélve, azokról, amelyekre apósom, Ulászló szedett fel kölcsönt. De a bányavárosok pontosan fizetik a 25 ezer magyar forintot, amely rajnaiban 31 ezer és 250 forintot teszen ki. Ezt a jövedelmemet hajlandó vagyok felajánlani biztositék gyanánt.

Simon, a bankár erre nem szólott semmit, irószerszámot vett elő egy fiókból és nagy gondossággal irni kezdett. Mária az örök kölcsönkérők aggodalmaskodásával figyelte a bankár irását. Logus Tamás a szemével biztatólag integetett a királynénak.

Végre a bankár elkészült irásával és Mária elébe nyujtotta azt. Latinul volt az adósságlevél megfogalmazva, de Mária igen jól tudott latinul, nem volt szüksége Logus Tamásra a szöveg megértéséhez.

Mária kezébevette az irószerszámot:

– És mikor kapom meg a pénzt?

A bálvány a legnagyobb egykedvüséggel felelte:

– Akár mindjárt, ha van valaki kéznél, aki harmincegy ezer rajnai forintot elvigyen.

Logus Tamás, az öreg humanista megszólalt:

– Nohát annyi erőnk még van, hogy ilyen potom pénzt elvigyünk.

Mialatt Mária aláirta és lepecsételte az adóslevelet, a bankár felnyitott egy vasládát, amely szinültig volt rajnai tallérokkal. A tündérmesékben látni ennyi pénzt egy halomba… Elővett egy olyan kanalat, amilyennel a kőmivesek a meszet hányják a házépitésnél és suly szerint megmérvén a tallérokat, két egyenlő zsákba öntötte. A tallérok kongtak, zörögtek, pengtek, mintha bucsuzkodnának a bankártól. Logus Tamás az egyik zsákot kapta a köpenyege alá, Mária a másik zsákot. A bankár megint elzavarta a kutyákat és nagy zörrenéssel kinyitotta az utcára nyiló tölgyfakaput.

– Az éjszakák már hüvösek, – mondá mély, kisértet-hangján, látogatói után és bezárta mögöttük a kaput.

Logus Tamás Máriával szótlanul sietett a budai palota felé, csak akkor állottak meg néha-néha, amikor a sötétségben előttük vagy mögöttük lépéseket hallottak, – mintha lopott holmit vittek volna.

*

A király ezalatt tróntermében ült és fáradozva a napi kihallgatásoktól, szórakozottan figyelte tanácsosait, akik reggel óta szakadatlanul körülvették, mert Tomori kijelentette, hogy addig nem hágy nyugovást senkinek a palotában, amig neki pénzt nem adnak a végvárak részére.

A király egész nap nem ivott, nem evett. Mély karikák voltak a szeme alatt. Legjobban szeretett volna elvonulni palotája valamely legbelsőbb szobájába és ott jól kisirni magát… Ó, hogy irigyelte magában a Brandenburgit, aki a mai nap folyamán apróvadra indult el vadászni, hogy a királyi palota vendégeit legyen mivel megtraktálni másnapon. Az apróvad, a fürj, a fogoly, sőt a fajd is hamarább kerül használhatóbb állapotba, mint a nagyvad, amelynek sokáig kell pácban állania. Milyen szivesen ment volna solymászni a király a Brandenburgi helyett! Azonban itt kellett maradni a trónusban, egész napon át, bár a szeme majd leragadt az álmosságtól. Tomori azonban nem hagyta…

– Már kölcsönkértem mindenkitől, akitől ebben az országban akár három forintot lehet szerezni. Lekötöttem, felséged, utólagos beleegyezésével a tolnai félforintnyi adókat a pannonhalmi főapát urnak, akinek kikölcsönözni való pénze van. Megterheltem a kalocsai érsekséget mindenféle adósságokkal. Sőt még Zápolyához is üzentem kölcsönért, pedig erről a gyanus urról az elfogott levelekből jól tudjuk odalent a végváraknál, hogy áruláson töri a fejét, titkon uszitja a pogányt az ország megtámadására. Igaz, hogy Zápolya azt felelte, hogy neki volna szüksége kölcsönre a zsoldok kifizetésére… Most már nincs más mód, mint a királynak kell adni a katonák zsoldjára, mert a legények előbb-utóbb kóbor farkasokká válnak, akiket többé soha sem lehet összegyüjteni se Nándorba, se Jajcába.

Tomori szokásszerint a trónus előtt járkálva adta elő mondanivalóját és a nyomaték kedvéért olykor dobbantott sarkantyus-saruival, amelyek mezitelen lábára voltak vonva. Hát bizony ez a vadember sehogy sem illett be ide Mátyás tróntermébe, amelyben az aranyozott hollók beszéltek a nem régen letünt uraságról. A kalocsai érseknek és a végvárak főkapitányának olyan durva szőrcsuhája volt, amilyenbe a kolduló barátok járnak, akik a szegénységükkel akarnak részvétet kelteni maguk iránt. Nem, ez a hatalmas pap nem sokat költött a külső ruházkodására, – olyan rongyos volt, mint bármelyik közkatonája. Igaz, hogy a pogány dijat tüzött ki a fejére, nem volt neki tanácsos feltünő ruházatban mutatkozni. Csak a nagy seprő szakálláról ismerték fel, néha a saját katonái is.

– Hát lesz-e pénz, vagy nem lesz pénz, – mert én nem mehetek vissza üres tarisznyával a hadak közé, – ismételgette Tomori és most már a kardja tokjával is verdeste a padlót.

A király nem mert válaszolni a felindult főkapitánynak. Burgio báró, a pápai nuncius felé nézegetett, aki a trónustól jobbra egy biboros karosszékben ült és látható szomorusággal figyelte a jelenetet. Reggel óta tartott ez már, Tomori csapkodása és a király szótalansága… A nuncius selyemruhás, pápai udvarbeli, finom pap volt, ugyancsak fáradtan ült a helyén, hiszen a felindult végvári kapitány keresztülment az ő lelkén is. De a Péter-fillérek nagyon gyéren gyülekeztek Magyarországon, a nunciusnak sem volt mindig elegendő készpénze a budai és az esztergomi templomok perselyeiből.

Tomori észrevevén a király pillantását, most a nuncius ellen forditotta a szót:

– Azt megértem, hogy külföldi országok királyai nem adnak nekünk egy dénárt sem, mert még sohasem fizettünk vissza egyetlen polturát sem. Da a pápa Őszentsége mégis csak a világ ura és neki tudnia kell, hogy a magyar végvárak jelentik a kereszténységet. Török lesz itt mindenki, amint a végvárak elesnek, amint hogy Zápolyáról már titkon rebesgetik, hogy áttért a mohamedán vallásra. Ismerni kell a magyarokat, IV. Béla királyunk alatt sokan lettek közülök tatárok és ha most Szolimán beteszi egyszer ide a lábát, amit nem akarok élve megérni, a félország törökké lesz.

De a nuncius még mindig hallgatott, – nem akart szószátyárságba esni, mint azok a magyar urak, akik a király hivására itt napközben megfordultak, alaposan hajbakaptak egymással, aztán haragtól párologva elrohantak, nélkül, hogy valamit végeztek volna.

Bornemissza uram, a palota kincstárosa, nagy fehér szakállával a trónus baloldalán ült és olyan szomoruan nézegette térdkalácsát, mintha előre is jelezni akarná, hogy ő hozzá ugyan felesleges még szólni is, mert amugy sincs egyetlen krajcárja sem. De nem igy a fékezhetetlen Tomori, aki most a többi magyar urak elpárolgása után az öreg kincstárosnak ment neki olyan erővel, mintha feltett szándéka volna, hogy a kősziklából is forrást fakaszt.

– Bornemissza uramnak is mindig csak olyankor halljuk a hangját, amikor azt kell mondani, hogy: nem adok, hogy: nincs, hogy: üres a pénzesláda. Akkor aztán halljuk panaszkodni Bornemissza uramat, mint a tálogos tehenet. De hol van őkelme olyankor, amikor adni kellene? Mikor jött elő Bornemissza uram a maga nagy szakállával, hogy azt mondja: nesztek, itt van, ennyit takaritottam meg… Pedig a pozsonyi várba befalazva tartja az ezüstöt.

– Attól orrod foghagymás, érsek, – kiáltott fel Bornemissza uram. – Kell az a pénz arra az időre, amikor a nyugat felől majd a német is kedvet kap hazánkba belopakodni a török után…

– Hát a pozsonyi harmincad? Hol van az a pénz? Ki számol el arról? – orditott Tomori, akit mélyen sértett az, hogy a békességes állásu pozsonyi várnagy, Bornemissza uram, magát egyenrangu végvári kapitánynak véli vele, a szorongatottal.

Bornemissza uram azonban nem hagyta magát, kétfelé sodorta a szakállát és kemény szóval válaszolt Tomorinak:

– A pozsonyi dézsmát ne keressük, mert annak keresgélése ebben a palotában felségsértésnek számítana.

Tomori villámló szemmel felelt:

– Tudom, Szerencsés Imre, a zsidó zsebében van. De lesz még országgyülés Rákoson, amikor erről beszélünk.

A király trónusáról nagy szorongattatással nézett körül, miután éppen ő volt az, aki ama bizonyos Fortunátus Salamonnál zálogbatette a pozsonyi harmincadot. A pápai nuncius, aki hivatalánál fogva a magyar király mindenkori védelmezője volt, most is a király segitségére volt:

– Érsek ur, haragjában mindenkihez igazságtalan…

– Még megérem, hogy ama Salamont veszi védelmébe a báró ur, – pattogott Tomori.

A nuncius ellenben tovább folytatta a megkezdett mondatot:

– Az érsek ur igazságtalan pápa Őszentségéhez, de hozzám is, még ha eltekintünk attól, hogy Bakócz bibornok halála után ő, a kalocsai érsek van kiszemelve magyar bibornoknak. Érsek urnak tudni kell, hogy a pápák mindig érezték, hogy Magyarország van kitéve leginkább a pogány veszedelemnek, ugyanezért már VI. Sándor, II. Gyula Őszentségeik teljes bucsut hirdettek azoknak, akik a pogány ellen való hadjáratra pénzt, vagy bármi segélyt nyujtanak. X. Leó pápa Őszentsége pénzt, eleséget, lőszert és egyéb szükségeseket küldött a pogány ellen való küzdelemre. A veszprémi püspök, Beriszló Péter levele se maradt meghallgatás nélkül Rómában.

Tomori a pápai nuncius szavai alatt csak a kardtokjával verte a pádimentumot:

– Ez mind jeles és igaz dolog, – kiáltott magából kikelve – de hol van az az ötven forint, amelyen ágyukat szállithatunk a Szávához?

– Itt van a pénz! – mondá most egy hang, amelyet a tanácskozásokban eddig nem hallottak, és Mária előlépett a trónus aranybrokát függönyei mögül.

A tanácskozó urak elképedve néztek a váratlanul megjelenő Máriára, csak Lajos király hajolt előre, örvendezve trónusán, érezte, hogy Mária megjelenésével meg van mentve szorongatott helyzetében.

És mielőtt a tanácskozó urak magukhoz térhettek volna meglepetésükből: Mária a trónus háta mögül két zsák pénzt cipelt elő, amelyet a király lábainál helyezett el. Azután egy szót sem szólva, ugyanazon az uton, amelyen jött: eltünt. Jobban ismerte ő a budai palota rejtekutjait, mint az, aki évekig élt a palotában.

A megrőkönyödött urak közül először Bornemissza uram tért magához, – mert mégis csak őt nevezték vala a háta mögött „zsidónak“, a pénzzel való foglalkozása miatt.

– Hadd lássuk, nem-e tréfált meg bennünket vadgesztenyével a királyné? – mondta a kincstartó és izgatottan előkereste vadásztőrét, amellyel lemetszette a zsákok száját záró kötelékeket.

Szikrázott az öregember szeme, amikor a zsákokban a valódi rajnai tallérokat szemügyre vette. Ennyi pénz már rég volt együtt a palotában. A kincstárnok egyik-másik tallért megharapta. Jó ezüstből volt az.

– Lefoglalom a végvári katonák zsoldja javára, – kiáltotta most Tomori uram, amint elképedéséből magához tért.

– Hohó, – védekezett Bornemissza. – Hát a palota adósságait tán a kutyák fogják megfizetni? A budai zsidókat, akik azóta megint adnak némi hitelt, mióta azt hiszik, hogy elkerülhető a háboru, – mióta Bélay Barnabás utján ideiglenes békét kötöttünk a szultánnal? A mészárosokat és a molnárokat? A cselédeket, akik elmaradt bérükért duzzogva verdesik ránk a palota ajtajait? Há? Itt maradjunk koldusan, mig Tomori uram az ágyutöltelék sehonnaiaknak elviszi a váratlan kincset?

Igy beszélt Bornemissza uram és az öreg karjaival magához szoritotta az egyik pénzes-zsákot.

Tomori a felindulástól egy darabig szólani sem tudott; a száraz, csontos, erős embert csaknem meglegyintette a szél… Aztán oroszlánként orditott:

– Hé, kutyák! Tudjátok, hogy a végvárakban a katonák dohos lisztből való kenyeret esznek? Hogyan merészeltek ti itthon kalácsot enni? Hé, emberek, magyarok, nemesek és parasztok: tudjátok, hogy annyi zsoldot nem kapnak a végvári vitézek, hogy a szakállukat levágatnák, amivel a pogánytól megkülönböztetnék magukat? Tudjátok, hogy még fedele sincs a végvári várnak, itt pedig az istállók bronz-lófejekkel és aranyozott ökörfejekkel vannak diszitve, még a kutyák ólján is réz kutyafej van?

Tomori elfulladt, holott a végvári csatákban megszokhatta a folytonos kiáltozást, mert a csatákat akkor ugy vivták. Állt felemelt karokkal, holtsápadttá válván, mintha Kapisztrán János tért volna vissza a históriából.

A király tanácstalanul nézett körül… Hol van Mária, aki megmondaná, hogy kinek hozta az ismeretlen eredetü pénzt: a végvári katonáknak, vagy a budai palotának? A rajnai flóresek alattomosan csillogtak a nyitott zsákokban. A teremben égő szövétnekek körül denevérek cikáztak, mint a mindenütt jelenlévő ördögök. Az öreg Bornemissza pedig csak ölelte a pénzes-zsákot és rövid, asztmatikus szavakban beszélt:

– Te, barát, én tettelek azzá, ami vagy, mert mehettél volna nyavalyás szerelmeddel haszontalan lantverőnek, ha én meg nem mutatom neked az utat a kolostor felé. Ugy-e, azóta nem fáj semmid, mióta rádadattam a csuhát… Ugy-e, azóta más ize van a levegőnek, a viznek, a kenyérnek, mióta letétettem veled a szerzetesi fogadalmat? Az ördögök nem huzogatnak minden éjszaka a hajadnál fogva a pokolba, a boszorkányok nem nyargalásznak a hátadon, nem öldököl többé a szerelem, mióta ez a csuha védelmez… Nagyobb tisztelettel beszélj tehát velem, aki öregapád lehetnék!

– Bornemissza apám, – harsant most fel Tomori hangja, – Krisztus öt sebére mondom, hogy nincs pénz a végvárakban, – kiürült minden zsák, amelyben valaha egy garas volt – rablásra adják fejüket a legényeim, ha a török idejében nem gondoskodik arról, hogy vitézi tisztességben mehessenek el a másvilágra! Ne vegye el a vitézeim zsoldját, mert a barátcsuhámra mondom, hogy elfelejtem nagy ősz fejét, elfelejtem azt, hogy valaha együtt szolgáltuk Mátyás királyt! – Igy Tomori és a rezeskardjával olyant sujtott a pádimentumra, hogy beillett volna ágyulövésnek is.

Bornemissza János azonban makacs volt, mint minden öregember, nem tágitott attól, amit egyszer feltett magában. Szemrebbenés nélkül, kőkemény arccal hallgatta végig Tomori szavait és fölényesen legyintett:

– Kölyökbeszéd, amit folytatsz, érsek. Engem nem lehet neked megsérteni, mert én több vagyok neked, mint az apád. Te vigyázhatod a végvárakat, mert azért lettél Kalocsa érseke, de én nem hagyom koldusságba esni a budai palota népeit a te sehonnai bitangjaid miatt. Szerezz nekik zsoldot ott, ahol tudsz, a te dolgod, a te gondod… Annyi rongyos emberbe nem kell vékaszámra az arany, meg az ezüst.

– Bátyám, – üvöltött Tomori – tizenhét hónapja egy dénárt nem adtatok a végváraknak. Miből éljünk? Rosszutra térjünk?

Bornemissza azonban kegyetlen keménynek mutatta magát, amikor a rajnai forintokat elvenni akarták tőle:

– Mondok én neked valamit te, barát, hogy végét szakitsuk ennek a disztelen vitatkozásnak, itt a király Őfelsége, valamint a nuncius ur őnagysága jelenlétében. Ha megtéped a szakállad, ha földhöz vágod a kardodat, ha tüzet okádsz rám, mint a medve: akkor is kimondom, hogy régen elmult az az idő, amikor reátok, végvári rongyosokra, még szüksége volt a magyar hazának. Elmehetnétek a fenébe, ahonnan jöttetek. Olyan idők következnek, amikor a pogánnyal éppen ugy le kell számolni Magyarországnak, mint Hunyadi János idejében. Ebben a nagy leszámolásban nem sokat jelent, hogy ti a világon vagytok, vagy nem vagytok. A ti apró csatácskáitok, kirohanásaitok, jelentéktelen csetepatéitok a pogánnyal, – amelyekről kapitányaitok olyan bőséges, hősies jelentéseket szoktak küldeni – nem sokat jelent abban a nagy háboruban, amely most van készülőben… Itt az egész magyar glóbusznak, a nemzetfenntartó magyar nemességnek kell megvivni a harcát a pogánnyal. Bizonyos, hogy az lesz megint a pogány sorsa, ami Hunyadi János óta mindig. A magyar nemességet nem lehet legyőzni. Bevert fejjel megy vissza a pogány a Száván. Azért, mert ti egy-két kóborló törököt levágtok ott Nándornál, különösebben egy ezüst tallért sem érdemeltek meg. Majd jön a nagy csata…

Bornemissza uram szavai ugy kopogtak, mint a kődobás, meglátszott beszédén, hogy azt csiszolni már akkor tanulta meg, amikor még a Hunyadiak korában divatban voltak a szép hosszu orációk. Mig ebben a korban a rövid indulat-szavak jellemzik vala az emberi beszélgetéseket.

Tomori tulvilági látományként, megmerevedve állott a trónterem közepén. Arcán az indulatok kigyói tekergőztek és fájdalma, keserve némaságba fulladt.

Ezt a szünetet használta fel Burgio ur, a pápai követ, hogy Tomorihoz a következő szavakat intézze:

– Nem kell kétségbeesni, érsek, majd én is segitek valamit a dolgok kiegyenlitésében. Egyelőre ezer vitéznek a zsoldját és felszerelését vállalom, amely vitézeket toborozd össze költségemre, váraid védelmére. Mielőtt a pápa Őszentsége beleegyezése megérkezik, én magamtól merem előlegezni neked ezt a költséget…

De Tomori indulatát nem csillapitották a nuncius szavai. Hirtelen felemelte sarkantyus saruját és Bornemissza uram által őrzött pénzes-zsák felé rugott, hogy a rajnai tallérok szerteszéjjel gurultak a trónteremben:

– Hát maradjon itt nektek az egész pénz husvágóra, posztósra, zsidók fizetésére. Nem kell egy polturátok sem. De akadjon meg torkotokon a falat, amikor kilós ürüdarabokat lenyelnétek, jöjjön vissza a torkotokon a bor, mielőtt az még elérte volna gyomrotokat. Ezt kivánja nektek Tomori, a rongyosok, a sehonnaiak, a bitangok végvári kapitánya.

Tomori ezután minden további szó nélkül kirohant a trónteremből, a következő percben már az udvaron hallatszott harsány hangja, amint nyergelést parancsolt a vitézeinek. A palotaudvar kövezetén nyugtalanul dobogtak a lovak patkói, a vitézek dörmögő káromkodások kiséretében szerszámoztak. Az égboltozaton békességesen ragyogtak a nyárvégi csillagok. Tomori még abban a fertályórában elindult vitézeivel a budai palotából. Vajjon, mikor érkezik hir felőle?

II.
A rákok

Tavasz vége volt Budán, hosszutollu darukat hoztak ajándékba a királyné részére a solymászok, mert más madarakat még nem volt érdemes leüttetni a sólymokkal. Mária szeretett darutollakat viselni a barettja mellett.

Sok minden történt azóta, mióta Máriát utoljára láttuk. Megasszonyosodott, kifejlődött, megnövekedett, megkomolyodott azon idő óta, mióta Erdődy Simon, a zágrábi püspök Veszprémben megkoronázta, – még többet használt egészségének az az esztendő, amelyet szeretett férjével Prágában töltött, amikor is cseh királynénak az olmützi érsek koronázta.

Most éppen levélirással foglalkozott, – a bátyjának, Ferdinánd főhercegnek irt: „Én vagyok a legboldogabb asszony a világon, mert még ugy nem szerettek asszonyt, amint Lajosom engem szeret…“

Halk, ruganyos lépések hallatszanak Mária háta mögött és valaki csókot lehelt tömött szőke hajára. A király volt, göndör puha szakállával, őszülő, hosszu fürtjeivel. Mintha láthatatlanul is mindig Szent István ezüstös fényü, ó-arany koronáját viselné fején.

– Ó, Lajos, éppen reád gondoltam! – rebbent fel Mária.

– Én mindig reád gondolok, Mária, – felelt a király. – Megszöktem egy kicsit az uraink közül, mert megint rájukjött a tanácskozási szenvedély. Megint estélig akarnak gyötörni a beszédeikkel. Mennyi kiváló szónok van ebben az országban! De a legszebb szónoklatnál is jobban szeretem a te hangodat, Mária, hallani! Beszélj nekem valamit, hisz már reggel óta nem találkoztunk. Mi történt a palotában, mióta az urak trónusomra beszoritva tartanak?

– Apró-cseprő házidolgok, amelyek nem érdekelhetnek egy királyt, – felelt megadó mosollyal Mária.

– Ó, Mária, engem még az aranyfácánjaidnak a tojásai is érdekelnek…

Mária mosolygott és anyáskodva megsimogatta a király arcát. Lajos, bár elég fejlett fiatalember volt: gyermeknek látszott a megasszonyosodott Mária mellett.

– Engem pedig csak a te dolgaid érdekelnek, Lajos. Szeretném tudni mindig, hogy kivel és miről tanácskozol… Szeretnék melletted állni, amikor az uriravaszság vermet akar ásni lábaid előtt… Szeretném, ha egyetlen szavadat se mondanád ki mielőtt velem nem tanácskoztál. Vigyáznunk kell egymásra, Lajos, mert nincsen senkink. Olyanok vagyunk, mint az erdőben eltévedt két árvagyermek: ha elbocsátjuk egymás kezét, eltévedünk a sötétben és felfalnak a vadállatok.

Lajos király, mint aféle érzelmes lélek, szerette a szép szavakat, – elég gorombaságot kellett hallgatnia a tanácsosaitól.

– És, ugy-e, mi sohasem hagyjuk el egymást? Nem tévedünk el a sötétben?

Mária a zsámolyon előtte térdelő király hajzatát simogatta és megcsókolgatta az ezüstös fürtöket.

– Amig reám hallgatsz, Lajos, addig nem történhetik velünk semmi baj, mert én mindent nagyon meggondolok és szeretem tudni másoknak a gondolatait is.

– Valóban értenél a gondolatolvasáshoz, mint a palotában mondogatják? Mondd meg tehát, hogy mit gondolok én most magamban?

Mária a király szemébe nézett, mintha ott valamit keresne, – az ujja hegyeivel pedig kitapogatta a király homlokát, mintha ott keresné a gondolat mogyoróját. Aztán halk, varázsló hangon, mintha valami nagy titkot mondana, igy szólt:

– Mióta a szobámba léptél: egyetlen dolog felett gondolkozol… Hogyan mondhassad el nekem, hogy a Brandenburgi őrgróf és Szalkay esztergomi primás ugy összevesztek, hogy csaknem karddal mentek egymásnak…

– Szent igaz, – kiáltott fel Lajos király. – Otthagytam őket a trónteremben. Báthory nádorispán uramra bizván a dolgot, hogy őket egymással kibékitse.

Mária szórakozottan nézett maga elé:

– Nehezen fog menni a béke, mert asszony van a dologban. Az a bizonyos megtermett, vöröses, derék asszonyság, a csehországi Heléne, aki hol a Brandenburgit, hol az esztergomi papot vezeti orránál fogva. Az ilyen Heléne féle nőknél sohasem lehet tudni, hogy kit is szeretnek valójában… A Brandenburgi, bár elmult ötvenesztendős, még mindig férfi a gáton, akit mindenkinek észre kell venni. De az esztergomi primás viszont nagyon gazdag, aki elevenen nyuzza meg a zsidókat, hogy pénzüket kicsiholja belőlük. Vajjon, mit szeret inkább Heléne, – a vitézséget vagy a pénzt?

A király nem mutatta, hogy valami tulságosan érdeklődne Heléne testi és lelki bájai iránt, inkább bosszuság látszott az arcán.

– Az ördög hozta ide ezt a boszorkányt Csehországból. Annyi most már bizonyos, hogy egyik jóhivünket miatta elveszitjük, – nem maradhatnak egymás mellett a megvadult urak. A Brandenburgi már széltében hirdeti, hogy a magyar urakat a legközelebbi országgyülésen felpiszkálja, hogy nézzenek utána az érsek számadásainak, – mig Szalkay uram fogadkozik, hogy mindaddig, amig a Brandenburgi a budai palotában van: egyetlen dénárt sem kölcsönöz nekünk. Most mondd meg, Mária, hogy mit tegyünk?

Mária sürgősen felelt:

– Te ne avatkozz a dologba. Rá kell bizni Helénéra, hogy intézze el a dolgot a lovagjaival. Amelyiket a kettő közül Heléna választja: amugy is az lesz a győztes a szarvasbikák tülekedésében.

Lajos király a homlokára szoritotta a két tenyerét és panaszosan felkiáltott:

– Mindig csak pénz, az az átkozott, nyomorult pénz, amely miatt nem tarthatok olyan rendet a budai palotámban, amilyent szeretnék. El kell türnöm, hogy a jelenlétemben káromolják egymást az urak, mert nem tudom, hogy mely órában lesz szükségem egyikre-másikra. El kell nyelnem, hogy tiszteletlen viselkedésük nem tetszik és inkább ülök egy rozoga vadászkunyhóban a budai hegyek között, mint Mátyás trónusában. Hallgatnom kell, amikor urak, papok és zsidók hangos lármával követelik azon pénzösszegeiket, amelyeket a királynak kölcsön adtak. És nem szólhatok akkor sem, amikor azzal fenyegetnek, hogy majd elküldenek az országból… Valamit tenni kell, Mária, mert agyam megpattan a két korona sulya alatt, amelynek kellő viseléséhez többé nem kell korunkban más, mint teli pénzes-szekrény.

Mária ismét kezébevette Lajos király fejét és anyáskodva, vigasztalva simogatta:

– Lásd, Lajos, én sohase mondtam neked, hogy milyen gazdag voltam lánykoromban, én azt a szót, hogy pénz, csak attól a naptól kezdve hallottam, mióta magyar királyné lettem. A mi országainkban a férfiak maguk végzik el azokat a dolgokat, amelyek a pénz megszerzéséhez szükségesek. De én ezért nem teszek szemrehányást neked, mert fiatalabb vagy nálam egy esztendővel. Ifju mellett öregasszony lettem…

Lajos király máskor tán felnevetett volna a királyné szentimentális szavain, de ma sokkal borusabbak voltak a gondolatai, mint sem kedve lett volna a nevetéshez… Akár Brandenburgi megy el a palotából elégedetlenül, akár Szalkay érsek uram: mindenképpen megvan a baj… Az előbbi fizette a budai palota lovastestőreit a maga zsebéből, az utóbbi szerezte a pénzt, amikor arra szükség volt.

– De hát az imént mondtad, – kiáltott most fel Lajos király – hogy össze kell tartanunk. Kihez forduljak a gondolataimmal, ha nem hozzád?

– De mikor ezek a gondolatok mindig csak pénz körül járnak? – ellenkezett Mária. – Egy fiatal nő másról is akar hallani attól a férfitól, akit lelke mélyéből szeret, mint a papok, vagy a zsidók pénzéről.

A király most türelmetlen mozdulattal emelkedett fel a zsámolyról, amelyen üldögélni szeretett, amikor Máriával beszélgetett:

– Megyek is már vissza az urak közé, mert nyilván tüvé teszik értem a palotát? Voltaképpen csak akkor van kedvük a jóizü veszekedéshez, ha engem is bele tudnak vonni a dolgokba. Egymást utálják, unják, szóra sem tartják érdemesnek. Igérem, Mária, hogy ezentul odakivül a küszöbön hagyom a gondolataimat és bajaimat. Mindig oly vidoran fogok hozzád belépni, mint egy vőlegény.

Mária most hirtelen felállott és bensőséges csókot nyomott a király szájára.

– Ne menj el tőlem sohase csók nélkül, mert mikor egyedül vagyok és a magány gondolatai kinoznak, mindig azt gondolom magamban, hogy már többé sohasem látlak.

Lajos király felelevenedett a királyné csókjától, mint egy tetszhalott. Viszonozta a csókot, átkarolván élete párját. Hosszu ideig állottak összeölelkezve, feledve urakat, papokat és zsidókat…

– Az étkezésnél együtt leszünk ismét, – rebegte Lajos, kibontakozva a királyné karjaiból.

– Ó, hogy a pokol fenekére kivánok minden érseket, őrgrófot és tanácsurat, amikor téged elmenni látlak mellőlem, Lajos! – kiáltott fel Mária. – Az arcuk kajánságát, tekintetük alattomosságát, róka-beszédüket én nem birom elviselni. Ha férfi volnék, mindennap halált osztogatnék közöttük. Csak a lelkedet, tündöklő fényes lelkedet nyomorgatod, királyom, amikor a társaságukban a trónusra ülsz, holott ők mindannyian a trónust akarnák kitépni alólad.

– Az étkezésnél együtt leszünk, Mária, – felelt a király és megint csak átölelte a feleségét, mintha nem tudná elhagyni a legrövidebb időre sem.

– Majd készittetek neked valami meglepetést. Van egy budai kereskedőm, aki rendületlenül bizik abban, hogy a magyarokkal való csatározásban előbb-utóbb mi leszünk a győztesek. Majd elküldöm a konyhamestert ehhez a kereskedőhöz…

A király ugyan megszokta, hogy Mária jókedvében maga törődött a királyi konyha ügyeivel, de ez mindig különös örömet okozott neki. Édesanya nélkül növekedett fel, azt várta Máriától, hogy a holt édesanyát is pótolja. Már az ajtónál volt a király, a keze a brabanti csipkével bevont kilincsen, amikor mégegyszer visszatért és megölelte Máriát.

Mária betartotta a szavát, valóban szerzett meglepetést a királynak az étkezéshez a mindennapi vadpecsenye mellé, amelyet a királyi vadászok ingyen szállitottak a konyhának. Mária ismerőse, az a bizonyos budai kereskedő, a dunai halakat vásárolta meg a halászoktól és ezen szép vagyont szerzett. Miután éppen olyan időpontja volt az esztendőnek: amikor a hozzáértők a rákot élvezhetőnek mondják: Mária a konyhamestert azzal a paranccsal küldte el, hogy attól a bizonyos kereskedőtől rákot szerezzen, mert ezt a csemegét igen kedvelte vala Lajos király.

A király nagyon megörvendezett, amikor a fiatal ludak (özvegy Perényiné Kanizsay Dorottya küldte őket Győrből, mert ez az asszonyság hires volt arról, hogy már januárban is tudott fiatal luddal kedveskedni az ismerőseinek) és a bárányok elmultával a szokásos, szijas vadpecsenye helyett a konyhamesterek egy nagy ezüstszakajtóban körülbelül száz darab piros rákot állitottak az asztalra.

– Mária, – kiáltott fel Lajos király – ezek nem mindennapi rákoknak látszanak. Az már az első pillanatra megállapitható, hogy nem Sárkány Ambrus uram termései, mert a főispán még mindig azt hiszi, hogy az ő nagyranevelt szalai rákjai az igaziak, pedig azoknak húsán érezni az elhullott állatokat, amelyekkel Sárkány uram a maga rákjait felneveli. Ezek a rákok még csak nem is a Dunában termettek, hanem valami kisebb folyóban, valami pocsolyában.

Mária felelt:

– A Csele-patakban Mohácsnál; onnan hozták fel őket a naszádosok, akik a nuncius ur igérte két ágyuért jöttek…

– Igen, a két ágyu, amely ott hevert az udvar sarkában – felelt szórakozottan Lajos király. – Azokat az ágyukat senki se merte elsütni… Remélem, a nuncius ur kovácsai alaposan megjavitották őket… Nyomban látni ezeken a rákokon, hogy valami olyan vizben növekedtek, ahová apró halon kivül ritkán kerül valami zsákmány. Ezért maradnak meg az efajta rákok is apróknak, de nagyon izleteseknek.

Lajos király nagyon szeretett a teritékre került ételekről beszélni, mert már atyjától is igy hallotta.

A rákokat kézzel szokás enni, legfeljebb csak egy kis kést kell hozzájuk használni, amellyel a rák ollóját és farkát megtisztitani lehet. A király ellenben a fogaival roppantgatta fel a rákhéjakat, amelyek nagyokat pattantak. Mint a mogyorót eszik a gyermekek, olyan mohón fogyasztotta a rákot a király. Igazi Jagelló volt, aki testestől-lelkestől átadta magát az evés gyönyörüségének.

De Mária ugyancsak értett az evéshez, nem sajnálta magától a legzsirosabb falatokat sem, – ő még darabideig a Perényiné ludjainak a csontjait szopogatta és apró zsemlyécskével törölgette a zsiros tálat.

Ettek szótlanul, mint kiéhezett gyermekek.

Ha valaki látta volna őket a palota ama kis szobájában, ahol akkor teritettek a számukra, amikor nem láttak asztaluknál vendégeket: bizvást azt gondolhatta volna magában, hogy ezeknek a fiataloknak semmi bajuk nincs, mert hiszen az evésben olyan kárpótlást találnak szenvedéseikért, mint a mesebeli gyermek a hamupogácsában.

Az evés befejeztével a király átnyujtott egyet Máriának ama halszálkákból, amelyet Brandenburgi őrgróf tanácsára mindig a zsebében hordott.

– Mária, – mond a király – sajnálom az öreg Bornemisszát, aki már esztendők óta tejeskásán él a rossz gyomra miatt.

– Nem is való más ilyen vén fukarnak! – felelt Mária. – Ahányszor asztalunkhoz ültetem, a vén embernek ugy jár a szeme, mint egy zálogosé. Összeolvasta az ezüstevőeszközöket, a sótartókat, a tálakat, mintha azt lesné, hogy nem küldtünk-e valamit zálogba. Kiszámitja magában, hogy ennek, vagy amannak az ételnek elkészitése mennyi pénzbe kerülhetett. Meglesi, hogy mennyi ételmaradékot hordanak le az asztalról a cselédek és érdeklődik, hogy mi történik azzal. A multkor is nagy patáliát csapott, mert észrevette, hogy a szakács egy rácvárosi kocsmárosnak adott el ételmaradékot.

A király jóizüen ejtőzött:

– De mindig csak tejeskását enni, Mária!… Milyen lehet az ilyen embernek a kedve, a gondolata! Emlékszem, gyermekkoromban, amikor nagyon szegények voltunk itt a budai palotában: évekig juhoskását főzetett az apám. Ó, mennyit szidták szegényt a háta mögött, mert a cselédeknek enni kell adni, nem elégszenek meg a jószóval, amelyben bőven volt részük az apámtól.

– Hát ennek az időnek most már örökre vége van, – mondá Mária. – A juhoskását elvitte magával emlékbe az öreg Jagelló. Fényleni fogunk megint, bármint törekednek is arra a magyar urak, hogy a királyukat örökös szegénységben tartsák. Távollétedben itt járt a pápai nuncius ur, királyom, és megigérte, hogy a déli veszedelemre való tekintetre kieszközli a szentatyánál azt, hogy a budai templomok egyházi kincseiből pénzt veressünk.

– Régi terved tehát valóra válik, – kiáltott fel Lajos király ebédutáni kedvvel és megfelezte Máriával annak a kristály-kancsónak a maradékát, amelyben a sashegyi vörösből szolgáltak fel az ebédhez. A Sashegy még a királyé volt.

Mária nem utasitotta vissza az italt, mert mióta asszony lett, a budai udvarnál megszokta az ebédutáni poharazást. Igaz, hogy sohasem ártott meg neki az ital, mert a megnyergelt paripa mindig készen állott, hogy a királynét a bőséges evések és ivások után szélsebesen a budai hegyek közé vigye, hogy gyomra, veséje rendbejöjjön.

De ma hiába várt a megnyergelt paripa, a királynénak nem volt kedve kilovagolni, bár Lajos király szemhéjai már fáradtaknak látszottak.

– És hogyan akarod a pénzverést végrehajtani? kérdezte csendesen Lajos király.

– Szabad kezet kérek tőled, királyom, hogy az én dolgomba senki ne avatkozhasson. Akkor el leszünk látva mindketten pénzzel, amiről amugyis folytonosan ábrándozol. Ugy tanultam, hogy a Szent Bibliában pajzsosembernek nevezik a szegénységet. Nos, hát a pajzsosembert mindörökre kitesszük az ajtón.

– Gondold meg, egyházi kincsekről van szó, Mária.

– Nem kell félned, Lajos, mert a nuncius a mi emberünk. Ez a jóságos atya belátja, hogy a magyar király nem élhet többé abban a szégyenteljes szegénységben, amelyben eddig leledzett. A nunciussal megérttettem, hogy azért nem küldenek hadakat, segitségeket a külföldi fejedelmek, azért vagyunk mindenfelől magunkra hagyatva, mert nincs pénzünk. Majd másként beszél akkor őfelsége Ferenc, a francia király, aki most a szultánt piszkálja ellenünk, amikor hirét veszi, hogy Budán megint annyi pénz van, mint Mátyás király idejében. De nagyot néz ott a bocskorosai között Szapolyai Jankó is, a nagyfejü tót-király, ha meghallja, hogy Budán többé nem éhezik a király… Kiverjük az ellenségeink szemét jótallérokkal, leverjük kaján mosolyaikat arcukról és ámulttá nyitjuk rókatekintetüket. Bosszut, édes bosszut jelent elsősorban a pénz, amely a mi kezünkbe jut. Lajos, nem akarsz bosszut állni ellenségeiden?

Lajos király széttaposott egy rákhéjat, amely az asztal alá került. Reccsent az csizmája alatt, mintha máris ellenségeivel mérkőzne.

– Saját fészkében kell megverni az ellenséget, amint Mátyás király csinálta valamikor a csehekkel, amikor hordóváraikban megrohanta őket, – folytatta Mária, aki igen jól ismerte Lajos királyt, ez a fiatalember ugyancsak a fiatal Mátyáshoz szeretett volna hasonlitani. – A mi ellenségeink itt vannak Budán. Nagyobb ellenségeink ők, mint a végeknél álló törökök. Ezek a gazdag főurak, akik itt mindenfelé a maguk palotájában laknak és nagyobb hadakat tartanak, mint maga a király… Nem hallod, hogy minden este hogyan trombitáltatnak, kürtöltetnek, amikor vendégeiket mulatságba vagy lakomába hivják? Nem hallod, hogy mily megvetéssel beszélnek a király szegénységéről, aki kénytelen Brandenburgival vadászatra menni, ha jól akar lakni? Nem hallod aljas röhejüket, amikor elbeszélik, hogy a királyné hitelbe vett posztót a budai kereskedőktől, hogy magát és háznépét felruházni tudja? Hát azt nem hallod, hogy a mi cselédeink elsomfordálnak a trombitáló házakhoz, hogy részük legyen nekik is abban a mulatozásban, amit a budai palotában nélkülöznek? Én aszony vagyok, én mindent meghallok, azt is, amit csendesen mondanak.

– Csak ezért kell pénzt csinálnunk? – kérdezte hirtelen elcsüggedve Lajos király, aki rendszerint gyorsan változtatta a hangulatait.

A királyné nem felelt, mert a nyitott ablakon át ebben a percben hangos trombitálás hallatszott be a budai utcákról. Vérezve alkonyodott, az égboltozat déli szelet jelzett, a kert nagy fái már harsogva vittek lombjaikban a nagyhatalmu szélből némely hangokat…

– Tudod-e, királyom, hol trombitálnak? – kérdezte szenvedélyes hangon Mária, amint Lajost a kezénél fogva a palota nyitott ablakához vezette. – Szalkai uramnál trombitálnak, akinek amott áll a palotája a Viziváros felé, aki ma este nagy mulatságot rendez ama Heléne nevü nő tiszteletére, akinek kedvéért ma csaknem kardélre ment a Brandenburgival… Tudod-e, ki az a Heléne? Egy olyan nő, akinek nevét nem szokás együtt emlegetni se az asszonyokéval, se a leányokéval… Hazátlan perszóna, akit szöktetve vittek el Csehországból. És az érsek, hogy tüntessen vele: nagy lakomát csap ma a tiszteletére. Én láttam innen az ablakból a kövér tulkokat felhajtani az érsek udvarába; én láttam a halászokat görnyedni nád-iszákjaik alatt; láttam a budai kenyérsütőket, amint az édeskenyeret cipelték… És nézd, királyom, mindenki ott lesz az érsek meghivására, aki csak számit valamit Budán…

– Nézd, most fordul ki a várral szemközt lévő palotájából a tárnokmesterünk, Thurzó uram, ama Fugger-rokon, aki Szalkai uram gyors meggazdagodása miatt ugy ráncolgatja a homlokát, mintha varju járta volna be azt. Most pedig ugy félre van vágva a mentéje, mint valami násznagyé. Persze, hogy ő lesz ma a násznagy, amikor az esztergomi érsek ur balkézről feleségül veszi Helénet.

– Amott huzódik lovasaival, a bástya alatt Sárkány Ambrus uram, a főispán, aki nem mer egyedül elmenni sehová, mert bünei nyomják lelkiismeretét. Hiába bujkál Sárkány uram a bástya alatt. Én látom őt, látom a gondolatát is… Vajjon, miféle szerepe lesz őkegyelmének a mai házasságkötésnél? Megint csak a halakról és madarakról gondoskodik a lakomához, vagy pedig ő viszi a fáklya-táncban elsőnek Helénet?

– Ej, haj, a vén Bornemissza sem sajnálja kidugni nagy szakállát a palota kapuján!… Vajjon, minek kell ez a vénség a lakomához, ahol kását tán nem is főznek? Tán csak nem azért hivták meg vala, hogy a hárfahang mellett szemérmetlen dalokat énekeljen?

Mária erősen fogta a király kezét, mert minden uj látomány, amely az esztergomi érsek palotája felől felmerült: minden idegében megrázta. Mégis csak asszony volt, aki néha nem tudott magán uralkodni… Lajos király egykedvüséget szinlelt, habár felesége szenvedélyessége, felindultsága ő reá is átragadt.

– Még csak a Brandenburgi hiányzik a dicső társaságból, – mormogta a király a szakállába és megszoritotta Mária kezét, hogy az felszisszent.

– A Brandenburginak rossz estéje lehet… Nem csodálnám, ha egy kis illuminációról gondoskodna az érsek lakomájához, – felgyujtatván néhány viskót az érsek palotája körül, – felelt sokatmondó tekintettel Mária. – Remélem, Lajos, nem haragudnál meg ezért a Brandenburgira?…

– Én már többnyire semmiért sem haragszom, – szólt Lajos király és elvonta feleségét az ablaktól. – Az est hüvösödik, a vadludak már vándorutra kelnek, nem éri meg Szalkai uram, hogy holnap náthás legyél miatta…

A királyné megütötte az asztalon álló rézdobot, mire cseléd sietett elő.

– Világitsatok és zárjátok be az ablakokat… Üzenjétek meg a testőröknek, hogy aki közülük ma éjszakára elhagyja a palotát: az többé akár vissza se jöjjön. Csend és békesség legyen itt, még ha a fejetetejére áll egész Buda… Aludni akarunk ma.

A gyertyák és mécsesek sorban kigyulladtak a királyné termeiben. Lajos király egy széles németalföldi kerevetre feküdt, amelyet Mária hozott még staffirungba a „csibefalók“ országából, akik az ilyen széles diványokon szeretik elvégezni az emésztésüket. Összekulcsolta a két kezét a homlokán, mint gyermekkorában tanitotta erre Balbi Jeromos uram, a nevelője, mert a kezeknek nem szabad a takaró alatt lenni… A ballábát, amelyet görcs szokott kinozni a vérkeringési zavarok folytán: egy párnácskára fektette, mert a görcs igy nehezebben csiphette meg. Valamely altató-dalt zümmögött magában, amelyről mindig azt hitte titokban, hogy még az édesanyjától hallotta, pedig az legfeljebb a másvilágról énekelhetett neki, miután Lajos korai világrajövetele miatt halálát lelte…

Mária hátrakulcsolt kézzel járt fel és alá a termekben, mintha génuai bársonyból való ruhájának a zizegését akarná szüntelenül hallgatni. Sok mindent tud az ilyen bibor-bársonyruha beszélni annak, aki megérti szavát… Néha, a jónapokban: ugy tud hizelegni ez a ruha, mint valami dajka… Máskor nem hagyja elaludni az indulatokat, mint Nessus inge a fájdalmakat. Ma egész különös képeket vont Mária szemei elé a ruhasuhogás.

Hirtelen feltünt előtte Keresztelő Szent János-utcája, amely töredelmesen, mintha gyónásból jönne, kanyarodott a hegyoldalában… Az utca sarkán Szent János-temploma, amelyet magas vasrácsozat vesz körül ama éjjeljárók miatt, akik a templomok kincseit szeretnék elrabolni, mert azt hiszik, hogy éjjel alszik az Uristen és a sekrestyés… A vasrácsos keritésen bévül Szent Mihály-havi napon, amikor János fővételének napját tisztelik, ez az ut most már a templom körül pirosló fák leveleivel van behintve, nincs annyi ideje a templom-szolgának a Szent Mihály-havi levelek elsöpörgetéséhez, mint amennyi idejük van a fáknak a levelek hullajtásához. A hivők lábnyomait befődik a falevelek, ledorongolják a hulldogáló vadgesztenyék, átszövik a pókfonalak, mintha már nagyon régen elmult volna még emlékezete is a tegnapi körmenetnek, amelyben a királyné, mint az utca leggazdagabb lakója, vitte elől Szent János ereklyéit… Az omladozó paplak, amely a templomhoz van épitve, olyan régi, mintha még Szent István király idejében épült volna, de a vadszőlő szivesen felkuszik falaira, még sárgultan, hervadtan is. A bodzafák még emelgetik sárga mécseiket, mert még nem köszöntött be az esős évszak, amely majd végleg elsiratja a fák gyönyörü életévét. Lehet, hogy némelyik bodzafa nem is fog kivirágozni a jövő esztendőben, mert a lusta egyházfinak tüzelőre volt szüksége az unalmas télben.

És a düledező paplak mellett van az a ház, ahová Mária gondolatai ez éjszakán szálldosnak, amig a király fektében a dajkadalt dudolgatja, hogy álmot erőszakoljon parázsként égő szemhéjaira.

A Mária háza. Még apósa, Ulászló király nászajándékából származik. A budai palotán kivül csak ennek az egy háznak volt ura a régi király, azt is a menyének ajándékozta.

Kertes ház, amely ritkaság a Keresztelő Szent János-utcában. Kerités ugyan nem védelmezi, mert ha volt is ilyesmi körülötte, azt még II. Ulászló idejében ellopták. Ellenben a virágágy, amely a ház előtt van: minden évben meghozta a maga termését, gondoskodnak arról a szomszédos templomtornyon lakó csókák és galambok, amelyek bizonyára a keblükhöz szoritva hordják a budai hegyekből a virágmagvakat, hogy a királyné kertje virág nélkül ne maradjon. Ez évben piros virágok nyilnak benne, nagyok és ritkák, mint az emberek között is vannak ritka példányok.

A ház emeletes. Valamikor – talán még Ulászló előtt – sárgára volt festve, mert a rácvárosi kőmívesek ezt a szint tartják a legtartósabbnak. Az ablakok helyén, ablakdeszkákon szövögeti fonalát a pók, mert ebben a házban nem szokás az ablakokat kinyitni. Benn kongó, félhomályos termek, ahol a porrétegben már régen nem látszik emberi lépés nyoma. Ez a királyné háza. Zárt, csöndes, divatjamult, a világból kiment… Talán kisértetek is laknak benne… S egyszerre kalapácsolás, dörömbölés hallatszik majd a házból, amelyet már mindenki eltemetett magában. Itt fogja veretni a pénzt Mária…

– Alszol, Lajos? – kezdte a királyné. – Azt hiszem egyedül vagyunk a palotában, uraink, papjaink és cselédeink mind elszökdöstek oda, ahonnan a muzsikaszó hallatszik. Nyugodtan beszélgethetünk tehát a tennivalókról, a függöny mögött nem hegyez rókafül…

Lajos király felriadt félálmából.

– Senkit sem akarok a közelemben tudni, csak téged, Mária, mert lehet, hogy meghalok a mai éjszakán, hogy koraősz fejemet elvigyem ebből az országból, ahol ezt a főt sárral hajigálták meg.

– Ó, királyom, – kiáltott Mária és letérdepelt Lajos fekvőhelye mellé. – Még mindig az emészti lelkedet, amit a magyar urak mondanak neked, amikor reggeltől-estig részegek? Szemedre hányják neked, hogy sokat alszol, délig alszol, mint akár atyád. Mert ők korán kelnek, mert az ördög nem hagyja őket nyugodni. Korán kelnek és vadat, madarat, zsirt, hagymát, büdös turót tömködnek korgó gyomraikba, hogy az köszönettel fogadja a hideg borokat, amelyeket e szörnyü ételekre ráöntenek… Azt szeretnék, hogy ugy élne királyuk is, mint akár ama Zápolya, akivel nem tudnék beszélni sem a szakállából és bajuszából kiáradó hagymaszag miatt…

Lajos király felnyögött, mintha iménti szivszorongásos álma még mindig üldözné…

– Éppen Zápolyával álmodtam. Medvebőrben és bivalyok bőrében jött be a palotába. Mátyás király kőkockái mozogtak a lépései nyomán, a hüségükkel kancsókat emelgető testőrök a falhoz lapulva álltak a szörny előtt, a frájjaid szőrös kezét csókolgatták és borzadályos lépéseivel behatolt ide a te szobáidba, ahol te éppen ugy térdepelve vártad őt, mint egykor engem vártál nászéjszakánkon… Mondd, Mária, igaz lelkedre, nem járt itt Zápolya, amig aludtam?

Mária az innsbrucki apácák modorában összefonta kezét:

– Senki sem járt itt, csak az imádság fejed körül, amelyet mindig a szivemben érzek akár látlak, akár nem látlak.

A király megfogta Mária kezét. Jéghideg volt az is, mint az övé:

– És tudod, Mária, mit éreztem még álmomban? Azt éreztem megint, amit gyorsan elmult ifjuságomban mindig éreztem, hogy engem ezen a világon nem szeret senki… Jégkéreg támadt álmomban a szivem körül, jegesmedvévé változott Zápolya, nagy sötétségbe meresztettem a szememet, amely sötétségben olyan egyedül voltam, mint a koporsóban… Nem szeret senki, sikongattam magamban. Nincsen senkim, verdestem a mellemet, mint néha napján, amikor a kancellár meggyóntat. Egyedül kell végigmennem az életen és a halálon, – gondoltam végül magamban, amikor a megbánás ugy hullott reám, mint a papok széthintegetett szenteltvize. És Zápolyát láttam folyton, hol a fejemnél, hol a lábomnál, hol meg – ó, szörnyüség – a te karjaidban, Mária.

– Hol van Tomori, hogy végre lenyisszantsa ennek a kigyónak a fejét? – kiáltott fel Mária.

– Álom. Rossz álom, – suttogta Lajos király, mintha nem is hallaná Mária felkiáltását. – Apám hitt az álmokban. Igaz, hogy öregségére már nem álmodott mással, mint száraz marhahusokkal, amelyeket álmában evett kiéhezett gyomra kedvéért. De ezek a husok sohase voltak idejében kéznél és apám meghalt, anélkül, hogy egyetlenszer is jóllakhatott volna azokból az ételekből, amelyeket álmában evett.

Mária kivonta kezét a király remegő kezéből.

– Lajos, térj magadhoz… Majd mindjárt hivatok valakit, aki bizonyosan itthon tartózkodik a palotában, nem ment el az esztergomi érsek ur dinomdánomjára.